Szívünk felett nemzeti kokárda,
díszíti mellünk, jelzi ünnepünk.
Márciusnak idusára lépvén,
a dicső múltra így emlékezünk.

Március volt és tizenötödike,
és Petőfi elszavalta a Nemzeti Dalt.
Múzeum lépcsőn szikralángok gyúltak
a szívekben, s talpra állították a magyart.

Forradalom volt, majd szabadságharc,
nemzeti zászlók alá tódult a nép.
A szabadság lángja gyúlt szívekben,
láncait széttépte, felkelt a nép.

Európa lángjai kihunytak,
s az olasz és Bécs is feladta már,
csak a magyar küzdött még keményen.
Nem tudta elviselni császár és a cár.

A zsarnokság megingott e harcban,
de ellenünk támadt oláh, szerb s a horvát.
Ám ez nem volt elég… jött a kozák sereg
tiporni népünk s „Téged, Szent Szabadság”.

Uszított népek tépték húsunk, vérünk,
de mellénk álltak igaz emberek.
Világszabadság! Eggyé vált a vérünk;
bécsi diákok, tótok, lengyelek.

Segesvár síkján elesett a költő,
a szívét kozák dzsidája járta át.
Porba hullt a zászló, a túlerő győzött,
és ezrek haltak ott dicső halált…

Unióban él most e kis ország,
Végre! Újra nemzetté válhat a magyar!
Kossuth Lajos és Petőfi álma
valóra válhat holnap… ha akar!

Fenn maradni! Nem feledve múltunk.
Mögöttünk állnak bitók és kopjafák.
’48 és ’56 kötelez!
Őrizzük meg nemzetünk, hazánk!

Szívünk felett nemzeti kokárda,
díszíti mellünk, őrzi ünnepünk.
Márciusnak idusára lépve
a dicső múltra még emlékezünk.