Gyerekszív dobog még ma is énbennem, hisz a
fagyöngyöt most is drágakőnek látom. Nem azt
nézem, ahogy élősködik egyre, csak azt, hogy
gyógyíthat, így dísszé
formálom. Szűztiszta gömbökké alakul át
gyorsan, s úgy érzem, hogy értem hullatja
könnyeit. Amennyiben ezt-azt tapasztalok néha,
teleírom lassan életem könyveit.
Nagy utazásnak fogom fel a létet, mi izgalmas
kalandot, meglepetést rejt. Dzsungel indája vagy sivatagi
homok nehezíti léptem? Örvény forgat?
Kétségbe nem ejt! A gazt is virágnak
érzékelem olykor, bár elszívhatja tetterőm
és hitem, én táplálom mégis, sokkal
jobbnak hiszem, s ha végre felismerem, talán
védekezem.
Mérgező is lehet, amit szépnek tartok, s
páragőz tévesztheti meg tompa szemem.
Ellehetetleníti légzésem is könnyen,
bár azt köddé varázsolhatja mesés
képzeletem. Misztikussá formálódhat a
valóság képe, s míg kavarog a
nedvesség, készül a jövő, s ha kiforr a
megoldás, várhat egy keveset a végső
békét kínáló temető.
Végül virág hull a sírra, mert lepergett
egy élet, ahogy a fagyöngy is messze elgurul, s
előkerül aztán, mi mindig is kéznél volt,
sokszor észrevétlen: a szemfedő. Volt, hogy eltakarta,
mit látnod kellett volna, máskor meg lehullt, s
feltárta a valót.
Mondd tehát, míg lehet, hogy tudni szeretnéd
még, akármilyen szörnyű, mit rejt holnapod, s hogy
érdemes még várni, talán még nem
késő, amire vágysz, hirtelen mégis
megkapod…
Sárga is lehet a fagyöngy, ha fakín az,
téged is idézhet, irigységgel vegyülhet
tettetett örömöd. Lombhullató vagy hát, s
bár koszorúba fonnak, örökzöld nem
lehetsz, így fejfádról is lekopik neved.
*
