Sok ember már nem hallhatja az a sok
szépet és jót, amit a ravatalánál
mondanak el a búcsúztatók. Én az
életében szeretnék emléket
állítani egy igazán nemes embernek, nevezetesen
Vecsernye Miklósnak, a nemzetközi hírű
közgazdász professzornak (akit már diák kora
óta Emi’ bának hívtak). Igyekeznem kell,
mert már ő sem fiatal ember, talán már az 50-et is
túllépte.
Sajnálom, de fiatalabb korától kell őt bemutatnom.
Gyűrűs diplomával került ki az egyetemről, és azt el
sem hagyta, mert ott tartották tanársegédnek.
Gyorsan haladt előre, már 32 évesen professzor
úrnak szólították. Ekkor indult el
igazán a karrierje. Előadásaihoz nem talált
megfelelő irodalmat. Szegény hallgatóinak
százfelől kellett összeszedniük az anyagot.
Ezért szükségét érezte annak, hogy
megírjon egy használható tankönyvet, ami a
hazai szakkönyvek között hamarosan a legkeresettebb
lett. A siker arra ösztönözte, hogy újabb
könyvet hozzon össze, amit a kiadó annyira
jónak talált, hogy hat nyelvre lefordíttatva is
megjelentette saját kiadásában, ezeken nem
használta a külföldi számára
kiejthetetlen családi nevét, hanem egyszerűen EMI
néven szerepelt szerzőként; így ismerte meg a
világ. Ládaszámra mentek a könyvek az
adott nyelv országaiba.
Amikor legújabb könyve szinte az európai nyelvek
mindegyikén megjelent, a kiadó eladta a jogot
Kínának és Japánnak azzal, hogy az eladott
példányok után méltányos
jutalékot kötött ki részben a maga,
részben a szerző részére, és Miklós
barátunk egy napon bekerült a hazai 150 milliárdosok
listájába.
Már több mint 10 évet töltött a
katedrán, amikor zseniális ötlete támadt. Egy
szakmai társaságban összeismerkedett
néhány vidéki szövetkezeti bank
vezetőjével, akik lefestették nehéz
helyzetüket; nem versenyképesek a nagy, külföldi
bankok helyi képviselőivel. A gondolatának lényege
az volt, hogy néhány szövetkezetet össze
kellene vonni, így megerősödve már eredményt
tudnának elérni.
Ezt követően egyre több szövetkezeti bank
vezetőjéhez látogatott el, és eléjük
tárta tervét. Amikor azt is elmondta, hogy nemcsak maga
tudná hatalmas, kedvezményes kölcsönnel
segíteni őket, hanem számos, milliárdos
barátja is fantáziát lát
elgondolásában, akkor alig akadt vezető, aki nemet
mondott volna.
Vecsernye úr szerény ember maradt. Esze
ágában sem volt elcserélni szerény,
kétszobás budai lakását, amiben legfeljebb
néhány bútort cserélt ki. Azt a
panorámát, ami elé terült a
teraszáról, semmivel sem óhajtotta
elcserélni. Nősülni sem szándékozott –
minek neki nagyobb lakás? Egyetemi előadásait úgy
osztotta be, hogy hetente két szabad napja maradt. Más
agglegény ilyenkor nőket hajszol, mulatozik,
társaságba jár – de nem ő! Idejét
arra használta fel, hogy sorra látogatta a
szövetkezeti bankokat, és amikor elérkezettnek
látta az időt, cselekedett.
Kibérelt egy lakást egy Tisza-menti városban,
garázzsal; ebben tartotta a másik kocsiját.
Puritánságára jellemző: Budapestről vonattal
járt le, s onnan is minden jól elérhető helyre
vonattal utazott, mint egy átlag magyar ember. Ha a menetrend
nem volt kedvező, akkor kocsijába ült. Gyermekkori
emlékei fűzték a városhoz, ezért
választotta ezt a szép, Tisza-parti várost.
Lakását otthonossá tette: az egykori
Művésztelep rangos művészeinek képeit kereste,
ezek remek képeivel borította be egyik falát
(Fényes Adolf, Zádor István, Vidovszky Béla
képei sorakoztak ott), bár főként irodának
használta.
Egy napon összehívta az érintett bankok vezetőit,
amihez a városi polgármester felajánlotta a
városháza egyik termét.
A megbeszélésre igen felkészülten
érkeztek a vezetők, és hoztak magukkal
felhatalmazást a szövetkezeti tagság
közgyűlésének jegyzőkönyve
formájában. A megbeszélésen minden
apró részletkérdés szóba jött.
Miklós barátunk és két jogász
kísérője mindenre kimerítő választ tudott
adni. Késő este vetődött fel az új,
szövetkezeti lánc vezetésének a
kérdése. Ám vezérigazgatónak
egyhangúlag kikiáltották Vecsernye Miklóst.
A professzor ezt elvállalta, de kikötései voltak:
részletes heti jelentéseket kért az interneten
minden egyes banktól. Minden hónap egy adott
napján ismét mindannyian összejönnek a
városban, megbeszélésre.
Bár a városba más alkalmakkor ritkán
látogatott el, de ottani munkára felfogadott egy fiatal
közgazdászt, meg egy titkárnőt is; oda
érkezett be a legtöbb jelentés és
adat-tömeg, majd rendszerezve, csoportosítva,
részben értékelve is,
továbbították Budapestre, a professzornak.
Olyan remekül tevékenykedtek ezek a bankok, hogy
számos városban lehúzta a rolóját
egy-két külföldi bank fiókja.
A professzor változatlanul megtartotta óráit
és ontotta szakcikkeit, amelyeket könyv alakjában is
megjelentettek mindjárt 8-10 nyelven.
Napjainkban azután meghívást kapott egy
németországi egyetemtől: legalább 3 évre
szeretnék professzorként foglalkoztatni. Hősünk
úgy gondolta, hogy „teremtményét”
már más is el tudná vezetni, ezért a
meghívást elfogadta.
Ez a hír valahogy kitudódott, és nagy port vert
fel. A sajtó visszhangozta a professzor sikereit, és
biztosította őt arról, hogy hiányozni fog,
és 3 év múlva az egyetem is visszavárja.
Közölte a sajtó, hogy hamarosan megjelenik a
pályázat a vezérigazgatói szék
betöltésére.
Alig jelent meg ez a médiában, máris
érkeztek a pénzügyminiszterhez a
pályázatok. Csupa nagytudású ember volt a
pályázó: egyetemi tanárok, jeles
közgazdászok, de még üzletemberek is. Mindegyik
pályázó kiemelte, hogy nagy
szaktudásával, önzetlenül tudná
szolgálni a nagyra nőtt bankszervezet ügyeit.
Mire megjelent a hivatalos pályázat, már nyolc
volt a jelentkezők száma. A pályázat július
20-án jelent meg. Hosszú, hivatalos nyelven fogalmazott
szöveg volt, amiben részletesen feltüntették a
követelményeket.
Az utolsó mondata így szólt: A meghirdetett állás
fizetéssel, egyéb juttatással nem jár.
Július 25-éig nyolcan mondták vissza
jelentkezésüket.
♣ ♣
♣