Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

PRÓZA

Láng Miklós

A vezérigazgató

(Tanmese felnőtteknek)

Sok ember már nem hallhatja az a sok szépet és jót, amit a ravatalánál mondanak el a búcsúztatók. Én az életében szeretnék emléket állítani egy igazán nemes embernek, nevezetesen Vecsernye Miklósnak, a nemzetközi hírű közgazdász professzornak (akit már diák kora óta Emi’ bának hívtak). Igyekeznem kell, mert már ő sem fiatal ember, talán már az 50-et is túllépte.
Sajnálom, de fiatalabb korától kell őt bemutatnom. Gyűrűs diplomával került ki az egyetemről, és azt el sem hagyta, mert ott tartották tanársegédnek. Gyorsan haladt előre, már 32 évesen professzor úrnak szólították. Ekkor indult el igazán a karrierje. Előadásaihoz nem talált megfelelő irodalmat. Szegény hallgatóinak százfelől kellett összeszedniük az anyagot. Ezért szükségét érezte annak, hogy megírjon egy használható tankönyvet, ami a hazai szakkönyvek között hamarosan a legkeresettebb lett. A siker arra ösztönözte, hogy újabb könyvet hozzon össze, amit a kiadó annyira jónak talált, hogy hat nyelvre lefordíttatva is megjelentette saját kiadásában, ezeken nem használta a külföldi számára kiejthetetlen családi nevét, hanem egyszerűen EMI néven szerepelt szerzőként; így ismerte meg a világ.  Ládaszámra mentek a könyvek az adott nyelv országaiba.
Amikor legújabb könyve szinte az európai nyelvek mindegyikén megjelent, a kiadó eladta a jogot Kínának és Japánnak azzal, hogy az eladott példányok után méltányos jutalékot kötött ki részben a maga, részben a szerző részére, és Miklós barátunk egy napon bekerült a hazai 150 milliárdosok listájába.
Már több mint 10 évet töltött a katedrán, amikor zseniális ötlete támadt. Egy szakmai társaságban összeismerkedett néhány vidéki szövetkezeti bank vezetőjével, akik lefestették nehéz helyzetüket; nem versenyképesek a nagy, külföldi bankok helyi képviselőivel. A gondolatának lényege az volt, hogy néhány szövetkezetet össze kellene vonni, így megerősödve már eredményt tudnának elérni.
Ezt követően egyre több szövetkezeti bank vezetőjéhez látogatott el, és eléjük tárta tervét. Amikor azt is elmondta, hogy nemcsak maga tudná hatalmas, kedvezményes kölcsönnel segíteni őket, hanem számos, milliárdos barátja is fantáziát lát elgondolásában, akkor alig akadt vezető, aki nemet mondott volna.
Vecsernye úr szerény ember maradt. Esze ágában sem volt elcserélni szerény, kétszobás budai lakását, amiben legfeljebb néhány bútort cserélt ki. Azt a panorámát, ami elé terült a teraszáról, semmivel sem óhajtotta elcserélni. Nősülni sem szándékozott – minek neki nagyobb lakás? Egyetemi előadásait úgy osztotta be, hogy hetente két szabad napja maradt. Más agglegény ilyenkor nőket hajszol, mulatozik, társaságba jár – de nem ő! Idejét arra használta fel, hogy sorra látogatta a szövetkezeti bankokat, és amikor elérkezettnek látta az időt, cselekedett.
Kibérelt egy lakást egy Tisza-menti városban, garázzsal; ebben tartotta a másik kocsiját. Puritánságára jellemző: Budapestről vonattal járt le, s onnan is minden jól elérhető helyre vonattal utazott, mint egy átlag magyar ember. Ha a menetrend nem volt kedvező, akkor kocsijába ült. Gyermekkori emlékei fűzték a városhoz, ezért választotta ezt a szép, Tisza-parti várost. Lakását otthonossá tette: az egykori  Művésztelep rangos művészeinek képeit kereste, ezek remek képeivel borította be egyik falát (Fényes Adolf, Zádor István, Vidovszky Béla képei sorakoztak ott), bár főként irodának használta.
Egy napon összehívta az érintett bankok vezetőit, amihez a városi polgármester felajánlotta a városháza egyik termét.
A megbeszélésre igen felkészülten érkeztek a vezetők, és hoztak magukkal felhatalmazást a szövetkezeti tagság közgyűlésének jegyzőkönyve formájában. A megbeszélésen minden apró részletkérdés szóba jött. Miklós barátunk és két jogász kísérője mindenre kimerítő választ tudott adni. Késő este vetődött fel az új, szövetkezeti lánc vezetésének a kérdése. Ám vezérigazgatónak egyhangúlag kikiáltották Vecsernye Miklóst.
A professzor ezt elvállalta, de kikötései voltak: részletes heti jelentéseket kért az interneten minden egyes banktól. Minden hónap egy adott napján ismét mindannyian összejönnek a városban, megbeszélésre.
Bár a városba más alkalmakkor ritkán látogatott el, de ottani munkára felfogadott egy fiatal közgazdászt, meg egy titkárnőt is; oda érkezett be a legtöbb jelentés és adat-tömeg, majd rendszerezve, csoportosítva, részben értékelve is, továbbították Budapestre, a professzornak.
Olyan remekül tevékenykedtek ezek a bankok, hogy számos városban lehúzta a rolóját egy-két külföldi bank fiókja.
A professzor változatlanul megtartotta óráit és ontotta szakcikkeit, amelyeket könyv alakjában is megjelentettek mindjárt 8-10 nyelven.
Napjainkban azután meghívást kapott egy németországi egyetemtől: legalább 3 évre szeretnék professzorként foglalkoztatni. Hősünk úgy gondolta, hogy „teremtményét” már más is el tudná vezetni, ezért a meghívást elfogadta.
Ez a hír valahogy kitudódott, és nagy port vert fel. A sajtó visszhangozta a professzor sikereit, és biztosította őt arról, hogy hiányozni fog, és 3 év múlva az egyetem is visszavárja. Közölte a sajtó, hogy hamarosan megjelenik a pályázat a vezérigazgatói szék betöltésére.
Alig jelent meg ez a médiában, máris érkeztek a pénzügyminiszterhez a pályázatok. Csupa nagytudású ember volt a pályázó: egyetemi tanárok, jeles közgazdászok, de még üzletemberek is. Mindegyik pályázó kiemelte, hogy nagy szaktudásával, önzetlenül tudná szolgálni a nagyra nőtt bankszervezet ügyeit.
Mire megjelent a hivatalos pályázat, már nyolc volt a jelentkezők száma. A pályázat július 20-án jelent meg. Hosszú, hivatalos nyelven fogalmazott szöveg volt, amiben részletesen feltüntették a követelményeket.
Az utolsó mondata így szólt: A meghirdetett állás fizetéssel, egyéb juttatással nem jár.
Július 25-éig nyolcan mondták vissza jelentkezésüket.


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©