Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Szentpéterszegi Róza

Felejthetetlen Karácsonyom

Az az emlék, amit most elmesélek, nagyon elevenen él bennem. Kicsit különös, furcsa érzés, néha talán szomorú is, de legtöbbször boldogság önt el. Ezt nemigen lehet elmondani szavakban, csak érzi az ember újra és újra. Falun laktunk akkoriban, Szentpéterszeg a mi kis falunk neve. Pontosabban csak volt a mi falunk, mert már régen elköltöztünk, igaz, mindig úgy emlegetjük, mintha nem olyan régen lett volna, és hogy mi ma is odatartozunk.

Ott vannak a gyökereink. A fél falu, talán még több is, rokon: Ékesek, Szabók, Harasztosiak, Gazsók, át- meg átszövik ezek a nevek. Mi, gyerekek a karácsonyi előkészületekről nem sokat tudtunk. Abban az évben a bátyám lehetett olyan tizenegy-tizenkét éves, azzal ijesztgetett, hogy kihallgatta nagyanyámék beszélgetését, amikor a karácsonyról duruzsoltak a szomszédasszonnyal.

– Nemigen lesz az idén karácsonyfa, mert a nyári melegben, a nagy vihar alkalmával a villám belecsapott a nagy fába. Ha nincs fa, nincs karácsony, nincs ajándék, bár neked úgysem lenne, mert még nem szoktál le az ujjszopásról.

Sírtam is egy sort magamban, bár ami igaz, ezt a műveletet sokáig gyakoroltam. Karácsony előestéjén mégis úgy történt minden, mint máskor, csak talán még szebben és boldogabban. Édesanyám és nagyanyám egész nap sürgött-forgott. Mi, gyerekek láb alatt izegtünk-mozogtunk. A finom kalács illata délutánra már betöltötte a házat. Nagyanyám büszkesége a félretett első lisztje a kalácssütéshez, azaz a legfinomabb fehér liszt. Berettyóújfaluba vitték a búzát őröltetni, bár ők csak Újfalunak emlegették. Nagyapámat el kellett kísérni, nehogy valami baj legyen vagy az úton, vagy benn Újfaluban, mint ahogy korábban már megtörtént, de ezt majd máskor mesélem el. Mikor beesteledett, megkóstoltuk a mákos tekercset, én úgy éreztem, meg tudnám enni az egészet, az egész rudat, vagy mindkettőt. Persze, ez gyerekes gondolat.

Azután nagyapám elővette a nagy kerek kalácsot.

Szépen ragyogó, pirospozsgás kalács, szinte kínálta magát még a jóllakottnak is, hát még nekünk. „V”-alakú szeletet vágott belőle, nagyanyám elvette az elsőt, bal kezébe fogta, jobb kezével szálakra szedve eszegette, ízlelgette, hogy a műve sikerült-e úgy, mint máskor. Ő a kalácssütés mestere, nagyapámra figyelt, várva az elismerést. Nagyapám bólogatott.

– Ez igen, ez aztán kalács a javából!

Én úgy érzem, a mai napig nem tudok olyan foszlósat készíteni, mint ő, pedig én is mindig megsütöm, boltból nem veszek. Valószínűleg a fonással lehet valami baj, de a hagyományt őrzöm. Karácsony reggelén elmaradhatatlan a tejeskávé kaláccsal, délben pedig a tyúkhúsleves csigatésztával. Más egyéb változhat, de ez megmaradt. Miután a kalácsevéssel végeztünk, nagyanyám elővette a nagy Bibliát. Vasárnaponként ebből olvasott fel. Dédnagyanyám hagyta rá, aki bábaként tevékenykedett, s miután a kora miatt abbahagyta a bábaságot, a templomban töltötte ideje nagy részét.

Nem egyszer gondot is okozott a harangozónak, annak kellett ugyanis jelezni a Tiszteletes Úrnak, van-e valaki a templomban, tartson-e prédikációt. Arrafele akkoriban nemigen jártak az emberek mindennap templomba, nyáron a munka, télen a hideg miatt. No, szóval a NAGY BIBLIA. Azt nem tudom, hogy nagyanyám mit olvasott. Volt benne egy kép egy angyalkáról, amit mindig oda rakott, ahol éppen tartott az olvasással.

A lámpa nem valami nagy fényt árasztott, csak nagyanyám bekötött fejét világította meg. Az angyalkát figyeltem, és gondolatban elkalandoztam. Egyszer azon járt a fejem, vagyis az eszem, jön-e a Jézuska, vagy hogy milyen sokáig kell a nagyanyámnak olvasni, hogy jöhessen. Máskor meg azon, hogy én még soha nem láttam a Bibliától nagyobb könyvet. Így is maradt meg bennem, hogy a Biblia a legnagyobb könyv a világon, biztosan azért, mert ezt így mindenki el bírja olvasni, hiszen az iskolában is nagyméretű betűvel volt tele az olvasókönyv.

Egyszer csak csend lett, nagyanyám Áment mondott.

Szorongva és lélegzetvisszafojtva vártunk. Mi már közben mocorogtunk, de nem értettem, hogy a nagyapám miért nincs velünk, hiszen most itt kellene neki is lenni, mert meg kell jegyeznem, én igen szerettem a nagyapámat. Mikor megkérdeztem, miért nincs velünk, csendre intettek, a bátyám meg kajánul elvigyorodott.

Azután valami dobogást hallottam, mint mikor valaki a havat dübögteti le a csizmáról. Megszólalt a kicsi kolomp, erre mi ki akartunk menni, de visszatartottak bennünket. Újra csend lett, kicsit várakoztunk.

A felnőtteket figyeltem, mi lesz most. Kis idő múlva bejött nagyapám, azt mondta, a kis kolomp hangjára jött fel a pincéből, de mehetünk mindannyian a pitvarba, már ott áll egy karácsonyfa feldíszítve. Olyan örömöt és boldogságot éreztem, amit elmondani nem tudnék. Mégis van karácsonyfa, mégis itt a Jézuska!

Olyan kisdézsában állt a fa, amilyen nagyapámnak is van, megfogták, és behozták a szobába. Többszínű selyempapírba csomagolt kockacukrok csüngtek a fán, a szép zöld tujafaágon. Körbe-körbe az ezüstdiók gyönyörűen ragyogtak. A tetején angyalka mosolygott rám aranyszárnyával, így téve még csodálatosabbá az egészet.

Ahogy körbejártuk a fát, megláttam egy varázslatos babát. Az anyukám mondta, vegyem le, mert az az enyém, az én ajándékom. Félve nyúltam felé, nehogy valami baja essék. Porcelánbaba piros ruhácskában, fehér csipke fejkendőben, és ugyanolyan fehér cipőféle a pici lábán. Már nagyobbacska lány voltam, mikor megtudtam, hogy édesanyám kapta valakitől ruha nélkül, és éjjelente varrta rá a ruhát kézzel, hogy meg ne lássam idő előtt.

A felnőttek nem kaptak semmit, semmi ajándékot, csak mi, gyerekek. Azon töprengtem, ugyan mi rosszat csinálhattak ők? Végül abban maradtam magammal, hogy nagyanyám elég sokat civódott velünk. A cukrot is eldugta előlünk, a kenyeret meg csak úgy futtából kente meg itt-ott zsírral, olyan „ritkabúza, ritkaárpa” módjával. Sokszor énekeltük ezt a dalt, mikor a kezünkbe adta, de persze úgy, hogy meg ne hallja.

Hát ez lehetett az oka a nincs-ajándéknak.

De hogy a testvéreim mit kaptak, nem tudom. Nekem minden figyelmemet a babám kötötte le, ez a baba lett minden boldogságom. Hosszú-hosszú évekig dédelgettem. Nyáron nagyapám kis hintát eszkábált neki, amit az orgonabokor alá tettem, egy titkos helyre. Hát ilyen volt nekem ez a régi-régi, de feledhetetlen karácsonyom.


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©