Rendezgetem a polcokat, selejtezek, mert meghirdették a
szokásos évi lomtalanítást. Talán
azért gondoskodnak rólunk, hogy túl ne nőjön
rajtunk az elraktározott, fölöslegessé
vált múlt. Emlékek, dátumok, ezek a
céltalan időfiókok, hosszú évek után
úgyis elillan tartalmuk a semmibe. Rakosgató,
tapogató kezünk csak a hozzávetőleges időpontot
találja, tartalom nélkül. Mikor valami régi
létezés emlékébe szédülünk
vissza, olyan, mint a víz alatt simára csiszolt kavics,
melyet megtalálunk egy régi asztalfiókban.
Nézegetjük, forgatjuk, és már nem is tudjuk,
mit akartunk vele. Az évek a hozzá
kapcsolódó emlékeket foltossá,
kapcsolódások nélkül,
besorolhatatlanná tették.
Milyen más volt még fiatalként
nyújtózni az idő karjában! Az élet
legritkább pillanata, amikor tudjuk, hogy boldogok vagyunk. A
boldogság ritkán öntudatos állapot, szinte
elhordozhatatlanul nehéz, ha egyidejűleg tudunk róla.
Talán ezek a kiszórásra váró lomok
voltak tanúi azoknak a pillanatoknak, hiszen valamiért
eltettem, őrizgettem, aztán lassacskán elfelejtkeztem
róluk.
Huszonkét éve, amikor kora reggel a busz
áthaladt velem a Pont Neuf-ön s megpillantottam a Szajna
szürke vizét, tudtam, hogy boldog vagyok. Nem mertem
mozdulni az ülésen, nem forgattam a fejem, mert
féltem, hogy egy rossz mozdulattal eltörlöm azt a
törékeny valamit: ami boldogság öntudata. Nem
mertem kimondani az épületek nevét, amely mellett
elhaladtunk, mert úgy éreztem, mintha már
régen is láttam volna, emlékezet előttről
megélten.
Aztán itthon írni kezdtem róla. Sokat
és válogatás nélkül. Némelyik
torzó maradt, mert nem volt benne az a töltés,
élet, amivel annak idején átéltem: a
házak, a napfény, a templomok égbeszökő
tornya, a város más illatú lehelete. Talán
soha nem látja tisztán az író saját
útját a mű őserdejében, jelzőtáblák
nem kalauzolnak, csak az ösztön és titkos hangok
vezetnek a rengetegen át. Az ihletett pillanatokban a munka
talál meg minket, nem mi a munkát. Éreztem azt is,
hogy soha nem tudok elmondani „mindent”. A nagy
könyvet csak a műkedvelők és szakemberek
készülnek megírni.
Kotorászom a polcokon, lapozgatom a sárgult
füzeteket. Talán módom lesz egyszer, csak egyetlen
sorban, vagy szakaszban elmondani azt, amit más nem mondhat el
helyettem. Ez a gondolat bizonyára nem lesz okos,
frappáns, eredeti és káprázatos sem. Csak
közhely. A döntő szó, mely maradéktalanul
kifejez egy embert, legtöbbször egyszerű. Kicsinyesen
egyszerű… Mert minden, amit írunk, csak ürügy
és előszava annak, amit nem tudunk megfogalmazni.
Az írás mágia: igézet,
varázslat. Keveréke szónak, álomnak,
jelképekből, érzésből készült
egyveleg, melynek visszaható ereje van, sorsdöntően
alakíthatja mások gondolkodását,
helytállását, akaratát is. Az
írás varázslat, s az emberek semmit nem tudnak
róla, hogy mi van mögötte, miféle
anyagból készült? Milyen varázslat az, mely
írót és írást egybefűz az
élettel, a kifejezés millió
esélyével?
Olvasom a polcról levett régi, poros lapokat. Mintha
nem is én írtam volna, olyan idegen hangja van. Mintha
másoltam volna valahonnan, rá sem ismerek. Az
írásom is más lett, rendetlenebb, gyorsabb.
Folyton feltorlódó gondolatsorok egy egész
élet gerincét képezve ismétlődnek,
formálódnak, katartikus lényeggé alakulnak
a műfaj bölcsőjében. Ennek a versnek pl. nincs is
üteme, se ríme, olyan, mintha csak belülről lenne
vers, lélek által formált.
Máskülönben csak prózai beszéd.
És mégis vers. Vannak költők, akik szavak
nélkül írnak: nézéssel, mozdulattal, s
a zene hűségesen körülveszi azt, amit így
mondanak. Eggyé lesz a szavakkal. Olyan ez, mintha valaki halkan
lélegezne a sötétben.
Feltornyozom a lomtalanításra ítélt
papírokat. Milyen sokan vannak, akik csak látják
és hallják a világot, de nem
érzékelik! Nem tudják meg soha, ami igazi tartalma
és értelme a világnak. Ők sosem lesznek igazi
művészek. Olyanok, mint a színvakok, vagy azok az
emberek, akik jól hallanak minden középhangot, de
bizonyos magas rezgésszámú hang iránt
érzéketlenek.
A kiselejtezésre váró kupac mellett nagy
sóhajtással veszem tudomásul, hogy
mesterségem anyaga, a szó, nem is olyan feltétlen
kelléke az emberi érintkezésnek! Az
írók, akik elvakult gőgjükben ezt képzelik,
nem gondolnak arra, hogy válságos pillanatokban az
emberek szavak nélkül is megértik egymást, a
lényegeset, a legfontosabbat. A költészet
könnyűség és keménység,
áradó készség, maga a bőség. Csak
egy költő tud befejezetlen szavakkal szólni az
élőkhöz.
Előkészítem a holnapi lomtalanításhoz
a dolgokat. Mást is kiszórok, nemcsak a szellemi
termékek roncsait. Hajnalban jönnek értük a
nagy kukával. Bedarálják egy masszába azt a
sok színes, egyéni, megismételhetetlen,
gyönyörű szemetet, mely tele van a valóság
töredékeivel, vágyakkal és
csalódásokkal. Megélték a legtöbbet, a
legnagyszerűbbet: társai voltak egy ember sorsának.
Aztán megy minden tovább. Vagy kezdődik
elölről…
♣ ♣
♣
