Figyelemre méltó kötettel
ajándékozott meg Vajnai János, a
Hódmezővásárhelyről elszármazott
tanár- és festőbarátom az idén, amikor
Kiskunlacházáról, ahol él és alkot,
elküldte nekem az Emlékezni kell című
könyvét, mely Évfordulók és
kiállítások alcímet viseli. Elsősorban
azért fontos ez a könyvecske, mert irodalmi
évfordulókra rendezett
festménykiállításaihoz írt irodalmi
emlékezéseit tartalmazza. Huszonegy
szépírással örvendeztet meg bennünket
festményekkel, grafikákkal bőven illusztrálva.
Zentai András ajánlásában olvashatjuk:
„A kiállított képek és az ezeken
kívül alkotott több száz, idézetekkel
ellátott rajza is hűen tükrözi Vajnai Jánosnak
a világról alkotott, számára
meghatározó gondolatát, hogy: A
költészetben ott van a táj, és a
tájban ott van a költészet.”
Zentai szerint, és vallom jómagam is, hogy Vajnai
János festményeiben, rajzaiban „A táj
szeretete egyértelműen látható. Nemcsak a
számára meghatározó szülőföld, az
Alföld megjelenítésében, de a költők
verseiben szereplő tájak
ábrázolásában is. Nem csupán a
természetföldrajzi tájat, a domborzatot, a
fákat, a növényzetet mutatja be, hanem a költők
idevonatkozó gondolatainak segítségével a
tájak mélyebben megbúvó
szépségét is.”
Arról is olvashatunk még az
ajánlásban, hogy a műveivel bennünket is nevel,
tanít, hogy e nehezen érthető, bonyolult világban
megláthassuk a szépet és a jót. Zentai
lámpásnak tartja őt, de mi, vásárhelyiek is
annak vallhatjuk.
Előszavában Vajnai János arról ír,
miután az életkora kivette kezéből az
osztálykönyvet, visszajött a vásárhelyi
határba, ahonnan elindult, és a katedra elvesztése
okozta fájdalmát gyermekkori
szenvedélyével, a rajzolással igyekezett
gyógyítani. Később aztán úgy
alakította életét a sorsa, hogy
Kiskunlacházára költözött. 2005-ben
az a vágya támadt, hogy legkedvesebb költője,
József Attila születésének 100.
évfordulóját egy kiállítással
ünnepelhesse meg Makón, mellyel bemutatja a nagy költő
életútját Ferencvárostól
Balatonszárszóig. Aztán jöttek az
újabb évfordulók és a hozzájuk
kapcsolódó kiállítások; ezeken
azokat az alkotásait mutathatta be, amelyek Arany
Jánoshoz, Petőfi Sándorhoz, Ady Endréhez,
Juhász Gyulához, Illyés Gyulához, Babits
Mihályhoz kötődtek. A kiállítások
bezárásával a rajzok visszakerültek a
mappákba, jórészük kiadványokban pihen
tanítványai, barátai fiókjaiban. Azt is
olvashatjuk a kötet bevezetőjében, hogy mindegyik
bemutatott költő művészetében ott rejlik a
szépség, a dallam, a jóérzés. Vajnai
Jánost rajzolás közben a szabadságvágy
is ösztönözte alkotásra, mert úgy
véli, hogy szabadság nélkül elvész a
szépség. És valljuk be, mennyire igaza van;
József Attila szerint is az emberi szabadság szüli a
rendet úgy belül, mint kívül.
Ennyi bevezető után jöjjenek a
kiállításait bemutató, nagy
költőinkhöz kapcsolódó
méltatásai! Elsőként ismerjük meg „A
DOLGOZÓ NÉP OKOS GYÜLEKEZETÉBEN”
címmel 20 esztendeje József Attiláról
írott gondolatait. „Itt ezen a
kiállításon elénk villannak azok a
képek, azoknak az utcáknak, tereknek a képei, ahol
élte szegény gyermekként sok tízezernyi
éhes, rongyos városi gyermek életét.
Füstös, koromlepte bérházak közt, ahol
úgy érezte, hogy egy falat kenyért sem ér
az élet! Pénze, jó ruhája, terített
asztala sohasem volt, csak nagy hite, hogy szép jövőnek
él. Költői képei végtelenül gazdag
világának éppúgy szerves része,
kiszakíthatatlan része lett a szárazlombú
fa, a kalásztalan síró, pusztaság, a holt
vidék, a villámsújtotta keserű, büszke
nyárfák, elhagyott tanyák, a gally alól
sírdogáló cinege, hazánk tarolt mezője,
mint a csatakos külváros.”
Ha tehetném, ideírnám Vajnai János
minden szép sorát, de akkor újra könyv
születne belőle. Csupán néhány
részletet idézhetek belőle. „Tekintsünk
körül a tört síkon, ahol a görbe
akácfák mellett látunk azért aranyos
lapályt is, ahol ezüst derűvel szellőcskét
ráz a nyír, ahol szinte látjuk lengeni az eget.
Így keveredik végtelenül gazdag költői
világában az összeégett karú
száraz fák képe a fényes ég
képével, a szomorú lemondás a
bizakodó reménységgel.”
Álljon itt végül a barátaihoz írt
gyönyörű sora: „Szállj költemény,
szólj költemény mindenkihez
külön-külön, / hogy élünk ám
és van remény”…
„EMLÉKÉT ŐRZI A TÁJ" című
írásában Radnóti Miklós
költészetéről olvashatunk. Az antik derűvel
ábrázolt fákról, az áprilisi
fényről, mely aranyként hullik az ágakon
át, vagy a téli világról, amikor roppan a
jégen a hajnal lépte a szürke hidegben.
Elgyönyörködött az istenhegyi kertekben, szerette a
nyárvégi alkonyokat. Természetesen az
elmúlás is érzékelhető a költő
verseiben. Mindenütt és mindenben láttatja a
halált is. „A kert is halni készül”
– olvashatjuk –, nyugtalan ősz szálldos az
úton, a láng s lebben! fele fény! fele vér!
/ lebben a szélben az égő / barna
levél!” (Radnóti Miklós: Nyugtalan
őszül)
„Higgyük, hogy tényleg eljön a béke,
melynek himnuszát ő írta meg
legszívbemarkolóbban a mélyben
szögesdrótokkal beszegett táborokban, halálba
vivő véres utak mentén.”
„NEM A PACSIRTA A FONTOS, CSAK A DAL” –
írja Vajnai János Juhász Gyulára
emlékezve. „Szegeden született, de mindig és
mindenhol a magyar napsütötte tájak költője
maradt. Nyugtalan vére Tömörkény
nyárfáinak zenéjét húzta. Verseinek
szinesztéziás dallama egy volt Bartók
muzsikájával. Az ő költeményeiben a tiszai
tájak, panasza a jegenyéknek, magányos árva
nyárfák, halottas őszi rétek bús,
melankólikus muzsikája zeng.”
Száztizenegy éve született a
Göröngyös úton c. regény
írója, Kárász József, aki sokat a
Vásárhelyi szélös határban bandukolt.
Tehetséges parasztgyerekként bejutott a város
előkelő gimnáziumába, ahová csak módos
gazdák gyerekei jártak, akik lenézték őt.
Gimnazistaként mindig sietnie kellett, hogy hosszas
gyaloglás után még becsengetés előtt
beérjen az iskolába. Az iskolaszüneteket
nagyszülei tanyáján töltötte, ahol
alaposan kivette a részét a paraszti
munkából. Élményeit
elbeszéléseiben, regényeiben írta meg,
amikor már anyagi biztonsága megengedte
számára. „Műveiben a múlt század
vásárhelyi tanyavilágáról, az itt
élő emberek bajos életéről kapunk hiteles
képet.”
Arany Jánosról olvashatunk a „NEM
SZÜLETETT SZALONBA” című írásban.
Szalontán egy szerény házikóban, a csonka
torony közelében látott napvilágot.
Úgy gyökerezett bele az alföldi tájba, mint az
a három nyárfa a szalontai földbe, melyet
megénekelt. Ott kezdett el írni, és ott kereste
Toldi Miklós nyomait. Bánata és öröme is
volt a kopár szik, a rajta szenvedő jobbágyság,
és meghallotta a nép ajkán született
balladákat. Nagy utat járt be
Kisújszállástól Nagykőrösig
tanárként, aztán a pesti akadémiáig
mint híres költő. Elsiratta sorsüldözött
családját, barátait, költőtársait.
„EZ AZ ORSZÁG A MI ORSZÁGUNK” –
írta címéül Ady Endrére
történő emlékezésének. Vajnai
János csodálatosan ír a nagy költő
munkásságáról, és párhuzamot
von Ady és napjaink társadalma között.
Megállapítja, hogy ma is a pénz az úr, a
„disznófejű Nagyúr”, és
keményen fogalmaz társadalmunk felső
rétegéről. Milyen jó lenne pedig Ady szép
gondolatát követni: „Nem volna más
vallás, nem volna csak ennyi: / Imádni az Istent
és egymást szeretni.” (Ady Endre: Karácsony)
Megtudhatjuk a kötetből azt is, hogy nagy költőnk
halálának 100. évfordulójára egy
füzetet jelentetett meg huszonnyolc rajzzal és
versidézettel, így tisztelegve Ady emléke
elótt.
A Pusztai múlt című festménye kapcsán
Illyés Gyulát idézi: „Nem kell semmit
lehazudni a múltból.” Még ezt is olvashatjuk
e könyvecskében: „Az igazi múltra, annak
minden bajával, nyomorúságával
emlékezni és emlékeztetni, ehhez mindig
bátorság kellett. Ezzel a bátorsággal
szólt és szól ma is Illyés Gyula a
műveiben.”
Végül köszönetet mond Vajnai János a
kiskunlacházi Petőfi Művelődési Központ
igazgatójának és munkatársainak, hogy az
intézmény emeletén Vajnai Galériát
hoztak létre az alkotásaiból a 90.
születésnapjára. S ez a szép ünnepi
esemény számára azt is jelenti, hogy őt, a
vásárhelyit a lacháziak örökre
szívükbe fogadták. Emlékeiben azonban
elevenen él még a gyermekkori múlt,
Vásárhely szélös határa: a
Kistóvölgytől, Katrából, Darvaszéken
át a susáni Nyár utcáig. Eltűntek az
apró tanyák – állapítja meg –,
velük a dűlők, a mezsgyék szépen csengő nevei is
lassan elvesznek. A gyalog megjárt utakat a lábai
megérzik. De sokszor eszébe juttatja a vadludak
Fehértóról hazaszálló éke a
Vajnaiak honát a Vihorlát alól, ahonnan elődeik
elindultak egykor új otthont keresni a kutasi pusztán.
(Vajnai János:
Emlékezni kell. Illusztrálta: Vajnai János.
Szerkesztette: Budai Szilvia. Kiadó: Szabó Rózsa
tanárnő. Készült az Alto Nyomda Kft.-nél,
Székesfehérvár, 2024, 60 p.)
*
