Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

PRÓZA

Sipos Mari

Friss, ropogós

Még emlékszem, amikor a hajnali órák szürke homályában álmosan róttam az utcákat. A Piac tértől a Liszt Ferenc utcán át, ahol az ínycsiklandó kacsafertály illata lepte el a hajnal csendjét. A felsőváros felől szinte mindig óramű pontossággal érkezett Katinéni. Megrakott négykerekű szekerével jött velem szemben, amit maga előtt tolt az utca bal oldalán. Volt abba minden, mi szem szájnak ingere! Tejeskannában a friss tehén tej, bezacskózva a házi készítésű túró, a savanyított káposzta és néhány szem tojás. Egy egész kis éléskamrát hordott magával.

Amikor összetalálkoztunk, még a köszönést sem várta meg. Máris fölemelte a kocsi tetején lévő, ropogósra keményített hófehér konyha abroszt, ami alól csodás illat kúszott, elárasztva a macskaköves szürke reggelt. A látvány szemet gyönyörködtető volt! Sok finomság bújt meg a terítő alatt, többek között a pirosra sült kacsafertály a töpörtyűvel és az aranysárgára pirult kacsamáj. Mindig jutott egy-egy falat, különösen szerdán és szombaton, amikor a piaci napok voltak. De megbújt a kézi szekéren a kukoricával tömött frissen vágott hízott kacsa is, amit konyhakészen eladásra szánt a városi népnek a piaci árus.

Miután megvolt az álmos, de mindig vidám üdvözlés, a portéka bemutatása, a hajnali kóstoló, Katinéni tovább szaporázta a lépteket fekete bő szoknyájában, sötétkék kötényében, vállán a jó meleg molinó kendővel a városi piac felé.

Én is folytattam az utamat ellentétes irányban a Rákóczy úton át a Május 1. téri ABC-ig. Amíg Katinéni a piacon kínálta a háztáji portékáját, én a város másik felében egy hatalmas élelmiszer áruházban szolgáltam a népet. A raktárajtónál már ott tornyosultak a műanyag rekeszekben az éjszakai műszakban sütött finom, még meleg péksütemények. (De jó lett volna melléjük egy ropogós kacsafertály!) A néhány darab barna és a zömében fehér kenyerek, a foszlós fonott kalácsok, cukros briós sütemények, búrkiflik.

A korán kelők, a munkába igyekvő dolgos emberek egy dobozt raktak a rekeszen lévő kifli tetejére úgynevezett becsületkasszának. Elvették  a még meleg friss ropogóst, az árát pedig a dobozban hagyták. Hisz az üzlet még nem volt nyitva, de a finom péksüteményre szükségük volt, önkiszolgálták magukat! Találékony volt a megoldás, hisz akkoriban még volt emberség, volt becsület! Nem ellopták a péksüteményt, a ropogós kifliket, hanem odatették az ellenértéket, kifizették a termék árát!

Nem tudom, hogy működne egy becsületkassza a mai civilizált világban? Hányan tennék oda a friss, ropogós áruk ellenértékét?

A reggeli nyitásig többszáz zsemlét, sós és vajas kifliket kellett villámgyorsan átszámolni tízesével, két kézzel egy másik rekeszbe. Aztán a pult mögé állva kiszolgálni a ropogós kiflikkel a vásárlókat, a szürke színű fém kannákból kimérni a tejcsarnokból szállított friss tehéntejet.

Amikor lement a hajnali csúcsforgalom, a legropogósabb negyven filléres sóskiflit – amit még a számolásnál választottam ki magamnak – egy pohár tejjel jóízűen elfogyasztottam. Közben Katinénire gondoltam, vajon eladta-e a kocsi tartalmát, a friss ropogósra sült kacsa fertályt, amiért hajnali háromkor képes volt felkelni, hogy időben elkészüljön?

Mára sok minden megváltozott az elmúlt évtizedekhez képest. Változtak az emberek, a szokások, az ízek. Változott a világ is,  fejlődött a technika, a minőség azonban sok esetben romlott, silányabb lett. Kisebb lett, vékonyabb lett, vagy éppen ehetetlen, fogyaszthatatlan, használhatatlan, de jóval drágább a nagy fogyasztói társadalomban! A piac is megváltozott, nemcsak a korábbi helyszín, de a hangulata is más lett.

Katinéni is változott, már egy jó ideje az angyalok üdvözletét fogadja az enyém helyett, hisz vele is megfordult a világ. Bár most is találkozhatunk egymással, mint évtizedekkel azelőtt ugyanott a Liszt Ferenc utcában, csak most az utca jobb oldalán az ellentétes oldalon. Nem úgy, mint régen, a hajnali kacsafertálytól illatozó reggeleken, hanem a Piacról hazafelé tartó, vagy inkább egyhelyben topogó Katinénivel. Akinek a járókelők – legnagyobb bánatomra – fényesre csiszolták az orrát, mert csak ennyi tisztelet, vagy inkább tiszteletlenség telik az utca emberétől.

Egy kővé dermedt fémszobor őrzi Katinéni emlékét Székesfehérvár belvárosában. Amikor arra járok, mindig felidézem a reggeli homály álmos jeleneteit, az utca illatát, Katinéni sietős lépteit, szorgos, dolgos kezét, mely a sok munka ellenére is mindig finom puha és bársonyos volt. Én most is a kezét simogatom meg, csak most hideg, merev és élettelen. De emlékeimben azonnal életre tudom kelteni a hatvanas, hetvenes évek reggeli történéseit, mert hogy mi mindig reggel találkoztunk, amikor tele volt pakolva a kocsija a háztáji finomságokkal.

Most itt állok mellette csak némán, szótlanul fogom a kezét, várom, hogy feldobja a hófehér terítő egyik sarkát, szinte már érzem a sült kacsa illatát, érzem a frissensült, ropogós töpörtyű ízét és rádöbbenek; de hiszen már hazafelé tart, üres a kocsija, a portékát eladta, és egyébként is az égieknek sütögeti tovább a mennyei pecsenyét.

Bevallom, így még soha nem találkoztunk azelőtt. Egy kicsit én is kővé, szoborrá dermedek, nézem az utcát, az utca emberét. Megdöbbenek a járókelők buta szokásain, szinte kivétel nélkül Katinéni orrát csavargatják, tapogatják, ami nem tetszik nekem! Visszataszító, megalázó érzés, hisz nem az jellemző a találkozások alkalmával, hogy az orrát csavargatjuk, tapogatjuk annak, akivel találkozunk, akit üdvözlünk, hanem egy ölelés, egy kézfogás, egy simogatás.

Meg is kérdezem: – Nem lehetne inkább a kezét simogatni, vagy bekukkantani a kocsijába, hogy mit rejteget? Ön szerint mit szólna most Katinéni ehhez az üdvözléshez? Mit szólnának a családtagok, a rokonok, a munkahelyi főnökök, a polgármesterek vagy a miniszterek, ha ezt az üdvözlési módszert választanák? Tetszene nekik? Tessék kipróbálni holnaptól, amit Katinéni orrán már jól begyakoroltak!

A valaha élő őstermelő, piaci árus szobra nem egy szerencsehozó malac, akinek az orrát kell húzogatni, mint a szilveszteri fogadalmakban a malac farkát! Az én emlékeimben Katinéni egy élő piaci legenda, aki a felsővárosból elindult, dolgos két kezével maga előtt tolta megrakott kézi szekerét, hogy eladja a portékát, a háztáji finomságokat. Soha nem jutna eszembe  az a buta üdvözlési módszer, amit a huszonegyedik század embere ráakasztott a megszólalni nem tudó, védekezni nem bíró Katinénire. Persze, hogy fáj, sokkal többre becsülöm, sokkal jobban értékelem és tisztelem Őt az emlékeimben a szobrával együtt, mint hogy beálljak abba sorba, ahol egy orrhúzogatással tovább folytatom a királyok városában tett belvárosi sétámat. Tényleg, mit szólt volna ehhez az üdvözléshez egy Király?

Sértődötten gondolataimban merülve inkább odébb megyek. Búcsúzóul még visszanézek és halkan mondom: – Katinéni, majd inkább szerdán reggel jövök hajnali hat előtt, akkor talán ismét ketten leszünk a Liszt Ferenc utcán, mint akkor, amikor még a túloldalon találkoztunk az utca bal oldalán, amikor még kúszott a szürke macskaköves út felett a levegőben a kacsafertály illata. Akkor hajnali hat előtt, orrhúzogatás nélkül, nyugodtan megsimogathatom a kezét, és várhatom, hogy a meleg töpörtyűt kínálja nekem:

– Jó reggelt, kedvesem, kóstolja meg, most sütöttem, itt van mellé a finom  házikenyér…

*


.
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©