Arany János veretes
szavai – ő
fordította a Hamlet drámát
először –
igen jól hangzanak e színház
színpadán. Itt valóban igazi helyük van. Eperjes Károly kiforrott
rendezésében
két részben láthatjuk Shakespeare
alap-drámáját, és mivel minden jelentős
mozzanat megjelenik vagy elhangzik, ha
nem is teljesen az eredeti sorrendben, olykor meglehetős figyelemre van
szükség. Dramaturg: Deres Péter.
Néhány jelenet különös hangsúlyt
kap, ilyen például a sírásók
beszélgetése,
majd Ophelia temetése.
A kezdetkor a
függönyön látjuk az elhunyt Hamlet király
(Hamlet atyjának
szelleme – Fillár István)
portréját,
majd az előadás nagy „tivornyával" kezdődik, az
udvar díszes ruhában,
az új dán király (Claudius – Gáspár
Tibor)
és királyné (Gertrud – Györgyi
Anna)
udvaroncaikkal tobzódnak a bordó színekben –
és a borban, táncban. A fiatal
Hamlet (Haumann Máté) oldalvást
ül a
földön csendben szemlélődve; itt van Polonius (Viczián Ottó) a lányával,
Opheliával (Kiss Anna Gizella e.h.) – ő
hófehér ruhában, ahogy „illik" egy szende fiatal lánynak,
Polonius fia (Laertes – Barsi Márton) is
hazatért Hamlet király
temetésére, aminek alig pár hónapja
csupán. Hamlet joggal nem érti anyja nagy
jókedvét, odaadó szerelmét az új
király iránt, de nem mutatja ki megvetését.
Az
előadás során ebből a csendes
szemlélődésből változik felháborodott, majd
bosszúvágyó férfivá Hamlet
királyfi, de Claudiust, apja gyilkosát csak akkor
szúrja meg a későbbi nevezetes párbaj után,
amikor nemcsak abban bizonyos, hogy
valóban ő apja gyilkosa, de már azt is tudja, hogy
Laertes a mérgezett karddal
őt megszúrta, anyja pedig a neki készített
mérgezett italt itta meg… Laertes és
a király tehát eredendően gyilkosságra
készültek, kihasználva Hamlet
jóhiszeműségét – és ez "túl
jól sikerült", így "Fortinbrasra
száll az ország"…
Valóban nagy
király
vált volna belőle, mint ahogy a holttestek fölött az
ifjú
Fortinbras (Wettstein Márk) vallja?
Nem tudjuk (ráadásul itt nincs szó
tiszteletadásról!), mint ahogyan nehezen
tudnánk eldönteni, Hamlet mennyire őrült és
mikor, mennyire csak megjátssza
őrültségét. Polonius megölésekor azt
hiszi, a királyt szúrja le, de utána
bomlott elmére utalóan alig árulja el, hová
rejtette a holttestet. Opheliának
mondott állításai, paradoxona feltehetően
érthetetlenek a fiatal lánynak is,
annál inkább megijeszti hevessége,
indulatossága, hiszen Hamlet senkinek nem
árulhatja el, ismeri az igazságot apja
haláláról, egy naiv fiatal lánynak meg
különösen nem szólhat erről.
Annál inkább
heves
anyjával, csak akkor csendesül le, amikor ő meglátja
ismét
"atyja" szellemét a szobában, amit anyja
természetesen nem lát, ezért
joggal gondolja fiát valóban őrültnek.
Különös
jelenet
Claudius imádkozása. Gyilkossága,
hatalomvágya miatt aligha
érez megbánást, mégis
"megpróbálkozik" az imádkozással, ami
arccal a
földre leborulva olyan jól sikerül neki, hogy
egyáltalán nem észleli Hamlet
jelenlétét, a tőr ráemelését –
halálát azonban, mint tudjuk, később
valóban nem
kerülheti el.
Ebben a meglehetősen
lehangoló légkörben számunkra is derűs
jelenet a színészek
játéka, különösen, hogy a két
színészt "kisemberek" játsszák úgy,
mintha abszolút amatőrök lennének. (Bohus
Andrea, Hrisafis Gábor/Fedinecz Pál) Az
általuk és a színészkirállyal
(szintén Fillár István)
együtt
előadott dráma így is betölti szerepét,
Hamlet és barátja, Horatio (Pavletits
Béla) megbizonyosodhat
Claudius bűnösségéről.
Felmerülhet az a
kérdés is, bűnös-e Hamlet is, amikor
kicseréli Claudius
levelét Angliába menet: az angol király ne őt,
hanem az őt kísérő és eláruló
Rosencrantzot (Szatmári Attila) és
Guildensternt (Kosznovszky Márton)
ölesse meg?...
Ennyi kérdés
és ellentmondás is bőven elég ahhoz, hogy Hamlet
szerepét igen
nehéz legyen megformálni, eljátszani. Sok
év alatt számos Hamlet-előadást látva
leszögezhetjük, hogy – mindegyik más. Nagyon
más, egyedi, különleges, így
Haumann Máté nem túljátszott
figurája minden fenti kérdést,
kétkedést,
gondolatot felszínre hoz bennünk
"szájbarágás" nélkül – ami
még
nehezebb, bár éppen könnyebbnek tűnhet.
Kézmozdulatai, kézjátéka külön is
figyelemre méltó.
Mindezt nagyon ideillő,
korabeli
reneszánsz dallamokat is játszó élőzene
segíti
(zeneszerző Bucz Magor), zenészek: Harmath
Viktória, Z. Kovács Gábor, Eszenszky
Gergely) lényegében beépülnek az
előadásba.
Nem említettük
a
kissé "pórias"-ként megformált két
sírásót (Keresztény
Tamás és Penka Soma),
beszélgetésük fontos része a
drámának. Opheliát a pap
(Tóth Géza Gergő)
búcsúztatja
visszafogottan, hiszen nehéz eldönteniük, a fiatal
lány öngyilkos lett-e, vagy
akaratán kívül fulladt vízbe
őrültségében. A vízbefulladást
videóvetítés
mutatja kifejezően, elkerülve a megbotránkoztatást,
inkább lírai – amennyire ez
lehetséges...
Némi derűt hoz
– a
színészeken kívül – még a
kívül-belül cikornyás
ceremóniamester (Osrick – Szűcs Sándor).
Marcellus századost szintén Eszenszky Gergely
játssza.
A díszletek
megfelelő
módon egyszerűek. Két negyedcikkely alakú magas,
mozgatható fal időről időre "átrendezi" a
színpadot. Így a királyné
szobájához elég egy nagy heverő, a
lakomához egy hosszú, de dúsan terített
asztal, körül székekkel, a trónteremhez
két trónszék. A háttérben csaknem
mindig hullámzó tengerpartot láthatunk, ami
megadja az alaphangulatot.
(Díszlettervező: Ferenczfy-Kovács Attila.)
Jelmeztervező:
Rátkai Erzsébet. A
királyi pár és néhány udvaronc
túl díszes ruhájával (ezzel részint
nagyravágyásukat is kifejezve) szemben az ifjú
Hamlet ruházata egyszerű, sötét,
fekete steppelt kabátja alatt fehér ing,
kilátszó kézelővel – így
különösen jól
látható a kézjátéka –
és szűk fekete nadrágja megfelelhet korhűnek is, de
mainak is.
Koreográfus: Gyenes
Ildikó, vívás: Gyöngyösi
Máté és Kovács Géza,
a vívójelenet önmagában is nagyszerű.
Rendezőasszisztens: Hűbér
Tünde.
Bemutató:
2025.
február 7.
Megtekintett
előadás: 2025. április 23.
Budapest, 2025.
április 25.
Megjelent a Kláris
25/5. számában
Györgypál Katalin
