"Így, hetven felé"
Kristófné Vidók Margit
A BÉKE NYOMÁBAN
Tehetetlenül vergődő
kiáltás
csapódva ütődik parti szikláknak,
s míg a földi létben minden
színjátszás,
a légüres térben mégis hit szárnyal.
Régről maradt ősi képek idéznek
hős nemzedéket, teremtés, pusztulás,
kék lebbenésű halál gyilkost éltet,
múlt árnyaival örök megalkuvás.
Nem múlik el soha a szenvedése,
virágba-szökkenését várja a föld,
áldozatok vére csorog a mélybe,
nyirkos gyöngyein a remény örökzöld.
Bűnünk büntetése az emlékezés,
mikor meglegyint újra egy-egy illat,
tegnapok percét formálva jelenné,
láttatva tüzet okádó tankokat.
Mintha meghaltunk volna mindannyian,
tántorgó, elszenesedett múmiák,
gyászszalag kígyózik ezüst folyókban,
vérvöröst öltenek kéklő ibolyák.
Visszaálmodnék szegényes tanyákat,
petróleumlámpa imbolygó fényét,
tücsökciripelős nyári éjszakákat,
felfedezném a mindenség rejtelmét.
Emberek vagyunk és békére vágyunk,
mert tőle csillognak fakult álmaink,
lassan a fájdalom is elhalványul,
bár még lelkünkbe vájnak démonaink.
Majd, ha ébrednek világunk fényei,
és benne az emberség csöppnyi lángja,
holt színeken a kelő nap gyöngyei
terülnek, lángolva száll a varázslat.
|
|
|
|
