Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

PRÓZA

Turóczi Levente

Az emlékek ereje…

Balázs mindig is a szavak embere volt. Szeretett tavasszal túrákat tenni a természetben. Jelenleg hazafelé, szülőfalujába tart, hogy ott is túrázzon egy jót a régi idők emlékére így áprilisban. Odafelé menet, a vonaton egy kedves hölgy mellett foglalt helyet, akivel hamar szóba is elegyedett. Balázs bárkivel meg tudta ezt csinálni, bárkivel tudott beszélgetést kezdeményezni.

A táj mindeközben kezdett számára egyre ismerősebbé válni, felidéződtek benne az emlékek. Korábban a barátaival túráztak erre a környéken. Velük már évek óta nem találkozott szemtől szemben, mert a legtöbben nagyon messzire költöztek. Balázs szerencsére csak nagyjából tízpercnyi vonatútra lakott korábbi otthonától. A vonat hamarosan begördült az apró állomásra, és hangos nyikorgás közepette megállt. Balázs, noha közel lakott, legalább hat éve nem járt itt. De talán volt az több is. Meghatódva szállt le a kis vagonból, amin utazott.

– Itt semmi sem változott! – állapította meg, körültekintve az állomás környékén. A kis kocsma ugyanott állt, mint régen, és tele volt ismerős emberekkel. Balázs most nem köszönt be hozzájuk, először tervei szerint sétálgat a faluban, majd megindul a jól ismert rövid túrára. Majd hazafelé menet üdvözli őket, most beéri egy odakiáltással.

– Jó napot, Józsi bácsi! – mondta hangosan egy öregúrnak, mivel felismerte benne korábbi szomszédjukat, Józsi bácsit, illetve rajta kívül látott még néhány utcabelit. A faluban tett séta igen nosztalgikus volt. Elsőként elindult az utca felé, ahol a gyermekkorát eltöltötte. Egy poros földutca volt, de minden pontosan ugyanúgy nézett ki, mint sok évvel ezelőtt. Csupán néhány ház változott meg. A falut viszonylag gyorsan be lehetett járni, Balázs is hamar megtette. Utána el is indult a túrára. Egy kis erdőrészt lehetett így megközelíteni. A nagyjából egy kilométeres, szántóföldek mentén vezető kis ösvény végén Balázs elérkezett az erdőbe. Az erdős részen egy hatalmas vízgyűjtő gödör volt. Ide jártak régen sokat játszani a barátaival. A vízgyűjtő alsó részén egy nagy betongyűrűs csatorna volt. Balázs leült egy padra. Ahogy meglátta a vízgyűjtőt, az sok régi emléket idézett fel benne. 1987…


*


Különösen szép idő volt azon a márciusi napon. Tavaly olyankor még hó is esett! Ehelyett az 1987-es évben ragyogó napsütés köszöntötte a falu lakóit március idusán. A tizenéves Balázs kissé kedvtelenül indult el az iskolába. Ott egy teljesen átlagos napot élt meg. Akkoriban nem lehetett megemlékezést tartani március 15. alkalmából, így semmiben sem tűnt ki ez a nap a többitől.  Esetleg annyiban, hogy jó idő volt. Balázs pont ezért szeretett volna minél előbb hazamenni. Az egyik szünetben megbeszélt néhány barátjával egy kis kirándulást a víztározóhoz. Az csak nyáron van feltöltve vízzel, ilyenkor pedig teljesen száraz. Az alján van egy betoncső, ami a közeli szántóföldhöz vezeti a vizet túláradás esetén. Akkora volt, hogy egy gyerek is kényelmesen elfért benne.

Balázs az iskolai órák végeztével hazament, de nem volt ott sokáig; indult is a találkozóhelyükre, a vasútállomásra. Innen lehetett gyalog megközelíteni a legkönnyebben a helyszínt, egy kis ösvényen keresztül. Egy kevés várakozás után – mikor már mindenki megérkezett – elindultak. Nem telt bele fél órába, és oda is értek a vízgyűjtőhöz. Egy kis pad állt mellette, a gyerekek azonban mind a betoncső felé mentek. Onnan lehetett eljutni észrevétlenül Pista bácsi kukoricásához anélkül, hogy a csősz meglátná őket, s így tudtak csenni néhanapján pár cső kukoricát. A cső szűkös volt, egymás után indultak el benne. Egyikük ottmaradt a padnál őrködni. Balázs ment elöl. Általában minden hasonló esetben ő volt az első, a főkolompos. Ám egyszer csak megtorpant. Az egyik kis elágazásban… volt valami. Egy táska. Sőt! Kettő is. Egy nagyobb, és egy kisebb.

– Várjatok! Van itt valami! Két aktatáska szerűség. Nem tudom, mi lehet bennük. Menjünk vissza, ki, nézzük meg, mi van benne! – kiáltott fel Balázs.

– Jaj, ne már, ne torpanj meg itt! Biztos csak félsz, és azért akarsz visszamenni, nincs is benne semmi! – szólalt meg valaki. Végül kissé elégedetlenül, de mindenki elindult visszafelé. Odakint aztán sokat gondolkoztak, kinyissák-e a különös táskákat. Végül megtették. A kisebbet Balázs nyitotta ki. El sem hitték, amit benne találtak! Egy pisztoly volt benne. Ebben a pillanatban meghallották, hogy valaki kiáltva szalad feléjük az erdőből. Arca símaszkkal volt elfedve, felismerhetetlen volt. A kezében egy másik pisztoly volt.

– El innen, ha jót akartok magatoknak! – kiáltotta a titokzatos idegen. Ekkor Balázs egyik barátja elhajította a bőröndöt, bele a vízfogó aljába, ahol egy részen iszapos láp alakult ki. A bőrönd teljes egészében elsüllyedt benne. A fiúk erre futásnak eredtek, és sohasem látták többet a maszkos idegent…


*


Hát ez volt az oka annak, hogy Balázs ott ült a vízfogó előtt, 37 évvel a történtek előtt. Hajtotta őt a kíváncsiság. Soha nem tudta meg, mi volt abban a bizonyos bőröndben. Mindig is tudni akarta, amióta csak megtörtént az eset. A víztározót évek óta nem használták, a szántóföld megszűnt, már csupán egy kihasználatlan földterület lett belőle. A víztározó alja teljesen száraz volt, és a fűből kilógott egy fekete színű táska. Az aktatáska! Balázs azonnal odament, és kifordította a földből a rejtélyes táskát. Ekkor valaki rákiabált.

– Dobod el!

Jeges rémület futott át rajta, és Balázs azonnal odanézett, a padnál pedig csak az egyik régi barátját pillantotta meg.

– A kocsmában mondták, hogy visszajöttél, sejtettem, hogy csak itt lehetsz! Nem hagyhattam ki! – mondta nevetve.

– Nagyon megijesztettél. Szeretnéd látni, mi van benne? – kérdezte erre Balázs.

– Hát persze! – mondta, majd odament ő is.

Ezután hatalmas izgalom lett úrrá Balázson, és szinte azonnal, mint egy gyerek, kinyitotta. Azonban némiképp csalódniuk kellett. A bőröndben rengeteg kötegnyi régi piros százforintos volt, teljesen elázva a víztől, használhatatlanul. Balázs és régi ismerőse kissé elszomorodott, de nagy kő esett le szívükről, hogy megtudták, mi van benne. Balázs sokat gondolkozott, hogy mi legyen a táskával ezután. Végül bezárta úgy, ahogy volt, majd nagy nehezen bekúszott a betoncső elejébe, és visszarakta az elágazásba, oda, ahol találták, majd elindultak barátjával vissza, a falu felé.

Balázs mindenesetre tett egy szép kirándulást szülőfaluja mellett, ahová az emlékek ereje visszahúzta őt… Mert az emlékek nagyon erősek.

*


.
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©