Az 1956-os magyar forradalom története, egyes
részletei a rendszerváltás óta
közkinccsé váltak, mind többet tudunk meg
abból az igazságból, amit elhallgattak
előlünk 1957 és 1989 között. Szervesen
hozzátartozik az eseményekhez a forradalom
leverése után bekövetkező megtorlás. A
bosszúhadjárat, a halálos ítéletek,
a megfélemlítés, a túlélők
rettegésben tartásának módjai és
azok felderítése terén azonban még sok
pótolnivalónk van. Ehhez kitartó
levéltári kutatómunka, sajtóban való
böngészés, hozzátartozók,
szemtanúk felkutatása szükséges. Zétényi Zsolt egy
kiemelten súlyos, két kivégzéssel
végződő statáriális pert vesz górcső
alá, és annak minden vonatkozását
elénk, olvasók elé tárja.
Tudomásunk van a forradalom alatti és utáni
sortüzekről (Kossuth tér; Mosonmagyaróvár;
Salgótarján, Tiszakécske és több
más helyszín), film készült Mansfeld
Péter aljas módon folytatott peréről és
halálra ítéléséről, ugyancsak
láttuk a Kovács Erzsi táncdalénekesnő
futballista vőlegényének kivégzéssel
végződő perét tv-film feldolgozásban, és
már ismerhetjük a veszprémi tanárnak,
Brusznyai Árpádnak felmentése utáni
ördögi módon történő halálra
ítélését is. De hány olyan igaztalan
megtorlást nem ismerünk, amelyeket a szovjet tankok
árnyékában felálló
Kádár-kormány zúdított rá az
eltiport forradalom túlélőire. Sokakat
ítélet nélkül végeztek ki egy
gyanús mozdulat, ellenállás,
parancsmegtagadás miatt, mások évekig
sínylődtek egy beszólás,
félreérthető megjegyzés miatt börtönben.
Működött más néven, de többnyire ugyanazon
szereplőkkel a volt ÁVH állománya,
korlátlan hatalmuk volt mindenféle
lázítás, ellenállás
felszámolása terén. Kádár és
törvénytelen kormányának
intézkedései a teljes behódolást
követelték, rettegésben tartották a
reménységét teljesen elveszítő
lakosságot, elrettentésül sorozatban hoztak
alaptalan, törvénytelen, koholt halálos
ítéleteket, amelyeket aztán végre is
hajtottak.
1956. december 17-én Mány Erzsébet gyulai
lakos és néhány, a fiatalokat féltő helyi
lakos a környezetéből – azután, hogy egy
gyulai tömegtüntetést fegyveres erővel szétvert
az állampártiakból toborzott terrorszervezet,
a karhatalom – Gyuláról
Gyulaváriba menetelt, hogy megakadályozza a karhatalom
feltételezett intézkedését, hogy fiatalokat
fogjon el és szállítsa őket a
Szovjetunióba. Az összegyűlt emberek fegyvert kértek
a rendőrségtől, de nem kaptak, ekkor a
határőrséghez fordultak, ahonnét puskákat
és golyószórót vettek magukhoz, és a
körös hídnál foglaltak állást
azzal a szándékkal, hogy megakadályozzák a
karhatalom Gyulaváriba való behatolását. Az
este folyamán nem érkeztek meg a karhatalmisták,
az összegyűlt tömeg visszavitte a nála lévő
fegyvereket, és hazatért.
Az erőszakszervezetek azonban működésbe léptek.
Arra hivatkozva, hogy statárium van érvényben,
elfogató parancsot adtak ki a résztvevők ellen, és
hamarosan tizenhat vádlott ellen emeltek vádat. A
vádlottak többségét még decemberben
elfogták, legkésőbb az I. rendű vádlottat,
Mány Erzsébetet fogták el egyik
rokonánál 1957. január 3-án.
A rögtönítélő bíróság
1957. január 8–9–10-én folytatta le a pert,
három nap alatt be kellett fejezni és
ítéletet hozni.
A bíróság meghozta a két
fővádlott, Mány Erzsébet és Farkas
Mihály halálos ítéletét, valamint a
III.–XVI. rendű vádlottaknak összesen 135 évi
börtönt osztott ki. A
halálraítéltek és a
védők kegyelmi kérvényt
nyújtottak be a Népköztársaság
Elnöki Tanácsához. A Bíróság az
ügyésszel egyetértésben kegyelemre javasolta
a halálraítélteket. A Kádár
János vezetésével működő MSZMP nem
kegyelmezett, a nem működő Elnöki Tanács
nevében törvénytelenül eljáró
Dobi István elnök és Kristóf István
titkár által aláírt irat
elutasította a kegyelmi kérelmeket, ezáltal
helybenhagyta a két fiatalnak, a húszéves
Mány Erzsébetnek és a huszonnyolc éves
Farkas Mihálynak a sortűz általi
kivégzését.
Az elutasításról szóló
értesítés február 1-jén
érkezett meg, a kivégzést másnapra
virradó éjjel végrehajtották. A
honvédek megtagadták a sortűz
végrehajtását, ezért helyi
pufajkások géppisztolysorozattal, fejre célozva
lőtték szitává erős motorzaj mellett a két
fiatalt. A hozzátartozók másnap már csak a
két kivégzett fiatal elföldelésének
színhelyét tekinthették meg. Halottaikat nem
gyászolhatták, saját érdekükben
évekig nem beszéltek a kivégzettek szülei,
testvérei a történtekről.
Zétényi Zsolt könyve teljeskörűen taglalja
a körülményeket, a bűnvádi
eljárást, beszámol az ügy
utóéletéről, közli a jegyzőkönyveket,
visszaemlékezéseket, sajtóanyagokat.
Külön fejezetet szentel a bíró
(Mátyás Miklós) és az ügyész
(Sajti Imre) személyének. Vizsgálja
személyiségüket, indítékaikat
és évtizedekkel későbbi
visszatekintésüket az 1957-ben lezajlott büntetőperre.
Rámutat arra a tényre, hogy a bírónak volt
bizonyos mozgástere, kérhette volna, hogy az ügyet
kiterjedt volta miatt tegyék át normál
bíróságra, vegyék ki a
statáriális eljárás köréből. A
bíró azonban nem élt a lehetőséggel. Ez
utóbbi rávilágít arra a szomorú
tényre, hogy semmiféle empátiát nem
éreztek a fiatal vádlottak iránt, és
még évtizedekkel később sem volt igazi bűntudatuk
az általuk hozott dicstelen és mélyen
igazságtalan ítélethozatal miatt. Mindketten
mentegetik magukat a rendszerváltás után
készült interjúban és a
„korszellemre” hivatkoznak, ami 1957-ben kötelezte
őket az elmarasztaló ítéletek
meghozatalára. Szerintük akkor nem lehetett
átlátni a helyzetet, azt pl., hogy kinek van igaza: a
megtorlóknak vagy az „ellenforradalmároknak”.
(Sajti Imre 1989-ben részleges megbánást
tanúsított a Mány-üggyel kapcsolatban, de
jelezte, hogy előírás szerint kellett eljárnia).
Sok-sok évvel a levert forradalom után, amikor
már szabadon emlékezhetünk a 20. század
kommunista diktatúrája elleni spontán kitört
és egységes nemzeti akaratából kirobbant
magyar forradalomra, torokszorító mindezt
tudomásul venni. Egy kivérzett, eltiport nemzet, amelyet
a szovjet tankok gyaláztak meg november 4-én hajnalban
megjelenve és feltörve az aszfaltot, elűzve
kétszázezer honpolgárt, akik jó
része menekült a rá váró
kivégzéstől vagy fegyháztól, ez mind nem
volt elég. A megtorlásban nemcsak a forradalom
résztvevőit ítélték el, hanem
megfélemlítéssel ötvözték: a
forradalmi munkás-paraszt kormányzat annyira félt
minden polgári kezdeményezéstől, emberi
megnyilvánulástól a hatalom ellen, hogy a
legkisebb jelre lecsapott. Statáriumot rendelt, ahol nincs
fellebbezés, nincs másodfok, és
legtöbbször kegyelem sincs. Mozgásba hozta a
vérügyészeket és
vérbírókat, a karhatalmistákat,
munkásőröket, akik zsigerből gyűlölték a
forradalmárokat, vagy a legkisebb ellenállást is
képesek voltak a legszigorúbb eszközökkel
elfojtani. A megfélemlítés és
rágalomhadjárat egészen az 1963-as
amnesztiáig tartott, de utána sem szűnt meg teljesen.
(1961-ben zajlott egy a „népi demokratikus hatalom
megdöntésére irányuló
kísérlet” címén folyó per,
amelyben huszonéves fiatalokat ítéltek el
6–10 éves börtönbüntetésre, mert egy
szovjet hősi emlékművet akartak kötéllel
ledönteni. A ledöntés nem sikerült, de a
büntetés érvényben volt. Az I. rendű
vádlott – Kasánszky Zsombor –
végül hat és fél évet
töltött le tízéves
büntetéséből. Írói
közbenjárásra szabadult előbb.)
Ezt nevezték akkor rendcsinálásnak. A hatalom
biztonságban akart működni, ehhez így teremtette meg
a feltételeket. Áldozatokat termelt nagy
létszámban, megtöltötte a
börtönöket, elhallgattatta az utca emberét,
figyeltette a gyanús személyeket, sokak
életét keserítette meg.
Nagy szükség van az ilyen és ehhez
hasonló perek feldolgozására és
publikálására. Nem lehet elhallgatni és
végképp nem lehet relativizálni a
Kádár-korszak gyilkos pereit. Soha nem lehet
Kádár Jánost és erőszakszervezetét
felmenteni azzal, hogy kiegyezett a magyar lakossággal, esetleg,
hogy az 1970-es évekre jólétet,
gulyáskommunizmust teremtett a „gebines” üzleti
rendszer engedélyezésével, illetve
telekparcellázással, ami elterelte a figyelmet a
forradalomról, amit ráadásul mindvégig
ellenforradalomnak kellett nevezni. Így
kívánták az elvtársak. Ezért is
fontos Zétényi Zsolt széleskörű
feldolgozása a Mány-perről, mert
részévé válhat a magyar
szabadságharcos hagyománynak és a magyar
büntetőjog történetnek.
(Zétényi Zsolt:
Mány Erzsébet és társai. A gyulavári
felkelés 1956. Fotók, dokumentumok: Vánsza
Pál. Kolorprint Kft., 2025, 455 p.)
(Zétényi Zsolt
jogász, a Százak
Tanácsának tagja, a Nemzeti Jogvédő
Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Nemzeti
Jogvédő Szolgálat tagja. – A szerk.)
*
