A napfény kásás aranyként folyt
végig a domboldalon, ahol a falu házai
nyújtózkodtak, mintha a szelíd széllel
akartak volna érintkezni. Hajni az ablaknál állt,
kezében egy régi, megsárgult képeslappal. A
kártyán még ott virított az ifjúkori
kézírás: „Ne feledd, az igaz élet
titka nem a nagy álmokban, hanem az őszinte pillanatokban
rejlik.”
Az írást Balázs küldte, aki valamikor
régen a szomszédos ház udvarán
futkározott. Együtt nőttek fel, egymás titkait
őrizték, míg az élet külön utakra nem
terelte őket. Balázs álmodott, utazott, felfedezte a
világot, míg Hajni maradt. Ő a faluban találta meg
az otthont, a csendet, a patak csobogását, és a
holdfény csillogását a kert végében.
Mégis, az évek során egy kérdés
gyökeret vert a szívében: vajon helyesen
döntött? Nem hagyott-e ki valami fontosat, valami nagyot,
valami igazán különlegeset?
Egy nap Balázs visszatért. Az idő megviselte, de
szeme még mindig ugyanúgy csillogott, mint
gyerekkorukban. Hajni egy tányér sütemény
mellett hallgatta történeteit a távoli hegyekről,
óceánokról és nyüzsgő
városokról. Végül megkérdezte:
– Balázs, te boldog vagy?
Balázs elmosolyodott, és az asztalon pihenő kezeit
nézte.
– Boldog vagyok, hogy láttam a világot –
mondta lassan. – De a boldogságot nem ott találtam
meg. A boldogság mindig itt volt. Az egyszerű dolgokban. A
frissen sült kenyér illatában. A madarak
énekében. Az olyan emberekben, mint te, akik nem
menekülnek az élet elől, hanem élni merik.
Hajni először nem szólt semmit. Az éjszaka
csendjében azonban úgy érezte, mintha minden belső
kérdése elcsitult volna. Az élete nem volt
látványos, nem voltak benne kalandos fordulatok, de
minden pillanata őszinte volt. A holdfény megcsillant az
ablakon, ahogy elmosolyodott. Életének igazsága
nem a nagy tettekben rejlett, hanem abban, hogy hű maradt
önmagához.
*