KLÁRIS
ESSZÉ
Eligazodni
világunkban
Államosítás,
demokrácia és kultúra
„Az egyetlen hely, ahol
az
eredmény a munka előtt szerepel, a szótár.”
Vince Lombardi
Sűrű
időszaknak
bizonyult az elmúlt néhány hónap, 2013
nyara.
Gondolkodásra is késztetett,
kíváncsivá is
tett az elkövetkező jövőt illetően. Hogyan lehet
áttekinteni a közélet és a kultúra
iránt érdeklődő emberként mindazt, ami
körülvesz minket, amiben élünk? Hogyan
tudjuk elhelyezni saját magunkat ebben a világban?
Rendszereztem
tehát
valamiképpen a hozzám
különféleképpen – elsősorban a
„hivatalos” rádióból,
TV-ből, egyes lapokból és az internetről –
eljutott, fontosnak vélt
információkat, többek között kiutat,
reményt, örömöt keresve. Mire is
számíthatunk?
Európa,
a
nemzetközi színtér
Elöljáróban
egy
elhangzott nézetet idéznék, mely szerint
„csak Európa van válságban, a világ
nem”. Ez pedig azonnal sugall valamit: másfelé is
nyitni kell, és nyilvánvalóan
nem csupán gazdaságilag.
Az
európai
választások közeledtével (is)
felerősödött a vita egy egységes vagy nem
egységes Európáról. Másképpen
szólva: Európa a nemzetek felett, vagy
önálló
nemzetek Európája, laza konföderáció,
a térségi különbségének
megtartásával. E nézetek
harca, küzdelme megjelenik a hazai
„színtéren” is; és fordítva,
belső vitáink
kikerülnek a nemzetközi „porondra”, hazánk
esetében nagyobb mértékben, mint sok
más országéban. Ennek számos oka lehet,
köztük bizonyára (újkori)
történelmiek.
Kinek melyik megoldás a kedvére való, az
már részben szubjektív döntés;
bizonyára
mindkét féle megoldásnak van számos előnye
és hátránya egyaránt. (A magyar
habitusnak feltehetően az önállóság
megtartása a kedvesebb.)
Megerősödött
az
utóbbi időben a hazai Civil Összefogás Fóruma
európai szinten („civilek Európában”),
az ő követelésük is az, hogy a nemzetek szerepe legyen
nagyobb; mint
fogalmaztak, „fel kell kolompolni Európát” az
ún. Tavares-jelentés igaztalan
állításaival szemben. A jelentést ugyan
megszavazta az Európai Parlament, de
hatása még bizonyára jó ideig
érezhető lesz.
Úgy
tűnik, európai
szinten ma a két fő téma:
– az
államadósságok
csökkentése és
– a
foglalkoztatás
növelése az országokban, különösen a
fiataloké.
De jellemző
téma
pl. a „népegészségügy” és
Trianon összefüggése, a menekültek
szociális
katasztrófája és mentális
egészségi állapota – a
bevándorlóké és a már
korábban
itt élőké egyaránt: Trianon fizikai és
lelki törést okozott rengeteg embernek, melynek
hatása még ma is érezhető. (Természetesen a
magyarok általános rossz egészségi
állapotának számos más oka is van).
Magyarország
eltérő
válságkezelése, vagy „nemzeti
gazdaságpolitikája” ma már reményt ad
a sikerre,
de ebből az eltérő gazdaságpolitikából is
fakad az ellentét „Európával”
(például
azokkal szemben, akik megszorítást akarnak). A
mozzanatok, mint tudjuk, a
rezsicsökkentés, a bankadó, a
telekommunikációs adó, a nagy nemzetközi
cégek
adói. De azonnal felmerül az a kérdés is,
hogy „rossz” (válságokkal terhelt)
EU-környezetben
mennyire lehet sikeres egy ország?
A
második Orbán-kormány
„gazdasági szabadságharcának első
lépése volt” (egyesek szerint) a
„pécsi vízműháború”,
ami egy nehezen követhető hatalmi-politikai folyamatot is takar.
(Akár
áldozatok árán is, de az államé
– pontosabban a pécsi önkormányzaté
– lett
ismét külföldi tulajdonból a Pécset
ellátó vízmű.)
Mivel
jelenleg
Magyarország a korábbi, és így az
európai országok (jó részének)
felfogásától
sok esetben eltérő megoldásokat alkalmaz, és
számukra sokszor nem kedvező (vagy
részben talán nem is igazán érthető)
megfogalmazásokkal támasztja ezeket alá,
szeretnék növelni befolyásukat. Számos, az ő
szempontjukból jogosnak tűnő döntés
nem tetszik nekik (bankadók, rezsicsökkentések,
alkotmány módosításai jól
láthatóan, és mindaz, ami e mögött van).
További
jelentős
viták várhatók még a
Tavares-jelentésről (demokráciánk
kritikája), illetve
annak ürügyén (mit akar „Európa”,
meddig maradhat független egy állam Európában
stb.).
Magyarország
ma az „egyensúly-védelem
politikáját” (eredeti status quo
fenntartását) folytatja, a korábbi állapot
fenntartását követeli az egyes államok
szuverenitása terén.
Gazdaságunk
Egyes
nézetek
szerint az évek óta tartó válság
hátterében az erkölcs hiánya áll(hat),
a korrupció,
a vevők átverése. A válság egyik
hatása az, hogy az emberek megtanulták: nem
lehet/nem szabad erejüket meghaladó hitelt felvenni,
és talán vége (lesz) a korábbi
„mindenki csak elad” mentalitásnak is.
Nézzük
meg, mi
szükséges a fejlődéshez? Egyáltalában:
ma mi a „fejlődés” gazdaságilag, a
pénzügyi/gazdasági
válság közben/után?
Magyarországon
a
legtöbbet emlegetett adat a bruttó hazai termék.
Alakulása tömören:
2011-ben 1,7
%
növekedés,
2012-ben ezt
elvitte az EU-válság,
2013-ban
újra szerény
növekedést jósolták már tavasszal.
Arról
azonban kevés
szó esik, ebből mennyit tudunk mi magunk felhasználni. Ma
már egyre több adat
szól arról, pontosan mekkora (óriási)
összegeket vittek ki az országból, egy
(jelentős) részét „jogtalanul”. Ha az
ország (a kormány) ezt megakadályozni
igyekszik, ez várhatóan és
nyilvánvalóan nem fog osztatlan örömet okozni
körükben.
Szellemi
fejlődés
lehet egy újfajta gondolkodás, új
stratégiák, új
„filozófiák” megjelenése,
tekintve, hogy a korábbiak jól láthatóan
nem váltak be.
Felmerülhet
az a
kérdés is, hogy melyik lehet a jobb, a fontosabb:
– a
rendszer (= a társadalom)
egészének arányos fejlődése, vagy
– a
területek (gazdaság,
politika, kultúra stb.) egymástól eltérő
mértékű fejlődése?
Mindkét
féle
fejlődésnek nyilvánvalóan létezik előnye
és hátránya is. Arányos
(nagyjából
egyforma) fejlődésnél minden területre (elvben)
nagyjából azonos (és általában
nem túl sok) anyagi-szellemi energia jut, a másik
megoldásnál előre szaladhat
pl. a gazdaság – de rögtön
hozzátehetjük, hogy pl. a lemaradó kulturális
fejlődés (is) egy idő után vissza fogja azt húzni.
A hadiipar aránytalan
mértékű fejlesztésének
hatásairól is, sajnos, kellő mélységű
történelmi
ismereteink vannak, a mezőgazdaság korábbi
elhanyagolásának hatását pedig éppen
most is „élvezzük”.
Jól
láthatóan ma kétféle
gazdaságfilozófia „küzd
egymással”: egy liberálisnak nevezett, és
egy ún.
nemzeti. A kétféle elképzelés
mögött természetesen mélyebb
világnézet,
neveltetés, felfogás húzódik meg. A
tapasztalatok alapján is feltételezhető,
hogy egyik túlsúlya sem hoz jó megoldást, a
szélsőséges felfogások, mint
tudjuk, általában kibillentik
egyensúlyából az országot, vagy meg sem
teremtik
a szükséges egyensúlyt.
A
hétköznapi
életben azt is mondhatjuk, hogy jó eredményhez
határozott vezetés szükséges legfelsőbb
szinten is, középszinten is, de ezt a művészek
(színészek), általában az alkotó
szellemű emberek nem szeretik (mint tudjuk, a liberális
gondolkodás bizonyos
okok miatt náluk sokszor erős).
Egy sor
dolgot
csak
központosítva lehet elérni (mert pl. nagyobb anyagi
erőforrás kell hozzá, vagy
kiemelkedő, máshol megszerzett tudás), ezzel viszont
szemben áll(hat) az egyén
szerepe.
Tehát
a
„közös”,
„nagy” cél megvalósulását
fékezheti az egyéni
érvényesülés vágya, az egyén
szerepe (de nem a legfelső szinten lévőké. Hiszen a
legfelsőbb szinteken is
egyének állnak, tehát az ő
„vágyuk” teljesül
„központosítás” esetén.)
Tehát
az
„egyéni” –
értsd: alsóbb szintű – terv,
tevékenység (ami eltér a
„közös”-től = államitól)
fékezheti a közös munkát, a
„központ” érthetően nem szívesen ad erre
pénzt
(hacsak nem különleges cél, hosszú
távú, bizonyosra vehető megtérülés
lép a
látókörbe). (Megint csak vulgárisan
szólva: részben ezért is merül fel, hogy
pl. a felcsúti stadion csak helyi érdekeket
szolgál-e majd, vagy ennél
szélesebb körűeket.)
Ma a fő
gazdasági-pénzügyi
sikerekként a következőket állítják:
– csökkenő
államadósság
(de vitatják, valóban csökken-e,
többféle szempontot véve figyelembe);
– az
IMF hitel
előtörlesztése (de felteszik a kérdést,
miért jobb „nekünk” magasabb kamattal
felvenni hitelt máshonnan, ami önmagában nem tűnik
elég erős érvnek);
– kikerülés
a
túlzott deficit eljárás alól (de mekkora
áron?).
Óhatatlanul
felmerül a kérdés: feltehetően meddig mehet el a mai
kormány (az állami
beavatkozás):
– az
energia
területén (rezsicsökkentés) – mennyire
kampány ez, és mennyire valós érdek?
Bizonyos okok miatt egyesek megalapozatlannak és csak
kampányfogásnak tartják
ezt;
– a
bankok és
egyes ágazatok területén (bankadók,
telekommunikációs adók sorsa).
Kétségtelenül
az
újraiparosítás elemeit is látjuk. Ilyen a
vasúti kocsik, a teherkocsik
gyártásának újraindítása.
Kuriózum is van/lesz: pl. luxus hidroplánok
gyártása
300 fővel, és kevésbé kuriózumnak vehető
másik két repülőgépgyár
indításának terve.
Erőteljesebb keleti nyitást tapasztalhatunk egyre inkább,
ennek egyik jele
lehet az új légitársaság (de nem nemzeti)
működésének megindítása
(finanszírozás).
Külön
megemlíteném
a trafikáru csökkentésének
kérdését: mennyire
népegészségügy (dohányzás
elleni),
és mennyire egyes trafikosok megélhetése? A
dohányzás tiltása rendeletben
(hatalmi szó) kedvező lehet ugyan, de otthon továbbra is
dohányoznak. A
„Nemzeti dohánybolt” „mizéria”
egyfajta gondolkodásmódot is mutat. Tipikus
példa maga a program, de a „mutyizás” ma
még nem ismert mértéke is („saját
híveiknek igenis kell adni trafikot, ha jó a
pályázat”, hallhattuk) a sokféle
probléma, a sokféle szempont
összehangolásának nehézségeire. Ami
„kötelező”, az
sosem „jó”… Pl. a budapesti taxis rendelet
problémái is azt mutatják, hogy
tökéletes
megoldás sok esetben nem létezik.
A
közmunka
(„a
munkaalapú” társadalom egyik pillére)
lehetőségei az utóbbi időben mintha
szűkülnének.
Még az „ásó, kapa is hiányzik”
helyenként, és sokan nem is értenek a kiadott
munkák elvégzéséhez. De a mostani
közmunkások egy része 1990 óta nem dolgozik.
Úgy tűnik, a „segély helyett (bármilyen)
munka” lépcsőfokán sok helyen túljutottak,
másfajta munkához pedig többek között
komolyabb képzés is szükséges. Emellett
másféle megoldásokat is keresnek
(önellátásra berendezkedő falvak, tanyaprogram
stb.) A megtermelt zöldség, a tej a helyi
közétkeztetésben kerül
felhasználásra
vidéken (spanyolviasznak tűnik, de számos
feltétele van: pénz az indításhoz,
akarat, ötlet, hozzáértés). Ez a
megoldás megmaradhat a jövőben is.
Mint
megállapították, „egy nincstelen
réteg kiáramlott vidékre, számukra egy
teljesen idegen életformához kellett/kellene
alkalmazkodni, beletanulni – nem
mindnek sikerül”. A háztáji
gazdálkodás esetleges újraindítása
inkább csak
segélykiváltási lehetőséget jelenthet,
állítják a hozzáértők. Az
„országos
méretű szociális agrártermeltetési
program” elképzelés jól hangzik. Ehhez
azonban
kemény szervezőmunka, rendszeres tanácsadás,
konkrét segítség kell az esetleges
értékesítéshez, és sok pénz!
Új szlogen: „Aki háztájizik,
egyék”. (Tamás Gábor,
in: Magyar Narancs, 2013/20. sz., 19. p.)
A
mezőgazdaság
fejlesztése a jelek szerint még inkább
előtérbe kerülhet, amihez persze sok
pénz kell (Csányi Sándor nagymértékű
OTP részvényeladásai is, melyek árát
az
agráriumban kíván befektetni, többek
között erre utalnak). Ám egyre több hír
szól a konkrét fejlesztésekről,
elképzelésekről az agrárium területén.
Részben
ehhez csatlakoznak a helyi pénzek (Balatoni
Korona és mások) – még a Forint
is túl „magas” szint a helyi kis
régiók számára, nemhogy az Euró.
Másfajta
helyi gazdasági elképzelések, megoldások
működése kerülhet előtérbe a
továbbiakban is.
Gazdaság
és kultúra
A
korábbiakban már
elkerülhetetlenül szó esett a kultúra egyes
elemeiről. Itt jobban előtérbe
állítjuk a két nagy terület (ágazat)
néhány összefüggését.
Nézzük
meg először,
milyen jelentősebb gazdasági-pénzügyi
döntések születtek, amelyek közvetlenebb
összefüggésben állnak a kultúra egyes
területeivel:
– a
felsőoktatás
finanszírozása (most éppen pluszpénzek)
– a korábbi „parkolópálya”
megszüntetése (senkinek nem volt igazán jó);
– szakok
meghatározása, változások
(„felesleges” szakok szűkítése) e
téren (gazdasági szerkezet
alakulása; nem véletlenül keltett
felzúdulást a tényleges változtatás
terve is);
– középiskolák
szerkezete, szakmunkásképzés (évtizedek
óta a szakirányok problémája);
– könyvkiadásra
fordított összegek (mire és mennyit).
Kevésbé
szembetűnő
összefüggéseket is találunk,
például:
– a
földtulajdon
szerkezete (jog), családok jobb bevonása – a
szakirányú képzés
erősítését, növelését
sürgetik ezen a területen (földművelés, kertek
művelése, állattartás);
– segély
helyett
munka-téma – képzés, a résztvevők
hozzáállásának változtatása;
– elektronikus
ügyintézés bővülése –
számítástechnikai tudás további
növelése, szélesítése
szükséges.
Vagy
jó
példa lehet
a megtett út a „vajákos asszonyok”
gyógyfüves „titkos” ismereteitől a
központi
projektig a várhatóan felfutó
gyógynövény ágazatban.
Ha
tényleg gazdasági
növekedés következik, akkor
– több
pénzt
fordíthatnak a kultúra egyes területeire
(valamennyit érzékelhetünk: egyetemek
karbantartása helyenként, pedagógusok bére,
egyes iskolák, egyes
közintézmények, új kulturális
létesítmények);
– az
emberek
többet költhetnek „magas” kultúrára
is (egyesek most is költenek: az Arénában jó
előre elfogytak a drága jegyek is az „István, a
király” c. előadásra stb.).
Csak
részben
gazdasági döntés hatása, szintén a
közmunkához kapcsolódóan: miután a
segély
feltételévé tették gyerekeik kevesebb
iskolai hiányzását, az valóban
kevesebbé vált.
De nagyobb lett a tisztaság is azokon a lakóhelyeken,
ahol ezt írták elő (még
emlékszünk talán a felzúdulásra
legalább a kerti „budik”
felállításáról egyes
helyeken – a XXI. században!). Természetesen ennek
a megoldásnak is vannak
ellenzői, hiszen az udvar tisztaságának
követelménye közvetlen beleszólást
jelent az emberek magánéletébe.
Árvíz,
2013
Többféle
jelentősége miatt is kiemelném az idei
árvíz elleni védekezés
kérdéskörét.
Több
mint
40 ezer
ember vett részt a védekezésben. Ennyi ember
részvétele kiemelkedő szám,
rengeteg tanulsággal.
Az
árvíz elleni
siker tényezői voltak egyes híradások szerint:
– az
összefogás, az
önkéntesek nagy száma és szerepe;
– a
megfelelő
irányítás, precizitás, jó
szervezettség – egységes állami
irányítás (!);
– megfelelő
folyamatos
tájékoztatás (rádió, tv);
– szakértelem
(jó
adatok, jó előrejelzések), az éppen ott
szükséges módszerek szakmai
meghatározása.
Egyes
részletek
külön is érdekesek:
Felmerül
eleve a
víz mint „őselem”, tehát mint ősi-tudati
kérdés is. Egyes vélemények szerint
részben
ez indokolhatja az önkéntesek magas számát
(de számos más tényező is).
Az
emberéletet
(megóvását) az első pillanattól kezdve az
anyagi érték fölé helyezték mind
deklarálva, mind a gyakorlatban. Az árterületeken
történt építkezések
kérdését
csak később vetették fel (újra).
Az
önkéntesek
hatalmas száma részben élményt jelentett
számukra, az összetartozás, a
közösség
élményét. Erdélyből is (200 fő),
cigányságtól is (500 fő körül)
érkeztek
segíteni.(A 40 ezer emberhez képest ez a szám nem
tetemes, nyilvánvalóan az
összetartozás, a
segítségnyújtás, a részvétel
szándékának jelzése is fontos
volt.)
Az emberek,
fiatalok éjszaka is figyelték az internetes oldalakat,
oda mentek segíteni,
ahova valóban szükséges volt. A facebook
betöltötte szerepét, rengeteg fiatal
használta, új speciális
„árvízi” oldalakat hoztak létre. A
résztvevők között
közösségi érzés alakult ki,
tapasztalatot, „közösségi tudást”
szereztek a
közösségformálódás terén
is. (Kérdés, mi marad meg ebből a jövőben.)
A
gátakon, a helyi
szinteken is ott volt az okostelefon. Megtanulták kezelni a
„vidéki nők” is – a
hozzájuk beérkezett információkat
szétszórták, ahová kellett,
begyűjtötték,
amit lehetett; kinek, hol, mire volt szüksége
konkrétan. A felajánlásokat központilag
szét tudták osztani, de a koordináció
helyben történhetett. Ezért mondták, hogy
megmutatkozhatott az ún. on-line tudás is, és
ezért beszéltek nagy hangsúllyal
a kapcsolati, közösségi hálóról.
Jelentős szerepe volt tehát az
információáramlásnak.
A neten szerveződés, az újszerű tudás mutatkozott
meg élesben a bajban.
A civil
szerveződésnek is nagy szerepe volt, a közös
tudásnak, a közös célnak;
kapcsolódások lehetőségei is teret kaptak
más területekről is. Pl. a Budapesten,
a Keleti pályaudvar mellett működő ún.
„szendvics-gyár” teljesen civil
kezdeményezés volt, felajánlásokból
(nyersanyag, amit kaptak) készítették a
rengeteg szendvicset, majd vonattal szállították
oda, ahova kérték.
Azok mentek
szendvicset készíteni, akik a gátakra már
nem kellettek.
A
védekezést
folyamatosan civil tudósításokkal, hiteles
fotókkal dokumentálták.
Általában
tehát „közösségi
jártasság” alakult ki, az egyén „mit
tud tenni a többiekért a net
segítségével”.
Jellemző volt
még
az 5 karitatív szervezet összefogása is
meghatározott ideig.
Igazi,
emberi,
értelmes célokért tettek nagyon sokan nagyon
sokat. Ehhez azonban magas
színvonalú szervezettség is szükséges
volt. De szükség volt természetesen a
megfelelő, lényegében korlátlan (!) anyagi
eszközökre, látványos akciókat is
láthattunk katonai helikopterekkel, rengeteg
tájékoztatást, ahol sokan lehettek
„sztárok” egy-egy pillanatra – jó
értelemben. Bizonyos, hogy a (hivatalos)
tájékoztatásban a sikert igyekeztek
előtérbe állítani hangvételben és
tartalomban egyaránt. Az önkéntesek nagy
száma, az összefogás, az emberéletek
megóvása, vagy akár a gemenci
vadállomány jó részének
megmenekülése (előrelátás)
azonban valós tények.
A
különböző szintű
vezetés általában megfelelő
összhangját tapasztalhattuk egészen az
egyének
szintjéig. Ám ami itt jó volt (a vezetés
határozott, egységes jellege és annak
kombinációi az egyéni, civil
kezdeményezésekkel), nem biztos, hogy az élet
más
területein is ennyire célszerű és
megvalósítható.
Kultúra
(egyéni szint) és demokrácia;
értékek és érdekek
Máris
az
a kérdés
merülhet fel, hogy mennyire képes ma egy kormány
„reálisan” (gyakorlatilag) érdemben
beleszólni a kulturális élet
alakulásába.
Ide tartozhat
pl. az
állami intézmények vezetőinek, kiemelt
intézmények főigazgatóinak kinevezése,
nemzeti tudat alakításához miniszteri biztos
alkalmazása (további kérdés az,
hogy mennyire lehet ezt kívülről, felülről
befolyásolni); közvetve ugyan,
valamennyire a műsorpolitika alakítása egyes
színházaknál, kulturális
intézményeknél.
(Természetesen
máris előttünk tornyosul a kérdés, hogy ki
mit ért „kultúra”, „kulturális
élet”
alatt.)
Mindenesetre
fontos
kérdések lehetnek az alábbiak:
Mikortól,
honnan
„elnyomó” egy hatalom?
Mindenki
„behódol”,
aki egyetért a hatalom (egyes) intézkedéseivel?
Höfgen a
Mephistóban
(Klaus Mann) többek között ezt mondja az akkori
Németországról: „ez még nem
diktatúra” – meddig nem az egy társadalmi
berendezkedés, mikortól az? Mennyi (lehet)
a félelem valós alapja ma?
Létezik
olyan
döntés, ami mindenkinek kivétel nélkül
és egyformán jó? –
valószínűleg nagyon
kevés. Nagyon sok szempontnak kell
érvényesülnie, amihez még
hozzájön az egyén
szubjektív ítélete erről. Például,
hogy „a másiknak ne legyen jó!”-féle
„magyar”
mentalitás (ami persze nem sajátosan magyar, de
kétségtelenül sok emberre jellemző,
sajnos, nálunk is).
A
mérték, arány,
hatás azonban nem mindegy.
Szintén
fontos
kérdésként merülhet fel, hogy
létezik-e olyan „egységes
ellenségkép”, ami
összetart nagy csoporto(ka)t?
Ilyen lehet
ma a
„harc” a szélsőségek ellen –
(„szocik”, „jobbik”) és részben
külön a
„liberalizmus”-sal szemben; vagy a „brüsszeli
vezetés” és a „magyar nép”
„ellentéte” főként a pénzügy
terén. Igaz az is, hogy az államháztartási
hiány
mint „fenyegető rém” képével szemben
sokszor elhangzik, hogy a hiánycsökkentés
Brüsszeltől
függetlenül is alapvető cél.
Mint tudjuk,
elvben
lehetséges „harcolni”
– valami
ellen: ez
mindig zsákutca, különösen, ha
túlzásba viszik (szerencsére sem zsidó, sem
cigány ellenesség hivatalosan nincs,
sőt). „Harcoltunk” a túlzott deficit
eljárás, vagy a Tavares-jelentés ellen, ám
sokszor megkérdőjelezik, hogy mekkora árat fizettünk
(a Tavares-jelentést, mint
tudjuk, ráadásul az Európai Parlament megszavazta,
bár a téma messze nem zárult
le, úgy tűnik);
– valami
érdekében
szövetkezni. Ehhez világos cél kell; egyrészt
sokszor nem látványos, másrészt
olykor beléphet a (túlzott)
központosítás (siker: idei árvízi
védekezés).
Világos célt jelenthet szélesebb körben is a
2021 évi, 16 napos vízi vb
rendezése Budapesten (finanszírozása
külön feladat lesz), vagy sok ember számára
az újabb Hungaroring-szerződés (Forma-1) szintén
2021-ig. A sport, a kultúra, a
tudomány egyébként is nemzetet
összefogó („nemzeti”) jellegű területek
(ezért
sem szerencsés, ha konkrét ügyekbe
„belenyúl” a pártpolitika. Más
kérdés, hogy
a lakosság mennyit költ pl. sporteszközökre,
sportolásra vagy színházjegyekre.)
Demokráciában
is
egyesek (a kisebbségben maradók) vereséget
szenvednek, ezért ők a többség
döntéseit általában érzelmi alapon is
elutasítják (nem ők mondják ki a
„tutit”,
ezért sokszor vagy át sem gondolják az adott
döntést, vagy „mellébeszélnek”)
– ez
olyan általános emberi vonás, ami itt is
érvényesül. Alapvető kérdés, mint
tudjuk, hogy a mindenkori hatalom miként viszonyul a
(bármilyen) kisebbséghez.
Életem
során bennem
is gyakran felmerült a kérdés: mit lehet tenni
elvben a (túlzott) központosítás
ellen/hatalommal szemben egyéni szinten? Milyen
magatartásmódok lehetségesek?
Lehetséges
– bármilyen
hatalmat éltetni (lelkünk mélyén
egyetértve vagy nem egyetértve vele);
– megnyugtatni,
belenyugvást sugallni magunknak és másoknak a
rossz közérzetben;
– ellenezni
a
döntést (hatalom egészét), lázadni
és lázítani ellene;
– kibújni
az
irányítás, bármiféle uralom
alól. Ez a külső-belső emigrációt, vagy
akár a halált
is jelentheti (öngyilkosság bármilyen
fajtája, beleértve pl. az alkoholt vagy a
drogot is).
Hogy mi
magunk
mikor mit választunk, nagyon fontos, de kívülről
ritkán irányítható kérdés.
A keserű
tapasztalatok szerint, ha folyton konszenzust akarunk teremteni, nem
megyünk
szinte semmire, mert erre folyik el az idő és az energia. Van-e,
létezik-e
mindenkori középút? Például a 300
új „kormányablak” (felső szint)
létrehozása
helyi egyeztetésekkel jöhet létre.
(Hatalom-megosztás. De azonos szinten is
folytonos viták jellemzőek egyes területeken, aminek a
vége sokszor
pártszakadás, a társaság feloszlása,
a lap megszűnése stb.).
De
valóban mindig
csak idő- és energia fecsérlés-e a nézetek
kicserélése? Egymást győzködni
(értelmesen
érvelni) talán mégis érdemes, ha
ténylegesen figyel rá a másik fél
(tehát ha képes
figyelni, ha nem köti le minden figyelmét saját
„igazának” teljes védelme). Az
álláspontok azonban sokszor megmerevednek: mindenki maga
akarja kimondani „az
igazságot”, azt a bizonyos „tutit” (olykor
ezek hatalmi játszmák egymás között).
Tekintettel arra, hogy ezek a viták általában
kreatív emberek között folynak,
ebben nincs is semmi meglepő.
Természetesen
folytonosan körülvesznek minket a meddő(nek
látszó) viták is, például: vita a
stadionépítés, általában a sport
nagyobb mértékű támogatása kontra
devizahitelesek segítése témában:
miért pont így, és miért pont őket. A
név
nélküli beszólókról (pl. az
interneten) már nem is ejtek szót. Ugyanakkor
bármely döntés megkérdőjelezése
további gondolkodásra késztetheti a
döntéshozót, ami pl. további
alternatív megoldásokat szülhet. (Úgy tűnik,
devizahitel-ügyben most éppen ez történik.)
Más
oldalról
tekintve, a magatartásban (egyéni szint) szinte mindig
léteznek például
– „örök
elégedetlenek”: dafke rossz, bármit
mond/csinál bárki más, pláne, ha a
másiknak
nagyobb a hatalma, befolyása bármilyen területen,
így a politikában is. Olykor
igazuk is van, de sok (tényleges, belső) türelem kell
ahhoz, hogy valóban meg
is halljuk az új szempontot, újfajta megoldási
javaslatot, mert előre sohasem
tudhatjuk, „kijön-e” valami az
elégedetlenségből;
–
léteznek szándékosan provokálók,
akik ugyanakkor
mélyebb gondolkodásra is késztethetnek.
Körülöttünk,
mint
tapasztalható, sok ember személyiségzavaros.
Sokszor ők feltűnőbbek, mint az
„átlag csendesek”; nekik nem lehet kedvükre
tenni, mert ők maguk akarnak
mindent megmondani/tenni, vagy akár nem is tudják, mit
akarnak (de mindig mást).
A művészek, az alkotók között sok ilyen van,
és nem szabad elfelejtenünk, hogy mindez
ösztönzi a kreativitást, ám gátolhatja
az egységes vezetést. A magyarok, mint
az közismert, tehetségesek, ám ezt sem adják
„ingyen”.
A
vitákat
tekinthetjük az érdekek és nézetek
örökös harcának, ami fárasztó
és sok
energiát felemészt. De nem állíthatjuk,
hogy ez csak „szükséges rossz”. Egy
ponton túl azonban, ha nem születik döntés, a
vita parttalanná válik, az adott
kérdés pedig mindig megoldódik
„valahogy” (a ház tönkremegy, a pénz nem
jön be,
vagy szétfolyik, vagy valaki „odacsap az
asztalra…”).
A
kultúrát tehát ma is sokan
sokféleképpen
értelmezik.
A
kultúra
tágabb
értelmezésére példák lehetnek az
utóbbi hónapok konkrét közéleti
témáiból:
Hosszabb
távon a
kulturált üzletmenetű vállalatok sikeresek, a
jó szakemberek is inkább
odamennek – humántőke kérdését
szorgalmazzák.
A
pénzügyi kultúra
(hiánya) és eladósodás:
„szabad” volt egyéni és
önkormányzati szinten is
jelentős mértékben eladósodni, aminek
következményeit régóta látjuk.
Az
önkormányzatok
adósságának jó részét
átvállalta a kormány, több pénzük
marad kultúrára is.
(Kérdés, hogy erre használják-e? Sok
példa szól emellett.)
A
többletköltekezésnek azonban mindig fennáll a
kockázata (állandó feladatok
vannak) – a szükséges ellenőrzés szerepe
megint csak a központosítás irányába
hat.
A
korábbi
sokszor
emlegetett „közművelődés” szinte elhalt, holott
szükséges lenne ma is; a
„közétkeztetés” fogalmával
együtt kezd visszaszivárogni.
Sokan
írnak –
internet –, igen rossz helyesírással. Az MTA
lépett, feltette a helyesírási
„abc-ét” az internetre, mely ingyen
használható; most már csak az a
kérdés,
hogy valóban fogják-e használni. (Vagy nem is
érdekel egyeseket, hogy helyesen
írnak-e, vagy azt hiszik, hogy úgy helyes, ahogyan ők
írják. Nem tudom, melyik
rosszabb.)
A
köznevelés
területén a korábban ígért
pedagógusi életpálya modell
megvalósítása várható ősztől
– de szerényebb kezdettel, hosszabb távra kitolva.
(Természetesen ezt is
támadják.)
Ellenzéki
félelem,
hogy a központosítás miatt nem működik a
közvélemény kutatás: „félnek az
emberek őszinte véleményt mondani”(itt is
bevonják a kultúra egyes területeit a
politikába).
Közösségek
szolgálatának kultúrája: karitatív
szeretetszolgálatok évszázados tapasztalatai
(egyházak),
amit a
szakpolitika anyagilag támogat (logisztikával, benzinnel
stb.). Helyben a
karitatív szervezetek jobban tudják, konkrétan mit
kell tenni.
Többféle,
fajta
kultúra létezik hazánkban ma is. Pl.:
– nemzeti,
– magyar,
– nemzetiségi,
– cigány,
– zsidó,
– népi
(Erdély…),
– keresztény
magyar stb.
– és
az egyes (némileg)
elhatárolható területeken túlmutató
gondolkodóké. Utóbbiakat általában
egyik
irány sem szereti, mert nem tartoznak közéjük
(pl. liberális), részben ezért is
kevéssé ismerik.
Azt azonban
tudnunk
kell, hogy mindegyik irány, terület, rész stb.
jelentős saját értékkel
rendelkezik, amit nemcsak „illik” tiszteletben tartani, de
érdemes minél
mélyebben megismerni saját lelkünk,
személyiségünk gazdagítására is.
Még
tágabban
tekintve, alapvetően kétféle irányzat
létezhet a művészetekben is:
– begubózás
határokon belülre (de a külső hatások akkor is
érnek minket, ha nem akarjuk);
– kitárulkozó.
Végső
soron a kettő
egyensúlya kellene itt is, ami már nem elsősorban az
egyéni szinten
érvényesülhet.
Másképpen
tekintve:
az irodalom pl. eleve megoszlik hazai és ún.
„világ” irodalomra. De ma már a
magyar irodalomba beletartozik minden magyar nyelvű/magát
magyarnak valló
alkotó által írt irodalom; hasonlóan, a
hazai színházi életbe kezd szervesebben
beintegrálódni a határon túli
színjátszás is (ugyanakkor a független
színházak finanszírozási
problémája növekszik). A különböző
fesztiválok (civil kezdeményezés részben)
és
a nemzetpolitika egyaránt elősegíti az
integrálódást.
Eleve sokan
feltételezik, hogy a (központosító) hatalmat
kiszolgáló művészet ab ovo nem
lehet jó művészet.
Itt azonban
talán
érdemes egy pillanatra megállnunk és
megkérdeznünk: Milyen jellegű hatalmat
szolgál ki? Hogyan? Milyen művészi eszközökkel?
Mindig csak a hibát, a rosszat
kell megmutatni? (Talán nem.) A „gonosz” mindig
velejéig az? (A jó művekben nem
feltétlenül). Egyetlen gonosztett lesöpri az embert?
(Van, amikor igen.) Ezt is
bonyolultságában kell nézni, úgy
vélem.
Rossz
társadalmi
légkörben (amilyen – volt? – a hazai is)
bizonyos állítások szerint
– vígjátékok,
kabarék kellenek (de nem feltétlenül igaz ez,
számos más példát tudunk
felhozni);
– csak
a
szakácskönyveket veszik (de nem biztos, hogy valóban
így van, nézzük meg a
felmérések eredményeit);
– valamint
krimit
és botránykönyveket.
Merthogy az
emberek
nem vágynak katarzisra. Ennek ellenére is
„kell” nekik adni? – talán mégis!
Hiszen számos „komoly” (katartikus) mű,
láthatjuk, valóban sikeres.
A
„nemzeti”
elnevezés kérdésköre itt is felvetődik.
„Nemzeti”-ek még a trafikok is. Meg
kell(ene) találni az egyensúlyt, hogy ne túlozzuk
el a „nemzeti” elnevezést (és
szemléletet).
Nagy harcok
árán alakult
át az Újszínház csak hazai darabok
játszására – és kevés a
néző. Igaz, kevés a
néző a Pesti Magyar Színház egyes (hazai)
előadásain is… Meglátjuk, mi lesz az
új vezetésű Nemzeti Színházzal.
Kétségkívül játszani kell hazai
szerzők drámáit
is.
A
túlzott
hangsúlyok ritkán jók, mert
„komolytalanítanak” („a nemzet
könyvtára” és
társai). Évek óta működik a RAM Colosseum.
Utóbbi milyen idegenül hangzik,
pedig a budapesti Radnóti Miklós Művelődési
Házban (RAM) működő ovális alapú
színházat jelöli, melyben Román Sándor
„magyar néptáncot modern
színpadi formában tálaló
együttese” (internet) működik, de pl. nemrég itt
játszották-táncolták a
felújított Kőműves Kelemen c. rockballadát is
(„nemzeti”
jelző nélkül). Ennyire idegen (angol nyelv
térhódítása, EU) környezetben
azonban bizonyára a korábbinál jóval
nagyobb hangsúlyt szükséges adni a valóban
nemzeti, jelesül a magyar jellegnek a hétköznapokban
is (nem megfeledkezve a
nemzetiségekről sem hazánkban).
A zavart
némileg
tovább fokozhatja a kérdés: a jövőben vajon
leértékelődnek-e a nem hivatalos,
amatőr, alternatív stb. művek, mozgalmak? Mivel ma a
„nemzeti” áll előtérben,
az állami szervek ezt jobban dotálják,
tehát a „hivatalos”
értékítéletnek ez
áll(hat) a középpontjában. De ki/mi a
„nem hivatalos”, az „amatőr” ma?
Természetesen
ők is vihetnek „nemzeti” jelleget (korábban
jórészt közülük vitték!), de
függetlenek pártoktól, állami szervektől
(számos különböző okuk lehet erre),
ezért kevesebb anyagi támogatás jut
részükre. (De rossz ízű vitában
szembeállítani az „amatőr” stb.
együtteseket egy kiemelkedő, világhírű művész
együttesével sem jó.) A hasonlóan
gondolkodók számára fontos értékeket
képvisel(het)nek
a nem hivatalosak is, már csak ezért sem lehetnek ezek
közömbösek mások számára
sem. (Természetesen alapvető kérdés ezeknek az
értékeknek a milyensége,
tudomásul nem vételük azonban nem jelentheti a
megoldást.)
Értékeket
említve,
szólhatnánk erkölcsünk
alakulásáról is: diktálnák egyesek
felülről (tantervek, erkölcstan,
hittan, „mittan” – utóbbi egy hetilap
címlapjáról); szabadjára hagynák
mások.
Általánosságban azt mondanám: feltehetően
kizárólagosan egyik sem „az”
üdvözítő.
Az
erkölcshöz kapcsolódik
az elhíresült „ároktői banda” sokakat
felháborító története
(ítélet hiányában
házi őrizetbe kerültek az elkövetők),
általában börtön és ítélet
problémák
miatt egyes ügyek elhúzódása.
Óhatatlanul merülnek fel a kérdések:
Több börtön
kellene? (2012-ben 18 ezer ember volt elzárva, a hazai
börtönök telítettsége
140 % volt.) Miből? Hogyan? Mindig ez és csak ez lehet a
megoldás: kiemelni az
elkövetőket a társadalomból, elzárni őket?
Hatékonyabb nevelés lehetséges-e? (Van-e
ennyi pénz? Pszichológus, nevelő?) Más
közállapotok lesznek-e egyszer például
hatékonyabb megelőzéssel? És főleg honnan
veszünk ennyi pénzt, ami ehhez
kellene? (Munkából – mondanám szívem
szerint, és talán – egyszer – már nem
fogunk mosolyogni egy ilyen válaszon.)
Más
területen felmerült
konkrétabban is a magáncsőd intézménye,
ehhez azonban tudás is kell (a magáncsődöt
kérőké). De javasolják a jogok
tanítását már a gyerekeknek is.
A
hazafiasság és
itthon maradás-témában olyan tényezők
kerülnek előtérbe, mint pl. a „Ludovika
Zászlóalj” szerepe, de már társadalmi
szinten (a hagyományok szerepe). A
Ludovika – mítosz, vagy valóság? Nem
véletlenül félt annak idején az akkori
hatalom a Ludovikát végzett tisztektől (lásd
Tábornok-per, 1950).
Csak
részben
kapcsolódik az erkölcs témájához a Csíksomlyói
búcsú: ennél jóval szélesebb
témakörként érdemes említeni.
Idén már a
köztársasági elnök (Áder János)
is ott volt, természetesen
„magánemberként”.
Mert ez a
búcsú
több, mint „hívők gyülekezete”.
Éspedig élmény, összefogás,
utazás, minden
magyar összetartozás érzése; „a
világ magyarságának legnagyobb ünnepe”.
Más
oldalról
érzelmi erőként, „nemzeti
önfelmutatás”-ként említik. Sokak
szerint a nemzeti
érzés emelkedő tendenciáját mutatja; egyben
kulturális lélekközösség,
kulturális önmegnyilvánítás is.
Tény az is, hogy a csángók szerepe igen nagy
benne.
Mint
megállapítják,
rengeteg energia és lehetőség van benne, és
„politikamentes”-ként értékelik.
Tény,
hogy valóban
óriási (érzelmi) hatása van a
résztvevőkre, amiről számos irodalmi értékű
tudósítás,
alkotás is tanúskodik: sokan akarják
őszintén és mélyen ugyanazt.
Gondolatok
közeli jövőnkről
Az eddigieket
(és
néhány további tényt) figyelembe
véve közeljövőnkről sok minden elmondható.
(Nagyobb távlatokban felmerülhetnek
vágyálmok, kivéve szakmai döntéseket,
amilyen pl. a vízgazdálkodás, de ez is csak
2027-ig.)
Európai
szinten
továbbra is várhatóak az ideológiai
támadások, a nemzeti érdekek erős védelme
mellett. Többek között éppen
készülőben van egy „európai
narratíva” az „európai
(új?) értékekről” – a
narratíva-készítők tagjai között
Konrád György személye
sugallhatja ennek (liberális) alaphangját. Ennek
nyomán is jelentős elvi viták
alakulhatnak ki az európai bizottsági
választások előtt és alatt. Európa
szerepe a változó világrendben (pl. Ázsia
növekvő befolyása és annak mértéke)
folyamatosan kérdés maradhat.
Az
„európai négyek”
(a horvátokkal talán majd „ötök”)
szerepe, helyzete erősödik/erősödhet, ami
többek között a kisebbségek jogainak még
nagyobb hangsúlyt adhat. (Pl. Németországban
is félnek e témától. Itt meg kell
különböztetnünk az őshonos” és a
„migráns”
kisebbséget), az egyenrangúság
kérdését még inkább előtérbe
helyezheti [(pl.
Szlovákiában ennek tünete lehet Eszterházy
János szellemének megítélése
és
szobrának felavatása a budai Gesztenyésparkban,
ami felvidéki szobrászművész
alkotása (Nagy János, 2013)].
Ezt
erősítheti a
közép-európai országok (most 18)
kezdeményezései, egyidőben az európai
integrációban való növekvő
részvétellel.
A jövőre
nézve
alapkérdésként vehető e megfogalmazás: az
„Én-központú, fogyasztó
társadalom
katasztrófához vezet, az emberek elmennek, fellazul
minden”. (Kossuth Rádió)
Migrációs
veszteségünk genetikai veszteség is, éppen a
vállalkozó jellegű genetikát
viszik el hazánkból. (Klasszikus iskolai példa
Amerika létrejötte: jól tudjuk,
hogy a vállalkozó szellemű emberek vándoroltak ki
az Újvilágba, ez pedig megalapozta
Amerika társadalmi-gazdasági vállalkozói
jellegét)
De van
jó
tendencia
is hazánkban: növekszik az élettartam, csökken
az öngyilkosságok száma 15 éve,
és egyes kutatások (?) szerint már megjelent
hazánkban az optimista
gondolkodásmód is. („Nemzeti nagyvizit” műsor
– kissé propaganda ízű olykor
talán. De szükség lehet erre is, hiszen
számos kevéssé ismert történelmi
tényt,
nemzeti jelleget, „sikert” mutatnak fel
hozzáértők.)
Egészségmegőrzés
mint érték további tudatosítása
– nem mindenki számára fontos érték,
vagy legalábbis
ezt állítja. A tudatformálás elvben csak
hosszú távon lehetséges, ám egy-egy
felismerés (ún. „aha-élmény”)
hirtelen változást idézhet elő az egyén
felfogásában, gondolkodásmódjában
(„rádöbben” valamire).
A
megelőzés persze olcsóbb,
mint a gyógyítás. (De semmi sem egyértelmű:
a dohányzás visszaszorítása jóval
kevesebb trafik működtetésével
megélhetési gondokat hoz az eddigi trafikosok
egy részének, és felmerül a mai
dohánytermesztők jövőbeni helyzete is. Korábban
viszont általában az állami bevételek
csökkenésétől való félelmet
hozták fel
indoknak, amiért az állam nem lép fel
hatékonyabban a dohányzás ellen.)
Valóban
mást és
máshonnan tanulnak ma a fiatalok, mint korábban,
nyilván ez a tendencia
folytatódik; vagy pl. a lexikális tudás
leértékelődik az internet miatt. Ám
kezd felmerülni újra a memoriter nagy szerepe a
szellemi-agyi fejlődésben is. Ugyanígy
probléma a kézírás és a kézírás
olvasásának tanulása is. Arról
már nem is érdemes most szót ejteni, hogy az
egyetemi tanulmányokhoz a mostani iskolarendszer szerint
magasabb pontszámok
szükségesek, mint az ideiek, ez már szinte
„lefutott” probléma. (De meg is kell
valósítani: a pontszámok fokozatos
emelését tervezik.) Más dolog a
szakképzés, mert másféle (és egyre
nagyobb)
tudást igényel(ne). Amikor a gázszerelő
fiatalember végignézett a könyveimen
(egyáltalában: észrevette azokat!),
megkérdezte, hogy olvastam-e valamennyit (bevallottam,
hogy mindet persze nem), mély igazság volt a
kérdése mögött: még ha elolvastam
volna mind, akkor is megfagynék télen, ha nem
működne a konvektor, amihez én
természetesen nem értek.
Másképpen
tekintve:
úgy tűnik, ismét előtérbe kerül az
elitképzés és a szakképzés
látszatellentéte.
Ma már még nyilvánvalóbb, hogy –
bizonyos – (műszakilag?) szakképzett emberek
képzettségének mértéke
ugyanúgy magas lehet, mint egy (bölcsész?)
„elit”
képzettsége, de tartalmában nagyon eltérő.
(Számos „emberi” oka van a régi hierarchia
kialakulásának e téren, nagy
változás a közeli években aligha
várható.)
(Ma
már)
az idősek
képzése is szükséges a
kommunikáció terén is. Az
„infókommunikáció” mint új
szakszó jelenik meg. (Az „életre kommunikált
társadalom” még utópikus, költői
megfogalmazásként
hatott számomra az 1980-as évek elején.)
„Digitális állam”-ról
beszélünk, ami
az egyszerűbb ügyintézés lehetőségét
vetíti előre.
Gazdasági-pénzügyi
területen előtérbe kerül
– az
ország
„visszaiparosítása” (sokunk
megnyugvására: a mezőgazdaság fejlesztése
mellett a
– megfelelő szerkezetű – ipari termelés hozhat
valós megoldást);
– stratégiai
megállapodások sora egyes külföldi nagy
céggel (összesen terv szerint ötven
körülivel), ezek várható hatása
elsősorban a gazdasági stabilitás. Némi titok
övezi mindezt, feltehetően az üzleti érdekek miatt;
– remény
a
(kismértékű) gazdasági növekedésre, a
jegybanki hitelprogram kis- és
középvállalkozóknak alacsony jegybanki
alapkamat alapján;
– hosszabb
távra történő
tervezésről hallhatunk egyes területeken:
ilyen a
„Magyar
ifjúság 2020”
készülő átfogó, komplex jellegű dokumentum,
amin érdemes elgondolkodni; a
vízügy tervei: 2027-ig (!) újfajta
vízgazdálkodás kell (tervek
készülnek), a vízszabályozás
másféle rendszerben
történne; a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanácsnak a
társadalmi bűnmegelőzés új
nemzeti stratégiájának társadalmi
egyeztetésre bocsátott tervezete; „a
dokumentum alapján a stratégia alapvető célja a
következő tíz évre meghatározni
a bűnmegelőzés fő feladatait. A stratégiához
kapcsolódik egy 2015-ig szóló
cselekvési terv is, amely a bűncselekmények
áldozatainak számát csökkentené,
bővítené a fiatalok bűnmegelőzési ismereteit,
és javítaná a bűnelkövetők
visszailleszkedését a társadalomba”. (http://www.jogiforum.hu/hirek/30070).
Nem biztos, hogy mindenkihez eljutott az anyag, bár sokan
mondtak véleményt
róla.
Megállapítások
szerint a diákmunka nyáron (2013) a válság
előtti szintre emelkedett, diákszövetkezetekkel,
ami egyrészt jelzi a gazdaság
élénkülését; másrészt az
ebben résztvevő diákok köréből
kevesebb lesz később a munkanélküli.
Alapkérdés
a
válság
kezelésének módja: a közteherviselés
kiterjesztése a megszorítások
helyett. De
ma már nem is válság-kezelésről
beszélnek hazánkban, mint inkább egy
„nemzeti
gazdaságpolitikáról”, ami végül
gazdasági növekedést eredményez(ett),
ha sok
pici apró lépésben is. Az új munkahelyek
számát ma felesleges ezrekben
mérni.
Néhány tíz új munkahelyet is meg kell
becsülni (mint ahogy becsülendő –
lenne – az ezüst vagy a bronzérem is, vagy ne
adj’ Isten, a 6. hely egy
sport világversenyen.
Azaz másféle szemlélet
általánosabbá válása, úgy
tűnik, összességében
nagyobb
eredményt hozhat.)
Ellenzéki
elképzelések, úgy látszik ma (még?),
nehezen védhetők ezzel szemben mind elvi
téren, mind az elért eredmények terén.
Az
árvízi védekezés,
a közvetlen veszély elhárítása egy
„magabiztos, cselekvő ország”
teljesítménye
volt a „hivatalos” (Orbán Viktor)
megfogalmazása szerint. Másik lényeges (bár
vehetjük
akár még közhelynek is) kitétele pedig:
„saját véleményünk rosszabb
magunkról,
mint amilyenek igazából vagyunk”. Úgy tűnik,
Orbán Viktor megfordította az
önjóslat irányát, „jót
jósol”, hogy az teljesüljön, ne a szokott
negatív. Egész
rövid idő alatt érezhető valamiféle pici
változás e téren is, pedig hosszú
távra szokták „jósolni” a
tudatállapot változását. A
„Magyarország jobban
teljesít” FIDESZ felirat szintén akár
pozitív jóslatként is felfogható.
Jövőre
választások lesznek – egyelőre nem látni
megalapozott más
alternatívát. Ugyanakkor a hatalmi fékek
hiánya káros lehet, a történelmi
tapasztalatok, az emberi természet ismerete alapján
sajnos sok rossz is
feltételezhető, ha hagyják/hagyjuk. De nem elismerni az
eredményeket nem vall
„jó ízlésre”.
Ugyanakkor
ebben
az
indulatáradatban, ami megmutatkozik pl. a névtelen
hozzászólásokban (net),
általában valóban a központi egységes
irányítás hatékony. De merre? És
meddig?
A Tavares-jelentés hatása kétoldalú:
erősíti is, gyengíti is „Orbánék
hatalmá”-t. Mennyire látják, mennyire
látható egyáltalában a
„közjó”?
Egy
országnak
nemcsak anyagi, hanem szellemi-egészségi-tudati
jól-létre is szüksége van. A
depresszió egyik ellenszere a világos
célkitűzés (egyéni szinten is), ehhez
hozzájárulhat akár egy alacsonyabb, de
kiszámíthatóbb, stabilabb, kilátást
sugalló gazdasági környezet is. Az indulatok
kezelése lehet az egyik fontos
feladat, országos ügyekben a vagdalkozás helyett a
nagyobb nyilvánosság (most
pl. a Szilvásy kém-ügy, amely újra hangot
kaphat ősztől), helyi, egyéni szinten
a közösségek, a legkülönbözőbb civil
szervezetek tevékenységének további
növelése, munkájuk támogatása
anyagilag és szakmailag, a konkrét szükség
szerint.
Az internet,
a
közösségi oldalak szerepe, szabályozása
szinte lehetetlen, kivéve a teljes
betiltást, de mégis sikerül olykor
(„kuruc-oldal” levétele végre) –
és sok a
magán blog bejegyzés is. Egyre inkább figyelembe
veszik a közhírré tett
magánvéleményeket (de persze nem
bárkiét). Mindig lesznek, akik valamilyen
kérdésben
kisebbségben maradnak; nagy kérdés, hogy
velük szemben mi történik, mekkora a
tolerancia, „bosszút áll-e” a
többség (helyi szinten erre sajnos számos
lehetőség adódik, különösen munkahelyen).
Az erők szétforgácsolódása sem jó,
de
a teljes „behódolás”
megkövetelése sem.
Ma a
liberális pozitív
értékek folyamatos felmutatása látszik
szükségesnek (bátran feltételezhetjük,
hogy a keresztény-nemzeti értékek a
közeljövőben amúgy is, hivatalosan nagy
hangsúlyt kapnak, ami kiszoríthat más
értékeket, teret engedve most az ilyen
irányú intoleranciának).
Végül
eljuthatunk
oda, ami mindig igaz: értelmes, reális egyéni
célokat kell magunk elé állítanunk
időről időre felismert valódi szükségleteink szerint
(„ha van kertünk,
gondozzuk”). Józan, higgadt ítéleteket kell
hoznunk lehetőleg arról, mi jó, és
mi rossz (pl. az egyébként valóban nagy
számban eladott OTP-részvények
híréből
órák alatt eljutni az államcsőd
víziójához talán nem kellene). Most sincs,
és várhatóan
nem is lesz „ingyen vacsora”, akár
ígérik, akár nem.
Az
eligazodás
nehézségére ma jó példa a
trafik-ügy: eleve csak 5000 fő körüli az új
trafikosok száma a korábbi ennek
többszöröse helyett, és közben azt
propagálják
továbbra is, hogy az emberek szokjanak le a
dohányzásról. Innen nézve ez pozitív
az egészség terén, negatív mindazoknak,
akik már nem árulhatnak cigarettát.
Mutyi, vagy sem? – valahogy másképpen alakul az
igazság, mint ahogyan a
túláltalánosító jelszavak
harsogják. De a mélyebb igazság
„hosszú és unalmas”
(tehát nyilvánvalóan nem mozgósít).
„Régebben”
(pár
éve) a bankok teljhatalma érvényesült,
amikkel az ügyfelek nem mertek
szembeszállni, a hitelesek voltak a „gonoszak, és
főleg kiszolgáltatottak. Mára
eljutottunk odáig, hogy egyre mélyebben, egyre
inkább teljes összefüggéseiben
vizsgálják
felül a kérdés egészét
(megszületett már a terv is: a devizahitelek ún.
kivezetése). Ugyanakkor szükségünk van a
bankokra, de e téren is a hazai
tulajdonú bankokat igyekeznek erősíteni: ez
részben az OTP, részben pedig, a
nagy terv, úgy tűnik, a Takarékszövetkezetek
jelentős megerősítése lesz.
Munkaalapú
kontra
(korábbi) tudásalapú (LMP)
társadalomról szóló vitákhoz
félve kérdezem: „vagy-vagy”
helyett lehetne inkább „is-is”?! Az éles
megfogalmazás mindig izgalmasabb, tudjuk,
de az „is-is” féle gondolkodás
általában jóval célravezetőbb, szabadabb
gondolkodást jelent. Például a
gyermekszegénység felszámolásához
(ma 4,3 millió
ember él létminimum alatt, 500 ezer gyermek
éhezik!) elsősorban munkahelyek
kellenek, tehát gazdasági növekedés
hosszútávon, de a szakmai kérdés sem
mellékes. [Mire irányul jobban a kormány figyelme.
A családi adókedvezménynek
egészen más a „filozófiája”,
mint a családi pótléknak, de
valószínűsíthetően
csak pozitívumokat eredményező megoldás
(családi adókedvezmény kontra szociális
háló) itt sem létezik, különösen,
ha azt egyoldalúan keresik.]
Az emberek
egyre
inkább látják az
ellentmondásokat-összefüggéseket, ha
érdekli őket (pl. az IMF
hitel idő előtti visszafizetésének előnyeit és
hátrányait; ráadásul
„hivatalosan” sem állítják, hogy
kikerültünk volna az államadósság
„életveszélyes”
– a GDP 70–90 %-a közötti –
tartományból, zónából. Vagy az a
hír, hogy 200
ezer embert vonnak be a foglalkoztatásba 2013
novemberétől 2014 tavaszáig (50 %
közmunka, 50 % képzés) nyilván
választást megelőző intézkedés is, de ha
valóban
megvalósul, várhatóan kedvező dolog lesz.
A
túlzott
deficiteljárás alól való
kikerülés több EU-s pénzt hozhat.
Kérdés, jól tudunk-e
majd gazdálkodni vele. Városközpontok, pihenőparkok
éppen úgy kellenek, mint
egészségközpontok és iparfejlesztések,
különböző kutatások.
Új
szempont
belépése pl.: a romák mint
vállalkozók – talán eddig is volt
köztük elenyésző
számban. A vállalkozás kiút lehet
egyeseknek. (Ma már „roma tájház” is
létezik,
működik! – az első Roma
Tájház civil
kezdeményezéssel jött létre 2001-ben
Hodászon.)
Külkapcsolatainkban
is változások várhatók:
– új
kulturális
kapcsolatok (Oroszország újra, Kelet);
– új
ösztöndíjrendszer külföldi diákoknak
(hosszú távú befektetés);
– magyar
ősi
emlékek keresése más országokban (most
induló program – hidak keresése?).
A
hírek
szerint a
közeljövő konkrétabb lépései az
egészségügyi béremelés, a
háziorvosok
helyzetének javítása, a pedagógus
életpálya („a gyerekek a jövő”), a
népesedés
helyzete (5–25 éves probléma), demográfia:
családi szint (a „+ 1 gyerek”
megszülethessen, mert a családok akarnák, csak nincs
elég jövedelem. Utóbbihoz
azonban már újabb hangsúlyos elem járul:
több gyerekszületéshez a nők nagyobb
megbecsülése kell. Ez pedig, mint tudjuk,
össztársadalmi feladat. De ha már a
legfelsőbb szinten hangsúllyal kerül szóba,
ráadásul a családon belüli erőszak
elleni törvényi szabályozással, akkor
talán megint teszünk egy pici lépést e
téren. (Természetesen „a nők
megbecsülése” témát mint komolytalan
dolgot
azonnal lesöprik az asztalról más szakemberek.)
Mit tehet az
egyén
a „mai világban”? A következőket:
– figyelheti,
mi
történik; a fentiek szerint talán elég
jól lehet tájékozódni, ha több
irányban
érdeklődik;
– eldöntheti,
számára mi a fontos, illetve szerinte
mi fontos (remélhetőleg pl.
saját egészsége); másképpen
szólva: ha folyamatosan megkülönbözteti az
ál-szükségleteket (mesterségesen, pl. a
reklámokkal felkeltett igényeket) saját
valós szükségleteitől (többek között az
ún. „tudatos gondolkodás” előtérbe
állításával);
– felkészülhet
a
(szerinte) várható, őt érintő eseményekre
(sok társadalmi-gazdasági stb.
esemény érinti az egyént is,
általában több, mint ahogyan gondolni
szokták);
– tevékenyen
építheti saját környezetét, ehhez
igyekezhet felismerni a tényleges
lehetőségeket és szükségleteket (lefesthető a
kerítés, meglocsolhatók a fák az
utcán);
– elgondolhatja,
igazából ő mit akar (minden látszat
ellenére nem mindig pénzt!), és ennek
érdekében ő mit tud tenni, illetve hosszabb távon
mi várható döntései nyomán
(árterületen építkezik; nem elég
átgondoltan vesz fel hitelt; nem teszi le a
nyelvvizsgát az egyetemi évei alatt; szétrombolja
emberi kapcsolatait stb.);
– anyagi
javak
„hajhászása” helyett – egy bizonyos
szint fölött – egyéb
örömforrásokat keres
(sport, ének, séta, és főleg: jó emberi
kapcsolatok),
– a
mindenkori
jobb önismeret (az ember is változik élete
során);
– és
hangot adhat
„emberi módon” (azaz hatékonyan,
közérthetően, megfelelő stílusban)
elgondolásainak minden, számára megfelelő
fórumon (kerítésfestésnek a
társasházi közgyűlésen, kiszáradt fa
pótlásának az önkormányzatnál,
elkészült
írásának az interneten és nyomtatott
újságoknál a saját neve alatt,
pénzt, vagy
egyéb szükséges javakat adhat a karitatív
szervezeteknek, és persze felelősen
politizálhat).
Mindig
érdemes
elgondolkodni azon: az egyén mikor tud kiteljesedni? A
társadalom egészének ez
lenne jó igazából hosszabb távon is, minden
egyéb elképzelés ellenére.
Régebbi
kutatások
szerint a forradalmak, az elégedetlenségi mozgalmak
általában akkor erősödnek
fel, ha az általános jólét valamelyest
növekszik (talán az „eddig miért nem
úgy
volt?!” felháborodást keltő önkéntelen
kérdés nyomán). Nálunk vajon mi
várható?
Budapest,
2013.
augusztus
Megjelent in: Györgypál
Katalin: Összetartozunk? 3 + 24 esszé, URÁNUSZ
Kiadó, Bp., 2015, 33–64. pp.
|