„A természetért való rajongás, s az ezzel oly szorosan kapcsolatos gyűjtési és  vadászszenvedély életem értelme maradt.”
 (Széchenyi Zsigmond)

A „legnagyobb magyar”, Széchenyi István családjából született Széchenyi Zsigmondnak köszönhetjük a hazai vadász- és természetleíró irodalom legveretesebb életművét. 

A „legsikerültebb írásnak” tartott Csui című vadásznaplót 1930-ban adta ki, és 1955-ben ugyancsak ez az írás volt az, mellyel hosszú hallgatás után visszatérhetett az irodalomba. Az első könyvet követő Elefántország,  Nahar, Két kecske, az Ahogy elkezdődött, majd az Ünnepnapok a folytatásban is magas szinten tartották az író  munkásságának művészi és szakmai színvonalát.

Fiatalságáról dióhéjban

Születésétől – 1898-tól – majd a légpuskás, verébvadász gyerekkortól kezdve a jólét biztonsága vette szárnyai alá. Ebben a fegyelmével is napsugaras kiskamaszkorban ötévesen lőtte első verebét, nyolcévesen első nyulát, és lehetett tízévesen már „elejtett vadjainak trófeáiból” berendezett természetrajzi múzeuma. Aztán peregtek az évek. „1915 májusának elején, az érettségi előkészülés legádázabb biflázása idején” – sorozásra vitték. Bevált. „Nyalka heteshuszár lett.” A fiatal katona megállta az emberség próbáját. Mi lett a „lövészárokban oly gyakran kitervelt hazatérési jókedvből?” Olvassuk őt! „Vége a háborúnak! Összeomlott a front, szanaszéjjel szaladtunk, ki-ki amerre jónak tartotta. Hazavergődtünk valahogy mi is, apámmal ketten. Fáradtan, kedvetlenül, keserűen. Hazaérkeztünk. Ezt se mindenki mondhatta el magáról.” (Ahogy elkezdődött)

A háború utáni depressziót leküzdve, a hazai tanulmányokat követően a külföldi tanulmányok időszaka következett. Tudását a székesfehérvári Állami Főreáliskola és a budapesti Ferenc József Főgimnázium már szilárdan megalapozta, németül is kiválóan tudott. Jöhettek a felsőfokú tanulás évei. Rövid ideig joghallgató volt, de hamarosan felismerte, az ő világa más. Jött München, Stuttgart és Cambridge. Nem akárhol tanulta a természettudományokat, és képezte magát: a modern, nyugati szemlélettel vértezett mezőgazdász lett.  Önállóan gazdálkodó birtokvezető lett apja birtokán. Erre így emlékezett: „Ezerkilencszáz huszonhárom tavaszán jöttem meg Angliából. (…) Apám kőröshegyi birtokának vezetésével bízott meg.” Kísérletezett is korszerű dolgokkal, ám amint maga is vallotta, „sikeres újításai ellenére sem volt igazán sikeres gazdálkodó”, és amit hozott a föld, „megették az oroszlánok” a költséges vadászatokon.

Vadászélet itthon és a nagyvilágban

Az igazi vadászéletet a két világháború között találta meg. Találkozott a még természetes, majd változó, repülőgép zúgásos Afrikával, ahol már egyre szűkebb helyre szorulva, de még gurgulázott mély torokhangján az oroszlán. A „hengergő homok” sivatagi vadászatával, ahol a páratlan vadászszerencse világrekord addax antilopot küldött puskája elé. A „nembízombenned India” maharadzsás, királytigrises világával. Alaszkával, az óriásmedve és a nagy jávor birodalmával. Itthon, az őszi erdőben „orgonáló” szarvasbikákkal, vagy a fehér hóból kifeketéllő remete vadkanokkal.

Élete volt a vadászat. Még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy a profik közé áll, de úgy vélte, a nagynevű hivatásos angolok mellett csak „afféle pótvadász, jobb híján vadász lehettem volna”. Nem lett hivatásos Afrika-vadász, ám ő jutott el hazánk fiai közül a legtöbb idegen országba, a legtöbbet ő írt vadászútjairól. Egyes könyvei tíz kiadást is megértek, és összes művei másfélmilliós példányszámban jelentek meg. Írói nevét külföldi kiadások is népszerűsítették. Könyveiből élt.

„A Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem engedte”

1945 után gróf Széchenyi Viktor földbirtokos és gróf Ledebur Wichelm Karolina gyermekét fenntartásokkal, majd ellenségesen fogadták. Mehetett volna külföldre, de erkölcsi érzéke nem engedte, hogy egy Széchenyi hátat fordítson Magyarországnak. Neki tulajdonítja az utókor az idézett a hitvallást. Idővel a józanabb erők enyhítettek a köréje font dermedtségen. 1947-től vadászati felügyelő, majd szakmuzeológus lehetett. Már derülgetett az ég, mikor teljes fordulat következett az ország és Széchenyi életében. Személyi kultusz, diktatúra. Őt is kitelepítették. Egy tanyáról került vissza a kulturált életbe. Baráti segítséggel munkát kapott a Keszthelyi Helikon Könyvtárban. Ott ismét vadászhatott. Puska nélkül. Vadászati szakirodalmi ritkaságokra. Az újabb fordulat az 50-es évek derekán köszöntött a sokat próbált emberre. Ismét Széchenyi-könyv került a könyvesboltokba, a már említett Csui, hogy ajtót nyisson könyveinek újrakiadása és újak megírása előtt. Akkor már új felesége, Hertelendy Margit volt támasza.

Visszatérése az irodalomba és a vadászparadicsomba

Könyvei hiányoztak olvasóinak, és a nagy tudású, tapasztalt vadász szakismeretére szükség volt a gyakorlatban is. Ennek köszönhette, hogy még kétszer eljutott Afrikába. 1959-ben egy öttagú gyűjtőcsoport tagjaként.  A csapatot ugyan Dénes István vezette, és ott volt a nagy tapasztalatú Szunyoghy János is, de az Afrikában jártas vadász – Széchenyi volt. Az 1959–60-as expedícióra nagy kétségekkel ment a 62 éves „öreg afrikánus”. Félt, hogy nevetség tárgya lesz a „Bwana Mzéé”, az öregúr, akinek már „gyönge a puskája”. Félt a „keserű kijózanodástól”, a csalódástól is. Őszintén vallott erről az Emlékezetes afrikai napok (1960) című írásban. „Tudom, előre érzem, hogy Afrikát – saját, felejthetetlen, harminc évvel ezelőtt annyira szívemhez nőtt Afrikámat – soha többé viszontlátni nem fogom. Legfeljebb tán karikatúráját a sokféle természetes pompájától megnyirbált – Afrikát!”. Ám a gyűjtővadász nem vallott szégyent. Leopárdot, támadó bivalyt, kapitális nagykudu antilopot is lőtt. 

Az 1959–60-as küldetéssel azonban még nem ért véget Széchenyi Zsigmond afrikai küldetése. 1963-ban ismét őt küldte a magyar állam gyűjtőútra. Kísérője akkor már második felesége, Mangi, pontosabban a már említett Hertelendy Margit volt.

Ki is volt az új élettárs? A nehéz közös sors hozta össze őket. A „keszthelyi könyvtárban fűtőként és takarítóként” dolgozó fiatal lányt és az „állományon kívüli segéderőt”, a Budapestről kitiltott korosodó férfit. „Bajtársak” voltak. Mindkettőjük otthonát elsöpörte a történelem. A Nahar lapjairól ismert F. Stella Crowther, Péter fiának anyja, ekkor már nem volt a felesége. 1945-ben elváltak. Széchenyi Zsigmond sokat köszönhetett második feleségének. Visszaadta hitét, újabb könyveket íratott vele.

Életének csupán néhány képét villanthattuk fel. Igaz, a teljesebb élet képe benne van műveiben, Az 1968-ban posztumusz megjelent Denaturált Afrika záró szavaiban köszönt el Afrikától: „kwaheri”, viszontlátásra. A viszontlátásra azonban már nem volt idő. Az 1964-es vadászexpedíció után még három évet kapott a sorstól. Egy olyan betegség gyűrte le, melynek kórokozója, vélhetően, egyik afrikai útján fertőzte meg. A Nemzeti Múzeum megalapítójának, Széchényi Ferencnek ükunokája 1967. április 24-én az örök vadászmezőkre költözött.

Az ember

Igazi magyar volt. Távoli országok vadászaként sem feledte hazáját. Ünnep volt számára, ha vadászni indult, ám még nagyobb, mikor hazaérkezett. Mennyi szeretet, líra melengeti sorait, mikor búcsút int a Líbiai sivatagnak. „Este indul a Lotus. Elvisz bennünket a költözködő gólyák után a szalonkás, kucsmagombás, gyöngyvirágos magyar tavasz felé.” (Hengergő homok)

Mikor álmai vadászparadicsomában, Alaszkában, az óriásmedvék földjén vonuló darvak „gurrogva-fuvolázó dalát” hallja, magyar népdalt dúdolgatva kérdi: „Vajon olyanok-e ezek, mint a magyar daruk?” Csodás az óriás jávor fenyőrengetege, de a magyar tölgyest szarvasbikáival szebbnek tartja. (Alaszkában vadásztam)

Afrika szavannáin legelő kafferbivalyok láttán a magyar gulyák kolompszavára gondol. Mikor egész napos izzadás, rohanás, kúszás után – ahol „tenyere tövisek tűpárnája volt” – zsákmánya lett a nagy elefánt, tábortüzénél megtalálják a hazai emlékek.

„Ma karácsony estéje van – odahaza. (…) Gondolataim ma sűrűbben megjárják a hazavezető utat, és az otthonról küldöttek is mintha ma melegebben repkednének körülöttem. (…) Kölcsö-nösen meglátogatjuk egymást. Addig-addig látogatjuk egymást, míg boldog gyerekkorom karácsonyfa illatát érzem.” (Elefántország)

Emberi nagyságát bizonyítja az is, ahogyan a társadalmi igazságtalanságokat ítélte meg. Élvezte ugyan mindazt, amit az idegen uralom alatt élő India néhány maharadzsának és fehér vendégének biztosított, de belelátott a nagy földrész bennszülötteinek lelkébe, és felismerését le is írta: „Mikor émelyítő tömjénezés közben mesterségesen illatosított koszorút akaszt a nyakadba, s hajlongó salaamozással égig magasztal, kifürkészhetetlen lelke mélyén felszabadulásról, önkormányzatról – purna swaradzs-ról – álmodik, s méltán pokol fenekére kíván téged – vérén élősködő fehérbőrű vendégét.” (Nahar)  Amikor e sorokat leírta, az 1938-as esztendőt jelezte a kalendárium.

Széchenyi szeretett volna a hatvanas években még egyszer visszajutni a megváltozott Indiába. Ment is néhány levél, jött is válasz. Személyes kapcsolat felvételére is sor került. A vadászatra már nem jött határozott meghívás.

Elöntötte a vadászláz és a százhússzal rohanó szív izgalma, ha egy nagy fogú elefánt közelébe ért, ám ugyanakkor órákig elgyönyörködött egy hangyaállam életében, a szabadtéri állatkert látványában, vagy egy ritka halászó madár méltóságában. Nem csak lőtte, védte is a vadat. Tőle ismerjük hitvalló mondatát: „A vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás.”

Csodálatos trófea gyűjteményét a II. világháború gyújtóbombája emésztette el.

Szuggesztív író volt. Oda varázsolta olvasóját az egzotikus tájakra. Vele izzadunk vagy didergünk. Milyen remek pillanatképeket villant fel távoli világok embereiről. Csak néhány példa. Mukula, az elefántnyomozó, a „makanga”, az elefántot megbűvölő csodadoktor, Simaika, a kairói aranyifjú. (Elefántország) A nagyhangú fehérvadász, Stub. (Csui) A nélkülözhetetlen indiai inas, Viktor, a viszkitől mindig álmatag, révedező juvaradzsa (Nahar), Andy és Hank, az alaszkai kísérők. (Alaszkában vadásztam) Mahmud, az arabus. (Núbiai vadkecske)
Könnyednek tűnő szavaiban komoly gondolatokat rejtett. „Gyerünk hát, kérem, ne halogassuk azt az általános világbékét mindenféle kifogással. Tárjuk már ki valamennyi határsorompót – sürgős elintézni valóm van Thian--Shan-ban (…) S ha ismét barátok lehetünk mindnyájan, akkor – inshallah – indulhatunk a hiányzó kecskeszarvakért.” (Hengergő homok)

Sokat írt. De róla – érdeméhez mérten – keveset. Néhány, a köztudott dolgokat ismételgető kisebb írás és lexikon szócikk jelen meg, és egy-két hivatalból tisztelgő nekrológ.

Jelen írás talán némi kárpótlás lehet.