Két patak vize gyönge, de amikor
összefolynak, már erõt képviselhetnek.
Ilyesfélérõl szól az én
történetem is.
Pár évtizedig egy folyóirat
technikai
szerkesztését vállaltam,
mellékállásban. Ez idõ alatt elkezdtem
írni is. Miután három könyvem megért
két kiadást, a kedvem csak fokozódott. A
példányokat az akkor még mûködõ
három könyvterjesztõ vette át. Volt azonban,
hogy maradt példányom. Ebbõl egy
fõvárosi nagy könyvüzlet kért 100
példányt, bizományba. Örömmel vittem el,
és tettem el a szerzõdést.
Több mint 55 évi
házasság után
özvegyen maradtam. Pesti lakásomat eladtam, vidékre
költöztem. Az évek múltak, s egy
fõvárosi utam alkalmával eszembe jutott az
én boltosom, aki nem számolt el a köny-vekkel.
Fölkerestem a vezetõt, aki már más volt, mint
a könyveim átvevõje. Szívélyesen
fogadott, megnézte a megállapodást, és
hívatta egy fiatal munkatársát, hogy
számolja meg, hány könyv maradt. Az ifjú
hamarosan jelentette, hogy a könyvbõl nincs egy darab sem.
A fõnök erre kijelentette, hogy természetesen
kifizeti a megállapodás szerinti összeget,
intézkedik, másnap mehetek a pénzért;
keressem a pénzügyes Julikát. Csak pár nap
múlva kellett ismét Pestre utaznom, amikor elsõ
utam a könyvesboltba vezetett. Julika azonban mit sem tudott a
pénzrõl, ezért ismét a
vezetõhöz fordultam. Az úr igen nagy zavarban volt,
amikor közölte, hogy egy emberük figyelmetlensége
és személyi változások miatt a könyvem
csomagja bekerült a raktárba, és nem jutott a
polcokra, így megmaradt. Próbáltam valami
kártérítést kérni, de ha nem is
távoztam „üres” kézzel, nagy csomaggal
azonban igen. Ez volt az egyik patakocska.
A kis vidéki városka
nyugalmában folytattam a
könyvek írását, amibõl mintegy
százezer forintot tettem félre abból a
célból, hogy azt drága feleségem
emlékére egy jótékony célú
alapítványnak adjam át. De melyik legyen az?
Feleségemmel egyszer egy
leukémiás gyermeket
látogattunk meg. Az ott látottak mély
hatást tettek asszonyomra. Ezért az volt a gondolatom,
hogy egy, az ilyen gyermekeket támogató
alapítványt választok ki. Több is van
hasonló, de én abban a kórházban kerestem
ilyet, ahol annak idején jártunk. Jó helyen
keresgéltem, azonnal eligazítottak az
alapítvány vezetõjéhez, a
végtelenül kedves fõorvoshoz. Elmondtam, hogy
a pénzt a feleségem emlékére, az
alapítványnak szánom, de adományomhoz
hozzá szeretném tenni a megmaradt száz
példány könyvemet is. Tervemet nem volt
könnyû megértetni: hirdessen az
Alapítvány gyûjtési akciót (olyan
újságokban, ahol ezt ingyen közzé teszik)
azzal, hogy az akcióra hivatkozással küldött
adományokat egy író a saját
pénzébõl 5 %-kal kiegészíti,
és a nagyobb adomány küldõje kap a
szerzõtõl egy dedikált könyvet. Amikor
tisztázódott a tervem mibenléte, a fõorvos
hívatta az Alapítvány
adminisztrátorát, ismertette vele elgondolásomat,
majd magunkra hagyott. Az aranyos Anna asszony vállalta azt a
többletmunkát, amivel tervem járt: külön
kell kezelnie az akciós adományokat, a nagyobb
összeget küldõk névsorát,
címét meg kell kapnom, és amikor eléri az
adományok össze a 2 millió forintot, akkor
lezárul az akció, elszámolunk.
Izgalommal vártam a hirdetések
megjelenését
és eredményét. Egyikre sem kellett sokáig
várnom. Magam is csodálkoztam egy kissé, hogy ez a
különös gyûjtési akció milyen
sikerrel jár. Gyûlt a pénz, és a nagyobb
összeget adományozók számára alig
gyõztem postázni a (propaganda célú)
könyvemet. 15 hónap múlva jött össze a 2
millió forint, s akkor küldtem el a százezer
forintomat.
A fõorvos nemcsak megköszönte a
jól
sikerült, szellemes megoldással megszaporított
adományomat, hanem még egy jubileumi ülés
keretében ki is emelte munkámat, mellé kaptam egy
csokor virágot meg egy díszes plakettet, aminek a
hátoldalán ez volt olvasható:
Láng
Miklósné emlékére.
Így jött össze a könyv
és az adomány, így folyt össze a két
patak, s vált erõsebb
„tényezõvé”.
Ezt a történetet is drága
feleségem
emlékére írtam le.
♣ ♣
♣
