PRÓZA

Lente Magda

Október

Lassan ébred a reggel. A Nap első sugarai tapogatva bújnak elő a keleti égbolt alján. Aztán mégis meggondolják magukat, s szétterülő fényével megjelenik az öreg Nap. Nem siet. Komótosan emelkedik, nem is túl magosra. Mint az öreg ember aki közelebbről szemrevételezi a megváltozott tájat. A levelek még nem hullanak, de a termést már betakarították. Ékétől megfosztott letört szárú napraforgó táblák, már őszire beművelt földsávok, még lábon álló kukoricások váltják egymást. Szélükön élénken ragyog a csipkebokor, megannyi bogyóját rázva, hívogatva madarat, embert: itt vagyok, levehetsz, ha mersz! Alatta száraz muhar kalásza ragad a nadrágszárba, állatszőrbe, így jutva távolabbi termőhelyre. Kósza szél zizzenti a száraz kukoricást. Lebben a kései vadvirág csokra, majd csend lesz megint. Az ősz várakozó csendje. A hirtelen jött déli melegek alkonyatkor elenyésznek, a kéz kabátért nyúl, s a gondolat a téli tüzelő körül jár. A szem gyönyörködik a rózsaszín felhőkben, ahogy megfesti őket a távozó Nap.

Csendesedik a világ.

*

.