Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

ESSZÉ

Udvarhelyi András

Fortuna kegyeltje, Hegedűs Géza

Most elmesélem a magyar történelem legszerencsétlenebb századában élt szerencsés mesélõ író, költõ, népmûvelõ sorsát, aki 1912 és 1999 között élt köztünk. Nem tudok és nem is akarok elfogulatlanul írni, beszélni róla, mert volt alkalmam olvasni néhány mûvét, és beszélgetni vele többször is, és kedvessége, udvariassága, szellemessége, enciklopédikus tudása mindig tiszteletre, csodálkozásra, szeretetre és utánzásra késztetett. Soha nem felejtem el, ott ült dolgozószobájában a híres faragott, reneszánsz foteljében, legtöbbször szürke öltönyben, szemben egy külön állványon megjelent könyveivel, amikre nagyon büszke volt, sûrû füstöt, kellemes illatú füstöt eregetve pipázott, és kedvesen raccsolva mesélt. Valóban igaza volt, pipafüstben érnek az eszmék. Nagy örömmel adomázott. Nemcsak engem, de fõleg önmagát is szórakoztatta, élvezte, hogy átadhatja tudását. Volt benne valami kisfiús örökös dicsekvés, szereplés vágy, de ezt megbocsátottuk, mert hiteles volt. Mert õ valóban lebilincselõen, érdekfeszítõen, izgalmasan mesélt, mint a nagy mesélõk: Petõfi, Arany, Jókai. Nem véletlen, hogy õk voltak a kedvencei. Szinte mindenrõl, ami irodalommal, történelemmel kapcsolatos, tudott mesélni. Csak mondani kellett a témát, és õ már, mint egy jó diák, fújta, csak fújta, ha kellett hosszú órákon át. Pontosabban csevegett, mesélt.
Szeretett és tudott adomázni, mert imádta a meséket, és tudta, hogy mindenki szereti a mesét, mert ott legalább mindig gyõz igazság, és a gonosz megbûnhõdik, míg sokszor fordított értékrendû világunkban a jó megbûnhõdik, és a gonosz elnyeri jutalmát. Mintha képes mesekönyvnek tartotta volna az irodalmat, a történelmet, mint egy rácsodálkozó gyermek, akinek akárhányszor olvassák fel a sárkányos mesét, azt követeli: még, még, apu, mondd el még egyszer azt, amikor János legyõzi a sárkányt. Ilyen értelemben örök gyerek volt, aki tudta, hogy a bennünk lévõ örök gyereknek mesélni kell, hogy untatni bûn.
A tanár úr végig mesélte az életét. És talán ezért a szeretetre méltóságáért zúgott bele a szeszélyes Fortuna, mint Odüsszeuszba Kalipszó. Ezt a hasonlatot azért mondtam, mert maga Géza bácsi elárulta titkát: „egy lágerben belém szeretett egy horvát szakácsnõ, és amikor veszély volt, hogy megmentsen magának, bemenekített egy kamrába, ahol kedvére kellett tennem. No, ekkor értettem meg Odüsszeuszt, akit Kalipszó elcsábított, habár a szakácsné nem volt olyan szép, de én fiatal voltam…
És persze furcsa mód, az ostoba politikusok is elnézték apolitikusságát, mûvészvoltát, különállását ütõdöttségnek, hülyeségnek tartva. A szerencse istenasszonya soha nem hagyta magára, nem hagyta cserben Hegedûs Gézát, végig elkísérte életében és fogta a kezét. Géza bácsi ugyan szerencsés ember volt, szerencsés magyar és szerencsés író és tanár, de ezért a szerencséért meg is dolgozott. Az õ esetére igaz, mindenki a maga szerencséjének kovácsa. A választások során többnyire jól döntött. Élete folyamatos munkában telt.
Szerencsés volt, hogy a gólya egy megértõ, okos, olvasott, szeretni tudó, tehetõs nagykereskedõ apa és egy mûvelt, olvasott, szeretni tudó, tehetõs nagykereskedõ lányának házában tette le. És szerencsés volt, mert mindig volt mit a kakaóba aprítania. Szerény gazdagságban éltek. Az apa elve az volt, ne legyünk szegények, de túl gazdagok sem. Maradjunk az arany középúton, tisztes, szerény jómódban. Elégedjünk meg azzal a nem kevéssel, amit szorgos munkával megkeresünk, ne hajszoljuk a pénzt, hogy a pénz ne hajszoljon bennünket.  Mert a szegénység és a túlzott gazdagság egyaránt boldogtalanná tehet. Ebben az udvariasságot, olvasottságot, illemet, a mûveltséget, mérsékletességet értéknek tekintõ családban nõtt fel. Innen hozta tapintatosságát, toleranciáját, empátiáját, udvariasságát, derûs életszemléletét. Mondjuk ki, jól nevelt fiatalember volt. És úri ember maradt egész életében.
Hegedûs Géza akkor még nem tudta, hogyan is sejthette, hogy Magyarországon eljön az idõ, amikor szerencsétlenség zsidó származásúnak lenni. Akkor még érvényes volt a konzervatív-liberális élni és élni hagyni, szabad versenyes  elve, akkor még a zsidókat, oláhokat, svábokat, szerbeket, tótokat  is a politikai magyar nemzet részének tekintették, többé-kevésbé, legalábbis a törvények szerint egyenjogúak voltak az õslakosokkal. Pláne, ha hasznot hoztak, ha az ország iparosodásában és kereskedelmében elvégezték azt a munkát, amihez a magyar nemesi osztály nem értett, megtanulni sem akart, és amit rangján alulinak tartott, könnyebb volt könnyelmûen élni.
Nos, a kis Hegedûs Géza Nagyváradra született, ahol többnyire a felvilágosodott polgárság hatása érvényesült, ahol Ady újságíróskodott, ahol négy napilap jelent meg a XX. század elején. Hegedûs Géza olyan környezetben nõtt fel, ahol nem kellett megtagadnia zsidó voltát. De nem is volt ez téma. Egyébként soha nem tagadta meg zsidóságát, de nem is dicsekedett vele, izraelita vallását ugyan formálisan betartotta, néha imádkozott, néha zsinagógába is járt. Õ lett volna az az asszimilált zsidó, akit ha nem közösítenek ki, talán még katolikus pap is lehetett volna.
Hangsúlyozom, Hegedûs Géza magyar volt, mert magyar iskolákba járt, magyar volt az anyanyelve, magyar irodalmat és történelmet tanult, magyarul gondolkodott, magyar tanárok tanították, magyarul írt és álmodott, magyar barátai és barátnõi voltak, magyar környezetben élt. Doktori disszertációjának címe: Anyagi büntetõjog az Árpád-házi királyok korában. A magyar történelem sok nagy alakjáról írt történelmi regényt: Istvánról, Budai Nagy Antalról. Magyarrá nevelõdött, mert a zsidó származású papa szenvedélyes olvasó volt és könyvgyûjtõ, mamája pedig minden este magyar verseket szavalt neki, mondhatni az anyatejjel szívta magába a magyar irodalmat. És a mama meg a papa bevezette az irodalom köztársaságába, ahol egy idõ után már a Géza gyerek is önállóan csavaroghatott. És amikor rájött az olvasás gyönyörûségére, szenvedélyes olvasó lett. Egy idõ után pedig azért olvasott, hogy írhasson, és azért írt, hogy olvashasson. Mint az alkoholista, aki azért iszik, mert bús, és azért bús, mert iszik.
Szerencséje volt az elsõ országvesztés szerencsétlensége közepette is, amikor hatéves korában sikerült elmenekülnie a hódító, rabló román hadsereg elõl. Szerencséje volt, hogy a pesti rokonság befogadta, s a családja új életet kezdhetett. Szerencséje volt, hogy amikor kiesett az ablakon egy grazi hotelszoba egy emeletnyi magasságából, a sántaságon kívül nem szenvedett kárt. Szerencséje volt, hogy itt a fõvárosban a Markó utcai jeles Berzsenyi humanisztikus gimnáziumban tanulhatott többek között, latint heti nyolc órában és görögöt. És szerencséje volt, hogy kitûnõ tanárai voltak, köztük a pedagógus és irodalmár, Vajthó László, az osztályfõnöke, akitõl megtanulta egy egész életre nemcsak a fontosabb irodalmi ismereteket, hanem azt a lobogó lelkesedést is, azt a módszert, amit át tudott plántálni õ is tanítványaiba. Mert Vajthó és Hegedûs tanár úr tudta, hogy a pedagógusnak nemcsak az a dolga, hogy megtanítsa nebulóinak az irodalmat, azt is tudta, annak a titkát is, hogyan kell megszerettetni stúdiumát. A szerencsés fiatalember és kamasztársai annyira lelkesek voltak, hogy fiatalos hévvel, Vajthó László irányításával megmentettek az enyészettõl régi magyar írókat, költõket, és létrehozták az Irodalmi ritkaságok sorozatát, ami országos visszhangot keltett, és hatására több gimnázium diákjai kezdtek kutakodni elfeledett íróink után. Szerencséje volt az érettségizõ Hegedûsnek is, mert a dúsgazdag nagybátyjától ebbõl az alkalomból megkapta ajándékba a 100 kötetes Jókai-sorozatot, amit még azon a nyáron elolvasott és még nyolcvan éven felül is idézgetett, mert, ahogy mondta, olyan szerencsés, amit egyszer elolvasott, vagy hallott, azt megjegyzi. Ez a kitûnõ memória egyik oka sikerének.

(folytatjuk)


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©