Balázs mindig is a szavak embere volt. Szeretett tavasszal
túrákat tenni a természetben. Jelenleg
hazafelé, szülőfalujába tart, hogy ott is
túrázzon egy jót a régi idők
emlékére így áprilisban. Odafelé
menet, a vonaton egy kedves hölgy mellett foglalt helyet, akivel
hamar szóba is elegyedett. Balázs bárkivel meg
tudta ezt csinálni, bárkivel tudott
beszélgetést kezdeményezni.
A táj mindeközben kezdett számára egyre
ismerősebbé válni, felidéződtek benne az
emlékek. Korábban a barátaival
túráztak erre a környéken. Velük
már évek óta nem találkozott szemtől
szemben, mert a legtöbben nagyon messzire költöztek.
Balázs szerencsére csak nagyjából
tízpercnyi vonatútra lakott korábbi
otthonától. A vonat hamarosan begördült az
apró állomásra, és hangos nyikorgás
közepette megállt. Balázs, noha közel lakott,
legalább hat éve nem járt itt. De talán
volt az több is. Meghatódva szállt le a kis
vagonból, amin utazott.
– Itt semmi sem változott! –
állapította meg, körültekintve az
állomás környékén. A kis kocsma
ugyanott állt, mint régen, és tele volt ismerős
emberekkel. Balázs most nem köszönt be
hozzájuk, először tervei szerint sétálgat a
faluban, majd megindul a jól ismert rövid
túrára. Majd hazafelé menet üdvözli
őket, most beéri egy odakiáltással.
– Jó napot, Józsi bácsi! – mondta
hangosan egy öregúrnak, mivel felismerte benne
korábbi szomszédjukat, Józsi bácsit,
illetve rajta kívül látott még
néhány utcabelit. A faluban tett séta igen
nosztalgikus volt. Elsőként elindult az utca felé, ahol a
gyermekkorát eltöltötte. Egy poros földutca volt,
de minden pontosan ugyanúgy nézett ki, mint sok
évvel ezelőtt. Csupán néhány ház
változott meg. A falut viszonylag gyorsan be lehetett
járni, Balázs is hamar megtette. Utána el is
indult a túrára. Egy kis erdőrészt lehetett
így megközelíteni. A nagyjából egy
kilométeres, szántóföldek mentén
vezető kis ösvény végén Balázs
elérkezett az erdőbe. Az erdős részen egy hatalmas
vízgyűjtő gödör volt. Ide jártak régen
sokat játszani a barátaival. A vízgyűjtő
alsó részén egy nagy betongyűrűs csatorna volt.
Balázs leült egy padra. Ahogy meglátta a
vízgyűjtőt, az sok régi emléket idézett fel
benne. 1987…
*
Különösen szép idő volt azon a márciusi
napon. Tavaly olyankor még hó is esett! Ehelyett az
1987-es évben ragyogó napsütés
köszöntötte a falu lakóit március
idusán. A tizenéves Balázs kissé
kedvtelenül indult el az iskolába. Ott egy teljesen
átlagos napot élt meg. Akkoriban nem lehetett
megemlékezést tartani március 15.
alkalmából, így semmiben sem tűnt ki ez a nap a
többitől. Esetleg annyiban, hogy jó idő volt.
Balázs pont ezért szeretett volna minél előbb
hazamenni. Az egyik szünetben megbeszélt
néhány barátjával egy kis
kirándulást a víztározóhoz. Az csak
nyáron van feltöltve vízzel, ilyenkor pedig teljesen
száraz. Az alján van egy betoncső, ami a közeli
szántóföldhöz vezeti a vizet
túláradás esetén. Akkora volt, hogy egy
gyerek is kényelmesen elfért benne.
Balázs az iskolai órák
végeztével hazament, de nem volt ott sokáig;
indult is a találkozóhelyükre, a
vasútállomásra. Innen lehetett gyalog
megközelíteni a legkönnyebben a helyszínt, egy
kis ösvényen keresztül. Egy kevés
várakozás után – mikor már mindenki
megérkezett – elindultak. Nem telt bele fél
órába, és oda is értek a
vízgyűjtőhöz. Egy kis pad állt mellette, a gyerekek
azonban mind a betoncső felé mentek. Onnan lehetett eljutni
észrevétlenül Pista bácsi
kukoricásához anélkül, hogy a csősz
meglátná őket, s így tudtak csenni
néhanapján pár cső kukoricát. A cső
szűkös volt, egymás után indultak el benne.
Egyikük ottmaradt a padnál őrködni. Balázs ment
elöl. Általában minden hasonló esetben ő volt
az első, a főkolompos. Ám egyszer csak megtorpant. Az egyik kis
elágazásban… volt valami. Egy táska. Sőt!
Kettő is. Egy nagyobb, és egy kisebb.
– Várjatok! Van itt valami! Két
aktatáska szerűség. Nem tudom, mi lehet bennük.
Menjünk vissza, ki, nézzük meg, mi van benne! –
kiáltott fel Balázs.
– Jaj, ne már, ne torpanj meg itt! Biztos csak
félsz, és azért akarsz visszamenni, nincs is benne
semmi! – szólalt meg valaki. Végül
kissé elégedetlenül, de mindenki elindult
visszafelé. Odakint aztán sokat gondolkoztak,
kinyissák-e a különös táskákat.
Végül megtették. A kisebbet Balázs nyitotta
ki. El sem hitték, amit benne találtak! Egy pisztoly volt
benne. Ebben a pillanatban meghallották, hogy valaki
kiáltva szalad feléjük az erdőből. Arca
símaszkkal volt elfedve, felismerhetetlen volt. A kezében
egy másik pisztoly volt.
– El innen, ha jót akartok magatoknak! –
kiáltotta a titokzatos idegen. Ekkor Balázs egyik
barátja elhajította a bőröndöt, bele a
vízfogó aljába, ahol egy részen iszapos
láp alakult ki. A bőrönd teljes egészében
elsüllyedt benne. A fiúk erre futásnak eredtek,
és sohasem látták többet a maszkos
idegent…
*
Hát ez volt az oka annak, hogy Balázs ott ült a
vízfogó előtt, 37 évvel a történtek
előtt. Hajtotta őt a kíváncsiság. Soha nem tudta
meg, mi volt abban a bizonyos bőröndben. Mindig is tudni akarta,
amióta csak megtörtént az eset. A
víztározót évek óta nem
használták, a szántóföld megszűnt,
már csupán egy kihasználatlan
földterület lett belőle. A víztározó
alja teljesen száraz volt, és a fűből kilógott egy
fekete színű táska. Az aktatáska! Balázs
azonnal odament, és kifordította a földből a
rejtélyes táskát. Ekkor valaki
rákiabált.
– Dobod el!
Jeges rémület futott át rajta, és
Balázs azonnal odanézett, a padnál pedig csak az
egyik régi barátját pillantotta meg.
– A kocsmában mondták, hogy
visszajöttél, sejtettem, hogy csak itt lehetsz! Nem
hagyhattam ki! – mondta nevetve.
– Nagyon megijesztettél. Szeretnéd
látni, mi van benne? – kérdezte erre Balázs.
– Hát persze! – mondta, majd odament ő is.
Ezután hatalmas izgalom lett úrrá
Balázson, és szinte azonnal, mint egy gyerek, kinyitotta.
Azonban némiképp csalódniuk kellett. A
bőröndben rengeteg kötegnyi régi piros
százforintos volt, teljesen elázva a víztől,
használhatatlanul. Balázs és régi ismerőse
kissé elszomorodott, de nagy kő esett le szívükről,
hogy megtudták, mi van benne. Balázs sokat gondolkozott,
hogy mi legyen a táskával ezután.
Végül bezárta úgy, ahogy volt, majd nagy
nehezen bekúszott a betoncső elejébe, és
visszarakta az elágazásba, oda, ahol
találták, majd elindultak barátjával
vissza, a falu felé.
Balázs mindenesetre tett egy szép
kirándulást szülőfaluja mellett, ahová az
emlékek ereje visszahúzta őt… Mert az
emlékek nagyon erősek.
*