A temetők fölé lassan leszállt az alkonyat. Az
őszi égbolt mély narancsszínbe hajlott, ahogy a
Nap utolsó fényei a sírkövek
szélén csillogtak. A fák ágain már
alig kapaszkodott néhány rozsdabarna levél,
reszketve a hűvös szélben. Csend volt, de nem üres
csend – tele volt emlékekkel, suttogásokkal,
és valami láthatatlan jelenléttel, amit csak az
érzett, aki figyelt.
A kavicsos ösvények mentén apró
mécsesek lobbantak fel egymás után. Lángjuk
nem volt hangos, mégis mindegyik elmondott egy
történetet. Némelyik erősen égett,
másik csak pislákolt, mintha nem lenne biztos benne,
szabad-e emlékeztetnie. A szél játszadozott
velük – nem durván, csak úgy, mintha
próbára tenné őket. De a lángok
kitartottak. Minden egyes gyertya egy visszagondolás volt, egy
köszönet, egy kimondatlan szó.
A krizantémok illata betöltötte a levegőt.
Fehérek, sárgák, lilák –
némán őrizték azok emlékét, akik
már nem lépnek többé a nedves földre. A
virágok nem szomorkodtak. Csendben voltak, ahogy a föld is,
amely mindent befogad, és semmit nem felejt.
Az idő lassan telt. A Hold felbukkant, és
ezüstfénnyel simította végig a
fejfákat. Az árnyékok hosszúra
nyúltak, és mintha a láthatatlan jelenések
is megmozdultak volna. Nem félelmetesek voltak –
inkább vigyázók. Emlékekből szőtt alakok,
akik a csendet őrizték.
A gyertyák egyre fogytak, de a fény, amit hoztak,
nem aludt ki egészen. Valami maradt utána –
melegség egy fázós éjszakában, egy
pillanat, amelyben az élők és a holtak között a
határ elmosódott.
És amikor az utolsó láng is kialudt, a
sötét nem volt üres. Mert ahol emlékeznek, ott
sosem lehet teljes a sötétség.
*
