Az 1900. október
15-én
megnyílt (és mindössze 17 hónap alatt
felépült), Szigligeti Edéről elnevezett
épület homlokzatán ma az Állami
Színház
felirat áll. Szerencsére írónk mellszobra
még megvan a színház előtti téren
áll, reméljük még sokáig.
Drámaírónk összesen 103 drámát
írt, a Nemzeti
igazgatója is volt öt évig, de az elnevezést
azzal érdemelte ki, hogy 1814-ben
épp e városban született. Darabjai közül
szinte csak a Liliomfit játsszák
határon innen és túl is, ám ezúttal
nem volt
szerencsénk sem Liliomfi urasághoz,
sem kortárs magyar színdarab
megtekintéséhez. A magyar színtársulat,
amely
társbérletben létezik a román mellett, 2024
őszén Gogol A revizor c.
vígjátékát játssza
néhány kósza csendes estén.
A színház
épületét
mesésen szépen felújított állapotban
találtuk, építője a jól ismert Fellner
és
Helmer színházépítő cég volt, amely
sok Monarchiabeli színházat húzott fel a
boldog békeidőkben. Nézőtere is pompás,
vörösbársony üléshuzata,
függönyei,
aranystukkói a szegedi és/vagy a kecskeméti,
fiumei, pécsi stb. „testvéreire”
emlékeztetnek.
A nézőtéren
Nagyvárad
magyar lakosságának színházba
járó lakosai ülnek, mindenki magyar, hisz egy
román amúgy sem ért belőle semmit, és
ezúttal ez a jó, mert a játékból
és a
szituációkból esetleg ráismerne
néhány ismerős helyzetre. Kovács D.
Dániel rendező ugyanis egy percig sem törődött
azzal,
hogy „revizorja” korhű legyen. A játék egy
leszűkített színpadon folyik, kvázi
mai irodaépület folyosója vagy
társalgója a helyszín, barna falakkal, jó
sok
ajtóval, szereplői mostanság használatos kopottas
öltönyben, a nők testhezálló
ruhákban feszítenek, a szövege pedig erősen
adaptált, amolyan helyi zsargon. Az
átírás mai szövegre némi
diszkréciót kívánt meg, ezért a
fordítót, a
dramaturgot, leginkább az átdolgozót nem
tüntették fel. A vígjátékot egy
bizonyos Gogol írta, és legyen elég ennyi.
A két
részben játszott
előadás szünettel együtt két és
fél óra. Számos vígjátéki
jelenet szövi át az
előadást (a legelső jelenetben egy nő kartondobozokat cipel, de
folyton elejti,
amiket aztán összeszed, egymás tetejére rak),
amin a közönség jókat kacag,
mégis az az érzésünk közben, hogy nem
vígjátékot látunk, hanem egy
várossal
való végső leszámolást, az itt élők
minden tekintetben való bukását,
megszégyenítését. A tét
óriási: vagy megnyerik a játszmát és
jobb élet
következik, vagy a megsemmisülés jön el. A
polgármester a legnagyobb játékosként
libikókázik a kéjes öröm és a
végső bukás között, utóbbi fenyegető
ordításban
kulminál. Hasonló nagyjelenet tanúi vagyunk
feleségének nagyravágyása
tekintetében. Vonaglás közben hosszasan sorolja,
milyen luxus életet fog élni,
amikor a fővárosba fognak költözni, amikor
lenézhet másokat a saját gazdagsága
miatt, míg a többiek irigylik sorsát.
De ne szaladjunk
előre! A címszereplő revizornak hitt Hlesztakov (Sebestyén
Hunor) hamar öntudatra ébred a város
előkelőségeinek
közelében. Bár maga sem tudja, mi okozza
óriási sikerét, rögtön magabiztos
fellépéssel tűnik ki környezetéből, bizalmas
viszonyt alakít ki mindenkivel, és
anélkül, hogy udvarolna anyának és
lányának, mindkettőnél sikeres. Épp
így
sikeres a város vezetőinél, már ő ad
utasításokat, tart értekezletet. Ezek a
jelenetek kísértetiesen hasonlítanak a
helybéli logikátlan intézkedésekre,
korrupciós, városvezetési vitákra,
lejáratásokra, egymás zsarolására,
amik
mindennaposak e városban és más vidékeken
is. A nézőtéren ülők szinte jólesően
fedeznek fel általuk ismert helyzeteket, mint
például a „mínusz húsz
százalékként” emlegetett jelenség,
amely a korrupciós díjra utal. Ennyit kell
leperkálni – jelen esetben a polgármesternek
–, ha valaki pályázati pénzt kap,
elnyer egy tendert, illetve minden egyéb pénzügyi
tranzakció esetén.
A sok veszekedés
végül
beleszalad az álrevizor lefizetésébe, amely
duplán mulatságos, hisz egyikük
bűvészmutatványként varázsolja elő
ruhája redőiből, zakóujjából a
röpködő
papírpénzeket, a többiek átgumizott
kötegben dobják vagyonkájukat a habzsoló,
mindent elnyelő aktatáskába, vagy mellé.
Fergeteges az anya-lányával történő
szerelmi jelenet, vagy a leleplezés folyamata, amikor a
titkárnő a laptopból
olvassa fel Hlesztakov beszámolóját a korrupt
tisztviselőkről és a szerzett
pénzről, amelynek révén immár anyagilag
rendbe jött.
Tudjuk, végül
elmarad
az esküvő, Hlesztakov soha nem jön vissza, marad az
adósság, a becsapott
emberek szégyene, a város piszkos ügyei mindenkinek
tudomására jutnak. A
befejezés ez esetben nem a valódi revizor
megjelenése, hanem a fenyegető üzenet
tőle: mindenki jelenjen meg kihallgatáson! Erre
mozdulatlanná válnak, és lemegy
a függöny.
Jelenkori
színjátszásunk divatja szerint számos
trágárság hangzik el a szövegben,
obszcén
jelenet (főhősünk kétszer is bebújik Anna asszony
szoknyája alá) tanúi lehetünk
a színen, ám mindez valahol alkalmas arra, hogy a
jelenlévők megtapasztalt
életük pár epizódját groteszk humorral
ábrázolt formában élhessék
át, sőt,
közben összekacsinthassanak egymással a
látottakon: lám, lám, hiszen mi pont
ilyen emberekkel vagyunk körülvéve, és ezek
milyen szánalmasak! Hát így tudják
megélni fájdalmaikat a határon túli
magyarok.
Ezt az
érzést
szolgálják a színészi
alakítások. Balogh
Attila (polgármester), Sebestyén Hunor (Hlesztakov), Tasnádi-Sáhy
Noémi (feleség) fergeteges hangerővel és
lehengerlően
alakítják az elrajzolt torz figurákat. De
hitelesen lépnek a nyomukba a többiek
is: Kocsis Anna (Marja), Tőtős
Ádám (iskolaigazgató), Dimény
Levente (bíró), Csatlós
Lóránt (kórházigazgató), Tóth Tünde (titkárnő), Ilyés
Klaudia (Olga), Szabó Eduárd
(Dobcsinszkij), Szotyori József (Bobcsinszkij),
valamint Kiss Csaba, Nagy László Zsolt, Scurtu Dávid, Trabalka Cecília. Zene: Szabó-Sipos Ágoston,
látványtervező: Florina Bellinda Vasilatos.
Bemutató
előadás: 2024. november 3.
Megtekintett
előadás: 2024. november 30.
Budapest,
2024. december 2.
Megjelent a
Kláris 25/5.
számában
Földesdy
Gabriella
