Az az emlék, amit most elmesélek, nagyon elevenen
él bennem. Kicsit különös, furcsa
érzés, néha talán szomorú is, de
legtöbbször boldogság önt el. Ezt nemigen lehet
elmondani szavakban, csak érzi az ember újra és
újra. Falun laktunk akkoriban, Szentpéterszeg a mi kis
falunk neve. Pontosabban csak volt a mi falunk, mert már
régen elköltöztünk, igaz, mindig úgy
emlegetjük, mintha nem olyan régen lett volna, és
hogy mi ma is odatartozunk.
Ott vannak a gyökereink. A fél falu, talán
még több is, rokon: Ékesek, Szabók,
Harasztosiak, Gazsók, át- meg átszövik ezek a
nevek. Mi, gyerekek a karácsonyi előkészületekről
nem sokat tudtunk. Abban az évben a bátyám
lehetett olyan tizenegy-tizenkét éves, azzal
ijesztgetett, hogy kihallgatta nagyanyámék
beszélgetését, amikor a karácsonyról
duruzsoltak a szomszédasszonnyal.
– Nemigen lesz az idén karácsonyfa, mert a
nyári melegben, a nagy vihar alkalmával a villám
belecsapott a nagy fába. Ha nincs fa, nincs karácsony,
nincs ajándék, bár neked úgysem lenne, mert
még nem szoktál le az ujjszopásról.
Sírtam is egy sort magamban, bár ami igaz, ezt a
műveletet sokáig gyakoroltam. Karácsony
előestéjén mégis úgy történt
minden, mint máskor, csak talán még szebben
és boldogabban. Édesanyám és
nagyanyám egész nap sürgött-forgott. Mi,
gyerekek láb alatt izegtünk-mozogtunk. A finom
kalács illata délutánra már
betöltötte a házat. Nagyanyám
büszkesége a félretett első lisztje a
kalácssütéshez, azaz a legfinomabb fehér
liszt. Berettyóújfaluba vitték a
búzát őröltetni, bár ők csak Újfalunak
emlegették. Nagyapámat el kellett kísérni,
nehogy valami baj legyen vagy az úton, vagy benn
Újfaluban, mint ahogy korábban már
megtörtént, de ezt majd máskor mesélem el.
Mikor beesteledett, megkóstoltuk a mákos tekercset,
én úgy éreztem, meg tudnám enni az
egészet, az egész rudat, vagy mindkettőt. Persze, ez
gyerekes gondolat.
Azután nagyapám elővette a nagy kerek
kalácsot.
Szépen ragyogó, pirospozsgás kalács,
szinte kínálta magát még a
jóllakottnak is, hát még nekünk.
„V”-alakú szeletet vágott belőle,
nagyanyám elvette az elsőt, bal kezébe fogta, jobb
kezével szálakra szedve eszegette, ízlelgette,
hogy a műve sikerült-e úgy, mint máskor. Ő a
kalácssütés mestere, nagyapámra figyelt,
várva az elismerést. Nagyapám bólogatott.
– Ez igen, ez aztán kalács a
javából!
Én úgy érzem, a mai napig nem tudok olyan
foszlósat készíteni, mint ő, pedig én is
mindig megsütöm, boltból nem veszek.
Valószínűleg a fonással lehet valami baj, de a
hagyományt őrzöm. Karácsony reggelén
elmaradhatatlan a tejeskávé kaláccsal,
délben pedig a tyúkhúsleves
csigatésztával. Más egyéb változhat,
de ez megmaradt. Miután a kalácsevéssel
végeztünk, nagyanyám elővette a nagy Bibliát.
Vasárnaponként ebből olvasott fel.
Dédnagyanyám hagyta rá, aki bábaként
tevékenykedett, s miután a kora miatt abbahagyta a
bábaságot, a templomban töltötte ideje nagy
részét.
Nem egyszer gondot is okozott a harangozónak, annak kellett
ugyanis jelezni a Tiszteletes Úrnak, van-e valaki a templomban,
tartson-e prédikációt. Arrafele akkoriban nemigen
jártak az emberek mindennap templomba, nyáron a munka,
télen a hideg miatt. No, szóval a NAGY BIBLIA. Azt nem
tudom, hogy nagyanyám mit olvasott. Volt benne egy kép
egy angyalkáról, amit mindig oda rakott, ahol
éppen tartott az olvasással.
A lámpa nem valami nagy fényt árasztott, csak
nagyanyám bekötött fejét
világította meg. Az angyalkát figyeltem, és
gondolatban elkalandoztam. Egyszer azon járt a fejem, vagyis az
eszem, jön-e a Jézuska, vagy hogy milyen sokáig kell
a nagyanyámnak olvasni, hogy jöhessen. Máskor meg
azon, hogy én még soha nem láttam a
Bibliától nagyobb könyvet. Így is maradt meg
bennem, hogy a Biblia a legnagyobb könyv a világon,
biztosan azért, mert ezt így mindenki el bírja
olvasni, hiszen az iskolában is nagyméretű betűvel volt
tele az olvasókönyv.
Egyszer csak csend lett, nagyanyám Áment mondott.
Szorongva és lélegzetvisszafojtva vártunk. Mi
már közben mocorogtunk, de nem értettem, hogy a
nagyapám miért nincs velünk, hiszen most itt kellene
neki is lenni, mert meg kell jegyeznem, én igen szerettem a
nagyapámat. Mikor megkérdeztem, miért nincs
velünk, csendre intettek, a bátyám meg
kajánul elvigyorodott.
Azután valami dobogást hallottam, mint mikor valaki
a havat dübögteti le a csizmáról.
Megszólalt a kicsi kolomp, erre mi ki akartunk menni, de
visszatartottak bennünket. Újra csend lett, kicsit
várakoztunk.
A felnőtteket figyeltem, mi lesz most. Kis idő múlva
bejött nagyapám, azt mondta, a kis kolomp hangjára
jött fel a pincéből, de mehetünk mindannyian a
pitvarba, már ott áll egy karácsonyfa
feldíszítve. Olyan örömöt és
boldogságot éreztem, amit elmondani nem tudnék.
Mégis van karácsonyfa, mégis itt a Jézuska!
Olyan kisdézsában állt a fa, amilyen
nagyapámnak is van, megfogták, és behozták
a szobába. Többszínű selyempapírba csomagolt
kockacukrok csüngtek a fán, a szép zöld
tujafaágon. Körbe-körbe az ezüstdiók
gyönyörűen ragyogtak. A tetején angyalka mosolygott
rám aranyszárnyával, így téve
még csodálatosabbá az egészet.
Ahogy körbejártuk a fát, megláttam egy
varázslatos babát. Az anyukám mondta, vegyem le,
mert az az enyém, az én ajándékom.
Félve nyúltam felé, nehogy valami baja
essék. Porcelánbaba piros ruhácskában,
fehér csipke fejkendőben, és ugyanolyan fehér
cipőféle a pici lábán. Már nagyobbacska
lány voltam, mikor megtudtam, hogy édesanyám kapta
valakitől ruha nélkül, és éjjelente varrta
rá a ruhát kézzel, hogy meg ne lássam idő
előtt.
A felnőttek nem kaptak semmit, semmi ajándékot, csak
mi, gyerekek. Azon töprengtem, ugyan mi rosszat
csinálhattak ők? Végül abban maradtam magammal, hogy
nagyanyám elég sokat civódott velünk. A
cukrot is eldugta előlünk, a kenyeret meg csak úgy
futtából kente meg itt-ott zsírral, olyan
„ritkabúza, ritkaárpa”
módjával. Sokszor énekeltük ezt a dalt, mikor
a kezünkbe adta, de persze úgy, hogy meg ne hallja.
Hát ez lehetett az oka a nincs-ajándéknak.
De hogy a testvéreim mit kaptak, nem tudom. Nekem minden
figyelmemet a babám kötötte le, ez a baba lett minden
boldogságom. Hosszú-hosszú évekig
dédelgettem. Nyáron nagyapám kis hintát
eszkábált neki, amit az orgonabokor alá tettem,
egy titkos helyre. Hát ilyen volt nekem ez a
régi-régi, de feledhetetlen karácsonyom.
♣ ♣
♣