IRODALOMTÖRTÉNET

Téglás Tivadar

Az üstökös sápadó fénye

(Jókai 190. születésnapjára)

1825. február havának 18. napját jegyezték a kalendáriumok. A patinás kereskedõváros, a Csallóköz királynõjének is mondott Rév-Komárom ismert portáján, a Vármegyeház utcai Katz-házban a cselédség is lelkesedett, mikor nemes Jókay József felesége, az ugyancsak nemes Pulay Mária immár ötödik gyermekének adott életet. Örültek a szülõk, a testvérek, a tízesztendõs Károly, a nyolcéves Eszter, és talán a csillagok között a két korán elhunyt Lajoska is. A kis koporsókat kísérõ bánatot enyhítette a két szépen növekedõ gyermek és az újszülött. Az öreg cseléd, Vörösné szinte repdesett, mikor vitte a hírt a házban: „Itthon a kis Lajoska”. Hiszen arról beszéltek már hónapok óta, ha fiú születik, Lajos lesz a neve. Az újszülött névadását végül a babona védte meg a Lajos névtõl. Komák és komaasszonyok protestáltak a „baljós” Lajos név ellen. 1825. február 20-án nagytiszteletû Csepy Mihály uram, Benyovszky tiszteletére, Móricnak keresztelte a kisdedet.

A boldogság hangjaiból kevés hallatszott ki az utcára a rejtõzködõ házból, ahol egyetlen ablak se nézett az utcára. Nem is számítottak arra a helybéliek, hogy hangokat halljanak a „néma házból”. Köztudott volt, hogy a helyi fiskális, Jókay József és családja bezárkózva, csendesen él.

Ki gondolt még akkor arra, hogy már ott pihen a bölcsõben az a csöppség, aki széles ablakot nyit majd a nagyvilágra. Ki hitte, hogy csodagyerek született, aki még tizedik évét se tölti be, mikor a Helmeczy Mihály, majd Király Pál szerkesztésében 1832–1848 között megjelenõ fõvárosi „Társalkodó” már közli kedves gyerekkori versét. Az a lap, mely Kölcsey Ferencet, Széchenyi Istvánt és Trefort Ágostont is szerzõi között tudhatta, a Széchenyi kezdeményezésére induló reformkori politikai hírlap, a „Jelenkor” melléklapja volt. A kis Jókay Móric versét – akkor még így írták a nevét – a komáromi születésû Tóth Lõrinc író hozta Pestre, aki akkor Helmeczy mellett segédszerkesztõ volt 

A mai emlékezés azonban csendes borongástól sem mentes fõhajtás Jókai emléke elõtt, hiszen egyre kevesebben olvassák regényeit, novelláit, és egyre kevesebbet beszélnek róla. Könyvtárakban, könyvesboltokban nem keresik. Legfeljebb, ha van még tanár, aki „kötelezõ olvasmánynak”, kissé finomabban fogalmazva „ajánlott irodalomnak” kiadja írónk valamelyik mûvét, és akad kötelességtudó diák, aki teljesíti is a tanári kérést, ám köztük hányan mondják olvasás közben, mint Pósalaky bácsi Nyilas Misinek: „ugorgyunk”.

Az egykor világhódító „komáromi fiú” összes mûvei helyenként még lehetnek könyvespolcok dekorációi. Az „Unikornis” is szép kötésben adta ki Jókai összesnek nevezett sorozatát a patinás kritikai kiadás szövegével. Az utószavak hol korrekten, hol szemérmetlen ollózással hasznos gondolatokat is közölnek a kritikai kiadás gazdag jegyzeteinek felhasználásával. Írónk népszerûségének azonban ez sem használ. A Jókai-életmû elszürkült.

Halk tanácstalansággal kérdezem: Ma már nem ragadja meg az olvasót a nagy romantikus áradó mesélõ ereje, nyelvének gazdagsága, humora, írói névadásának leleménye, tudományágakat átfogó mûveltsége? Nem próbálja magát beleélni hõseibe? Nem gyûjti maga köré álomlovagjait, nagyasz-szonyait, srófos eszû fiskálisait, bankárait. A dendiket, a sudár termetû grófnõket, a sápadt szendéket – és riasztó ellentéteiket, a démonokat? Nem lesznek ismerõsei a nép gyermekei, a havasi pásztorok, pákászok, a nép leánya, akinek kertjében sárga rózsa virít? Nem idõznek el az olvasók a XIX. század vidéki városaiban, nemesi udvarházaiban, vagy kunyhóiban, ahol sokkal jobban otthon volt az író, mint a rohamosan fejlõdõ fõváros forgatagában? Sajnos, nem!

Jókai történeteit legfeljebb a parádés filmfeldolgozások õrzik, hiszen a filmeseket úgy vonzották a színes történetek, mint vasat a mágnes. A Jókai mesevilág a legnagyobb rendezõket szólította meg, akik a színészvilág csillagait öltöztették Jókai-jelmezekbe immár 100 éve, hiszen a német Max Castor már 1915-ben megvásárolta a Révay-cégtõl a Jókai-mûvek megfilmesítésének jogát, és el is készült a magyar származású Leopold Constantin szereplésével a „Szegény  gazdagok” némafilm adaptációja, és annyi parádés Várkonyi-, Gertler-, Zsurzs- Jókai-film után 2014-ben a kevéssé ismert „Láthatatlan seb” is a képernyõre került. Jókai és a film kapcsolata is megérdemelne egy összegzõ írást.

A filmek népszerûek és nézettek, ám mégis kérdezzük, a Jókai regényeknek, Jókai írott életmûvének lesz-e ébredése? Annak a monumentális életmûnek, melynek egyes írásai felett ugyan már eljárt  az idõ és irodalmi színvonalára is tehetünk kritikai észrevételeket, de a válogatott 25–30 kötete ma is dísze nemzeti irodalmunknak. Nem jutottak-e azonban hasonló sorsra Jósika, Eötvös, Kemény könyvei?

Törvényszerû-e, hogy az „üstökösökbõl hullócsillagok” lesznek, jobb esetben hûvös klasszi-kusokká válnak? 50 év múlva netán napjaink sztár írója, a „legtöbbet olvasott” címet is elnyerõ, 150 országban 60 nyelven megjelenõ „jelenség”, a „spirituális” irodalmat mûvelõ „Guiness-rekorder” brazil Paulo Coelho is hasonló sorsra jut?

Nem akartam hinni a szememnek, mikor elfogadott tekintély tollából olvastam, hogy a kultúrájára is oly büszke Németországban Karl May – számomra kétes értékû – munkáit többen olvassák, mint Goethe és Thomas Mann remekléseit. A „Varázshegy” már nem etalon?

Kérdezhetjük, hogy a korában Byronéval vetélkedõ, hatalmas sikerek gazdája, a regényirodalomban új fejezetet nyitó Walter Scott miért kerül ma már jóval kevesebb olvasó kezébe?

A világhírû mester a fiatal Jókainak is meghatározó tanítója volt, akárcsak a két Dumas, aki hasonlóan sok más jeles kortársához hasonlóan a népszerûség margójára szorult. Igaz, Dumas jelentõsége nem mérhetõ Scottéhoz. Az egykor rongyossá olvasott franciák történeteit legalább a filmszalag õrzi.

Lesz-e Jókainak és az említetteknek reneszánszuk? Még hajnaluk sem dereng.

Generációm tagjai – a hetven–nyolcvan évesek – olvasták a nagy epikust, netán tettek is életmûvének gondozásáért, gondoljunk a veretes filológiai vállalkozásra, a kritikai kiadásra, mely csaknem az egész életmûvet adta leghitelesebben olvasóinak, jegyzeteiben feltárva az alkotófolyamat legbelsõbb titkait. A XX. század második felében az alkotómûvészek közül többek között még olyan személyiségek írtak Jókairól, mint Szabó Pál, Szabolcsi Bence, Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Kolozsvári Grandpierre Emil.

Ha visszapillantunk irodalomtörténetünkbe, Jókai korából fényes jelzések érkeznek. Életében egy nép imádta. Könyvei kézbõl kézbe kerültek. Füzetes kiadásait az utcán tépte fel a történetek folytatására mohón kíváncsi ifjúság. Ünnepelték. Gondoljunk a 100 kötetes „Nemzeti Kiadás” pompájára. Szobrot kapott. Ez a ragyogás jórészt feledtette az öregkorában rászórt becstelenségeket is.

És a külföld elismerését se feledhetjük. A kutatás nagy számban találta meg az idegen nyelvekre fordított Jókai-mûveket. Olvasott szerzõ volt a nagyvilágban, pedig az írásokat helyenként csak rövidített formában jelentették meg, és nyelvi zamatát, humorát sem adták vissza maradéktalanul a fordítások. A tiszteletet azonban így is számos országból kapta meg Jókai. Az orosz nyelvterületrõl Turgenyev írókörétõl, a viktoriánus Anglia kritikusaitól. A lengyel kortársaktól csakúgy, mint Zolától, mikor az új hangot hozó francia naturalista emelt kalapot egy sokkal kisebb nemzet konzervatív romantikusa elõtt.

Átlépve a XX. századba Mikszáth, Gárdonyi, Krúdy, Bródy, Kosztolányi, Móricz, Szabó Dezsõ, Nagy Lajos tisztelgõ írásaival találkozunk. Móricz úgy érezte: „Jókai a magyar levegõ”. Kosztolányi irodalmi értékrendjében „az írás Herkulese” volt. Ady újra meg újra olvasta nagy gyönyörûséggel, s benne a „magyar Európát” látta. Krúdy egyes regényalakjaiban szinte Jókai-hõsök születtek újjá. Az írói pontosság szigorú fegyelmével alkotó Nagy Lajos is elismerte Jókai „hitelességét és felüdítõ báját”. Ezeket az elismeréseket is felülírja most a feledés?

A Nyugat jelesei természetesen tudták, õk már új témákról, új hangon szóltak, új olvasókhoz, de Ady ezzel együtt hitt egy Jókaira váró reneszánszban.

Tovább is lapozhatunk a históriában. 1981-ben még egy rangos tanulmánykötet „Az élõ Jókai” címet kapta. A korszak meghatározó irodalomtörténésze, Sõtér István is írt a kiadványba. Ott olvashatjuk: „Jókai a legnépszerûbb írónk. (…) Bõkezû, nagylelkû író volt, akinek örömöt, gyönyörûséget jelentett az írás. S ezt az örömöt, ezt a gyönyörûséget akarta megosztani olvasóival.”

Mikor Sõtér az élõ Jókairól beszélt, felmerült a magállapítást árnyaló vélemény is. Jókai egyre inkább az ifjúság írója. Soha rosz-szabb ifjúsági irodalmat az olvasásba belekóstoló ifjúság kezébe. Kell a jó ifjúsági irodalom, még ha Németh László berzenkedik is azért, hogy a serdülõk nem a legnagyobb klasszikusokkal lépnek az olvasók táborába. Jelen sorok írója is akkor váltott az igénytelen kalandregényekrõl, a ponyvatermékekrõl az igazi irodalomra, mikor elolvasta a „Szegény gazdagok” fordulatos, ám írói eszközeiben igényes kalandos történetét.

A XX. század hatvanas-hetvenes éveiben az ifjúsági olvasmányok sorában Jókaié volt az elsõség Mikszáth, Gárdonyi Molnár Ferenc társaságában, és az ifjú nemzedék tagjai közül többen forgatták regényeit, mint Lázár Ervin vagy Mándi Iván munkáit. De dohogtak is szakkörökben. Fõleg az általános iskolák VII. osztályában tanítók. „A kõszívû ember fiai” nyelvének befogadásával gondok vannak. Aztán az ifjúság is olvasnivalót váltott, és a Baradlay-fiúknak, Jenõy Kálmánnak, Berend Ivánnak fejet kellett hajtani az új király, Harry Potter elõtt.

Ám térjünk vissza a Jókai kérdés történetéhez. A múlt század hetvenes éveiben fordult nagyot az idõ Jókai megítélésében. Munkássága ugyancsak kikerült az érdeklõdés fókuszából. A Jókai-olvasás háttérbe szorulása a közép- és ifjú generáció harminc-negyven évére tehetõ. Atomkor, felpörgõ életritmus, új élethelyzet, más kihívások. Korunk valóban nem a Jókai-írások világa.

Felébred-e még Jókai álmából? Olvassák-e újra, vagy csupán hûvös klasszikusként egy szûk olvasói csoport emeli le idõnként a polcokról könyveit? Irodalomtörténészek találnak-e mûvészetében további feltárni valót? Netán felesleges „tüsténkedésnek” tartják a további kutatást? Tartok tõle, generációm erre már nem kap választ. Legfeljebb Mezei József elismerésében is kesernyés sorait olvashatjuk: „Jókai mûvészete rejtélyes és rejtõzködõ szépség: Irodalmi és emberi közvagyon, amirõl alig van tudomásunk. Nem érzékeljük, nem becsüljük meg eléggé azt a gazdagságot, ami a miénk is, melyben naponta részünk lehet.”

Vagyunk azonban még néhányan, akik megünnepeljük Jókai születésnapját. Vannak, akik Herczeg tanácsára újraolvassák „Az arany embert”, mely elvitathatatlan korona a Jókai-pályaképben. A szerkesztés, a jellemábrázolás, hangulatfestés, az ellenpólusok teremtése  egyedülálló írói remeklés. Ami elõtte volt, az a Timár történetéhez vezetõ út. Ami utána jött, sok szépet tartalmaz, de a dunai hajósból komáromi nábobbá, majd menekülõ Robinzonná váló, új arcú Jókai-hõs vívódásainak megidézéséhez méltó írói teljesítményt már nem találunk. „Az arany ember” történetébõl kiáradó varázslat nem ismétlõdik, ott maradt Teréza mama fái és bokrai között – Senki szigetén.

Jókai születésnapján beteszem a jeles regény filmváltozatát õrzõ kazettámat, Gertler Viktor szélesvásznú, színpompás panorámáját, és elmerülök a mesekirály álomvilágában. Sokadszor nézem. Érzem, hogy a rendezés és a színészi munka a lehetõség határain belül hûen teremti meg azt az atmoszférát, mely a regénynek oly vonzó sajátja. Érzem, nem modernizál a feldolgozás, a szívemben élõ Jókait adja. Timéa (Béres Ilona) úti köpenyének lilája, Athalie (Krencsey Marianne) kékbe sápadó öltözéke, Noémi (Pécsi Ildikó) csiricsáré kis göncei mintha mesefigurákat takarnának. A rendezõi megoldásokra a sajtóbemutatót követõen a szép számban megjelenõ filmkritika is felfigyelt. Szikrázik a feszültség, mikor Krisztyán Tódor (Latinovits Zoltán) rátör Timár Mihályra (Csorba András). A nõi lélek legbensõbb rezdüléseit érzem, mikor Timéa szerelme törött kardját csókolgatja. Nem törõdöm azzal, hogy a filmváltozat lélekábrázolása talán halványabb a regényéhez képest, hogy Timár vívódásainak, lelkiismeret-furdalásainak belsõ drámája a könyvben erõteljesebb. Hagyom, hogy uralkodjék a mese gyermeki önkénye.

Jókai képe itt lóg a falamon. Képzeletem babérkoszorút lát a fején.

♣    ♣    ♣