Most elmesélem a magyar
történelem legszerencsétlenebb
századában élt szerencsés
mesélõ író, költõ,
népmûvelõ sorsát, aki 1912 és 1999
között élt köztünk. Nem tudok és nem
is akarok elfogulatlanul írni, beszélni róla, mert
volt alkalmam olvasni néhány mûvét,
és beszélgetni vele többször is, és
kedvessége, udvariassága, szellemessége,
enciklopédikus tudása mindig tiszteletre,
csodálkozásra, szeretetre és
utánzásra késztetett. Soha nem felejtem el, ott
ült dolgozószobájában a híres
faragott, reneszánsz foteljében, legtöbbször
szürke öltönyben, szemben egy külön
állványon megjelent könyveivel, amikre nagyon
büszke volt, sûrû füstöt, kellemes
illatú füstöt eregetve pipázott, és
kedvesen raccsolva mesélt. Valóban igaza volt,
pipafüstben érnek az eszmék. Nagy örömmel
adomázott. Nemcsak engem, de fõleg önmagát is
szórakoztatta, élvezte, hogy átadhatja
tudását. Volt benne valami kisfiús
örökös dicsekvés, szereplés vágy,
de ezt megbocsátottuk, mert hiteles volt. Mert õ
valóban lebilincselõen,
érdekfeszítõen, izgalmasan mesélt, mint a
nagy mesélõk: Petõfi, Arany, Jókai. Nem
véletlen, hogy õk voltak a kedvencei. Szinte
mindenrõl, ami irodalommal, történelemmel
kapcsolatos, tudott mesélni. Csak mondani kellett a
témát, és õ már, mint egy jó
diák, fújta, csak fújta, ha kellett hosszú
órákon át. Pontosabban csevegett, mesélt.
Szeretett és tudott adomázni, mert imádta a
meséket, és tudta, hogy mindenki szereti a mesét,
mert ott legalább mindig gyõz igazság, és a
gonosz megbûnhõdik, míg sokszor fordított
értékrendû világunkban a jó
megbûnhõdik, és a gonosz elnyeri jutalmát.
Mintha képes mesekönyvnek tartotta volna az irodalmat, a
történelmet, mint egy rácsodálkozó
gyermek, akinek akárhányszor olvassák fel a
sárkányos mesét, azt követeli: még,
még, apu, mondd el még egyszer azt, amikor János
legyõzi a sárkányt. Ilyen értelemben
örök gyerek volt, aki tudta, hogy a bennünk
lévõ örök gyereknek mesélni kell, hogy
untatni bûn.
A tanár úr végig mesélte az
életét. És talán ezért a szeretetre
méltóságáért zúgott bele a
szeszélyes Fortuna, mint Odüsszeuszba Kalipszó. Ezt
a hasonlatot azért mondtam, mert maga Géza bácsi
elárulta titkát: „egy
lágerben belém szeretett egy horvát
szakácsnõ, és amikor veszély volt, hogy
megmentsen magának, bemenekített egy kamrába, ahol
kedvére kellett tennem. No, ekkor értettem meg
Odüsszeuszt, akit Kalipszó elcsábított,
habár a szakácsné nem volt olyan szép, de
én fiatal voltam…”
És persze furcsa mód, az ostoba politikusok is
elnézték apolitikusságát,
mûvészvoltát,
különállását
ütõdöttségnek, hülyeségnek tartva.
A szerencse istenasszonya soha nem hagyta magára, nem hagyta
cserben Hegedûs
Gézát, végig elkísérte
életében és fogta a kezét. Géza
bácsi ugyan szerencsés ember volt, szerencsés
magyar és szerencsés író és
tanár, de ezért a szerencséért meg is
dolgozott. Az õ esetére igaz, mindenki a maga
szerencséjének kovácsa. A
választások során többnyire jól
döntött. Élete folyamatos munkában telt.
Szerencsés volt, hogy a gólya egy megértõ,
okos, olvasott, szeretni tudó, tehetõs
nagykereskedõ apa és egy mûvelt, olvasott, szeretni
tudó, tehetõs nagykereskedõ lányának
házában tette le. És szerencsés volt, mert
mindig volt mit a kakaóba aprítania. Szerény
gazdagságban éltek. Az apa elve az volt, ne legyünk
szegények, de túl gazdagok sem. Maradjunk az arany
középúton, tisztes, szerény
jómódban. Elégedjünk meg azzal a nem
kevéssel, amit szorgos munkával megkeresünk, ne
hajszoljuk a pénzt, hogy a pénz ne hajszoljon
bennünket. Mert a szegénység és a
túlzott gazdagság egyaránt boldogtalanná
tehet. Ebben az udvariasságot, olvasottságot, illemet, a
mûveltséget, mérsékletességet
értéknek tekintõ családban nõtt fel.
Innen hozta tapintatosságát, toleranciáját,
empátiáját, udvariasságát,
derûs életszemléletét. Mondjuk ki,
jól nevelt fiatalember volt. És úri ember maradt
egész életében.
Hegedûs Géza akkor még nem tudta, hogyan is
sejthette, hogy Magyarországon eljön az idõ, amikor
szerencsétlenség zsidó
származásúnak lenni. Akkor még
érvényes volt a konzervatív-liberális
élni és élni hagyni, szabad versenyes elve,
akkor még a zsidókat, oláhokat, svábokat,
szerbeket, tótokat is a politikai magyar nemzet
részének tekintették,
többé-kevésbé, legalábbis a
törvények szerint egyenjogúak voltak az
õslakosokkal. Pláne, ha hasznot hoztak, ha az
ország iparosodásában és
kereskedelmében elvégezték azt a munkát,
amihez a magyar nemesi osztály nem értett, megtanulni sem
akart, és amit rangján alulinak tartott, könnyebb
volt könnyelmûen élni.
Nos, a kis Hegedûs Géza Nagyváradra született,
ahol többnyire a felvilágosodott polgárság
hatása érvényesült, ahol Ady
újságíróskodott, ahol négy napilap
jelent meg a XX. század elején. Hegedûs Géza
olyan környezetben nõtt fel, ahol nem kellett megtagadnia
zsidó voltát. De nem is volt ez téma.
Egyébként soha nem tagadta meg
zsidóságát, de nem is dicsekedett vele, izraelita
vallását ugyan formálisan betartotta, néha
imádkozott, néha zsinagógába is
járt. Õ lett volna az az asszimilált zsidó,
akit ha nem közösítenek ki, talán még
katolikus pap is lehetett volna.
Hangsúlyozom, Hegedûs Géza magyar volt, mert magyar
iskolákba járt, magyar volt az anyanyelve, magyar
irodalmat és történelmet tanult, magyarul
gondolkodott, magyar tanárok tanították, magyarul
írt és álmodott, magyar barátai és
barátnõi voltak, magyar környezetben élt.
Doktori disszertációjának címe: Anyagi
büntetõjog az Árpád-házi
királyok korában. A magyar történelem sok
nagy alakjáról írt történelmi
regényt: Istvánról, Budai Nagy Antalról.
Magyarrá nevelõdött, mert a zsidó
származású papa szenvedélyes olvasó
volt és könyvgyûjtõ, mamája pedig
minden este magyar verseket szavalt neki, mondhatni az anyatejjel
szívta magába a magyar irodalmat. És a mama meg a
papa bevezette az irodalom köztársaságába,
ahol egy idõ után már a Géza gyerek is
önállóan csavaroghatott. És amikor
rájött az olvasás
gyönyörûségére, szenvedélyes
olvasó lett. Egy idõ után pedig azért
olvasott, hogy írhasson, és azért írt, hogy
olvashasson. Mint az alkoholista, aki azért iszik, mert
bús, és azért bús, mert iszik.
Szerencséje volt az elsõ országvesztés
szerencsétlensége közepette is, amikor
hatéves korában sikerült elmenekülnie a
hódító, rabló román hadsereg
elõl. Szerencséje volt, hogy a pesti rokonság
befogadta, s a családja új életet kezdhetett.
Szerencséje volt, hogy amikor kiesett az ablakon egy grazi
hotelszoba egy emeletnyi magasságából, a
sántaságon kívül nem szenvedett kárt.
Szerencséje volt, hogy itt a fõvárosban a
Markó utcai jeles Berzsenyi humanisztikus gimnáziumban
tanulhatott többek között, latint heti nyolc
órában és görögöt. És
szerencséje volt, hogy kitûnõ tanárai
voltak, köztük a pedagógus és irodalmár,
Vajthó László, az
osztályfõnöke, akitõl megtanulta egy
egész életre nemcsak a fontosabb irodalmi ismereteket,
hanem azt a lobogó lelkesedést is, azt a módszert,
amit át tudott plántálni õ is
tanítványaiba. Mert Vajthó és Hegedûs
tanár úr tudta, hogy a pedagógusnak nemcsak az a
dolga, hogy megtanítsa nebulóinak az irodalmat, azt is
tudta, annak a titkát is, hogyan kell megszerettetni
stúdiumát. A szerencsés fiatalember és
kamasztársai annyira lelkesek voltak, hogy fiatalos
hévvel, Vajthó László
irányításával megmentettek az
enyészettõl régi magyar írókat,
költõket, és létrehozták az Irodalmi
ritkaságok sorozatát, ami országos visszhangot
keltett, és hatására több gimnázium
diákjai kezdtek kutakodni elfeledett íróink
után. Szerencséje volt az
érettségizõ Hegedûsnek is, mert a
dúsgazdag nagybátyjától ebbõl az
alkalomból megkapta ajándékba a 100 kötetes
Jókai-sorozatot, amit még azon a nyáron elolvasott
és még nyolcvan éven felül is
idézgetett, mert, ahogy mondta, olyan szerencsés, amit
egyszer elolvasott, vagy hallott, azt megjegyzi. Ez a
kitûnõ memória egyik oka sikerének.
(folytatjuk)