Egy szűk körű társaság gyűlt össze az erdő
mélyén, egy vadászházban.
Barátainkkal beszélgettünk múltról,
jelenről, jövőről. Közeledett az 1956-os forradalom és
szabadságharc 50. évfordulója. Feltolultak
bennünk a régmúlt eseményei,
emlékeink. Azok a napok mindannyiunk számára
meghatározóak voltak sorsunk további
alakulására. Ütköztettük
nézeteinket. Néhányan átéltük
azt a gyönyörűséges pár napot, amikor
kinyíltak a szívek egymás felé, úgy
gondoltuk akkor, hogy gyökeresen megváltozik a
világ. Sajnos nem tartott sokáig, be kellett
látnunk, hogy még sötétebb korszak
következik. Most, ahogy visszanéztünk, emlegettük
a történteket, mindenki másképp
emlékezett. Páran közülünk pedig
még meg sem születtek akkor, a történteket csak
apró foszlányokban hallották, szüleik
néhány elejtett szavából
következtettek, milyen lehetett abban a korban élni.
Más-más környezetben nőttünk fel,
származásunk, neveltetésünk,
gondolkodásmódunk is különböző. Mi
szüleinktől, nagyszüleinktől valódi ismereteket
szerezhettünk, kisgyermekként részt is vettünk
az akkori eseményekben. De az iskolában előtte és
utána is egészen mást tanítottak.
Kétféle nevelést kaptunk, megtanultuk, hogyan kell
hallgatni arról, amit otthon hallunk.
Gyermekeink sem tanultak szinte semmit erről az időszakról,
pár sorban említette meg a tankönyv, a
levéltárakban sem lehetett kutatni ilyen
témákról. Ma már kitárult a
világ, az ismeretek bővültek, kötetek százai,
korabeli fotók, levéltári dokumentumok mindenki
számára elérhetőek lettek. Mégis,
két ellentétes szemlélet van jelen ma is. Mi, akik
sok szállal kötődünk egymáshoz, régi
barátok vagyunk, gyermekeink együtt nőttek fel,
mégis sok köztünk a vita,
különbözőképpen gondolkodunk. Kinek van igaza?
Igaza lehet-e bárkinek is? Mi, kisemberek még ma sem
látjuk a társadalmi erőket mozgató hatalmak
tetteinek rugóit, rejtettek, sokszor megfejhetetlenek a
történtek. Titkok lengik körül ezt a kort,
talán majd a következő század kutatói
feltárják azt, amit előlünk még mindig
elzárnak. A történelem díszlete és a
kisemberek élete is több spektrumú, a pasztelltől a
harsány, élénk színekig minden
megtalálható. Fény és árnyék
váltakozik a történelem színpadán
és a kisemberek sorsában. Sok a szörnyűség
és gyönyörűség. Egyszer fehér,
máskor fekete, vagy piros a domináns szín. Ezek az
idők tele voltak ilyen ellentétes színekkel. A
fehér a tiszta emberi kapcsolatokat, érző, igaz lelkeket
szimbolizálja, a fekete a hatalmasok gaztetteit, a piros a
felkelő ifjú forradalmárokat és a vért,
amit hullattak.
Apró cserepekből áll össze az egész, de
ezek a cserepek hiányosak, nem minden darab
pótolható. A hiányzó darabok száma
még elég nagy, és ezért még az
egész láthatatlan. Ugyanígy vagyunk gyermekeinkkel
is, ismerjük ugyan őket jól, együtt, egymás
mellett szoros kötelékben élünk, mégsem
ismerjük tökéletesen egymást.
Barátainkkal is gyakran találkozunk, sok gondot,
örömöt osztottunk már meg, mégsem vagyunk
mindig tisztában érzéseikkel. Egy-egy bizalmas
beszélgetés után
megköny-nyebbülünk, valakinek kitártuk
lelkünket, vagy ők nekünk, erőt merítettünk a
további nehézségek elviseléséhez. A
külvilág néha viharos sebességgel és
erővel hatol be életünkbe, erre – miután
minden ember más – különböző módon
reagálunk. Van köztünk olyan, aki mindig
türelmes, csendes, figyel a másikra, és olyan is,
aki csak a saját gondolataival van elfoglalva, nem
érdekli igazán a társa gondja. Az előbbiekkel
minden találkozás kellemes, az utóbbiakkal
ritkábban jövünk össze. Az élet olyan
rövid, hogy nem pazaroljuk időnket rájuk.
Társaságunkban, mint minden közösségben,
előfordulnak néha olyanok is, akik örökké
elégedetlenek, mindig csak panaszkodnak, mást
hibáztatnak, harcolnak magukkal és másokkal. Ők
azok, akik azt hiszik magukról, hogy az élet minden
területén tájékozottak, a felsőbb
körök intim titkait ismerik, és ezeket
természetesen azonnal el is mesélik. Ismereteiket mindig
úgy közlik, mintha ezeket csak ők tudnák, csak ők
értenék. Nos, köztünk is megfordult már
néhány ilyen ember. Nem a szűk baráti
körhöz tartozott, de tönkretette az
együttlétet önző és tudálékos
viselkedésével.
Ez a mai együttlét egészen más, mint a
korábbiak voltak. Itt a történelem szele megcsapott
bennünket is, mindenkiben felelevenedett a múlt,
akár átélte azt, akár nem.
Megszólalt a bölcs, idős történelem szakos
tanár, mesélt egy akkori egyetemista, aki belekeveredett
a harcokba, mi is meséltünk gyermekkorunk
különös napjairól, az
elsötétítésről, tankokról,
zászlókról, romokról, sebesültekről, a
rabságban szenvedőkről, rettegésről. Szóltunk
arról is, hogy milyen örömmámorban
úszott egész Magyarország, azután jött
újra a félelem világa. Gyermekeink
kérdezgettek, mi elmondtuk, amit szüleinktől hallottunk.
Számukra a sorban állás, az éhezés,
a „csengőfrász”, a „fekete autó”,
az ágyúdörgés, a tankok
dübörgése csupán filmekből volt ismerős. Ők
szabadon nőttek fel, de talán nekik még rosszabb, mint
nekünk volt. Mi megszoktuk az ínségesebb idők
nehézségeit, ők nem tudják elképzelni,
milyen az, ha kis jövedelmet kell beosztani, minden
fillérért megküzdeni. Fiatalon, munka
nélkül nagyon nehéz az élet. A szülők
talán még egy ideig tudják segíteni őket,
de ők is szeretnének dolgozni, friss diplomával sokan nem
kapnak munkát. Külföldre nem akarnak menni, itt
kellene megtalálni a helyüket, de erre itt nincs
mindenkinek lehetősége. A fiatalság mindig forrong, meg
akarja váltani a világot, de ha csalódik –
és ki nem –, összeroppan. Mi is, mint ők, mindent el
akartunk érni az életben, és mindent gyorsan.
Csalódtunk, de talpra álltunk, folytattuk a magunk kis
küzdelmeit. Nekik is fel kell majd állniuk, ha földre
kényszeríti őket az élet. Azt a gyönyörű
érzést sem tudtuk igazán átadni, amit akkor
éreztünk, mert azt szavakkal nem lehet kifejezni.
Kívánom, hogy a mai fiatalok is átéljenek
majd ilyen felszabadító, ünnepi pillanatot egyszer,
és táruljon ki a világ előttük.
Beszélgettünk múltról, jelenről,
jövőbeli elképzeléseinkről. Vitatkoztunk,
emlékeztünk, közben nevettünk, vagy
elkomorultunk. A tűz eleinte szívünkben is lángolt,
majd kezdett elhamvadni, a parazsat egy ideig élesztgettük,
majd hagytuk kialudni. A tüzet, amit megraktunk, ami kezdetben
melegített bennünket, majd amihez – talán a
beszélgetés során a hangulatunk is
megváltozott – egyre közelebb
húzódtunk, végül eloltottuk. Maradt az
elszenesedett fa, a hamu. Lelocsoltuk, aludni indultunk.
Így ért véget ez a történelmi
pillanat. Ötven év, két emberöltő!
Álmunkban tovább folytattuk a társalgást,
az emlékek idézését.
Különböző idősíkok találkoztak,
szemhéjunk mögött felvillantak a fehérek, a
feketék, a vörösek.
♣ ♣
♣