Még emlékszem, amikor a hajnali órák
szürke homályában álmosan róttam az
utcákat. A Piac tértől a Liszt Ferenc utcán
át, ahol az ínycsiklandó kacsafertály
illata lepte el a hajnal csendjét. A felsőváros felől
szinte mindig óramű pontossággal érkezett
Katinéni. Megrakott négykerekű szekerével
jött velem szemben, amit maga előtt tolt az utca bal
oldalán. Volt abba minden, mi szem szájnak ingere!
Tejeskannában a friss tehén tej, bezacskózva a
házi készítésű túró, a
savanyított káposzta és néhány szem
tojás. Egy egész kis éléskamrát
hordott magával.
Amikor összetalálkoztunk, még a
köszönést sem várta meg. Máris
fölemelte a kocsi tetején lévő, ropogósra
keményített hófehér konyha abroszt, ami
alól csodás illat kúszott, elárasztva a
macskaköves szürke reggelt. A látvány szemet
gyönyörködtető volt! Sok finomság bújt meg
a terítő alatt, többek között a pirosra sült
kacsafertály a töpörtyűvel és az
aranysárgára pirult kacsamáj. Mindig jutott
egy-egy falat, különösen szerdán és
szombaton, amikor a piaci napok voltak. De megbújt a kézi
szekéren a kukoricával tömött frissen
vágott hízott kacsa is, amit konyhakészen
eladásra szánt a városi népnek a piaci
árus.
Miután megvolt az álmos, de mindig vidám
üdvözlés, a portéka bemutatása, a
hajnali kóstoló, Katinéni tovább
szaporázta a lépteket fekete bő
szoknyájában, sötétkék
kötényében, vállán a jó meleg
molinó kendővel a városi piac felé.
Én is folytattam az utamat ellentétes
irányban a Rákóczy úton át a
Május 1. téri ABC-ig. Amíg Katinéni a
piacon kínálta a háztáji
portékáját, én a város másik
felében egy hatalmas élelmiszer áruházban
szolgáltam a népet. A raktárajtónál
már ott tornyosultak a műanyag rekeszekben az éjszakai
műszakban sütött finom, még meleg
péksütemények. (De jó lett volna
melléjük egy ropogós kacsafertály!) A
néhány darab barna és a zömében
fehér kenyerek, a foszlós fonott kalácsok, cukros
briós sütemények, búrkiflik.
A korán kelők, a munkába igyekvő dolgos emberek egy
dobozt raktak a rekeszen lévő kifli tetejére
úgynevezett becsületkasszának. Elvették
a még meleg friss ropogóst, az árát pedig a
dobozban hagyták. Hisz az üzlet még nem volt nyitva,
de a finom péksüteményre szükségük
volt, önkiszolgálták magukat!
Találékony volt a megoldás, hisz akkoriban
még volt emberség, volt becsület! Nem
ellopták a péksüteményt, a ropogós
kifliket, hanem odatették az ellenértéket,
kifizették a termék árát!
Nem tudom, hogy működne egy becsületkassza a mai
civilizált világban? Hányan tennék oda a
friss, ropogós áruk ellenértékét?
A reggeli nyitásig többszáz zsemlét,
sós és vajas kifliket kellett villámgyorsan
átszámolni tízesével, két
kézzel egy másik rekeszbe. Aztán a pult
mögé állva kiszolgálni a ropogós
kiflikkel a vásárlókat, a szürke színű
fém kannákból kimérni a
tejcsarnokból szállított friss tehéntejet.
Amikor lement a hajnali csúcsforgalom, a
legropogósabb negyven filléres sóskiflit –
amit még a számolásnál választottam
ki magamnak – egy pohár tejjel jóízűen
elfogyasztottam. Közben Katinénire gondoltam, vajon
eladta-e a kocsi tartalmát, a friss ropogósra sült
kacsa fertályt, amiért hajnali háromkor
képes volt felkelni, hogy időben elkészüljön?
Mára sok minden megváltozott az elmúlt
évtizedekhez képest. Változtak az emberek, a
szokások, az ízek. Változott a világ
is, fejlődött a technika, a minőség azonban sok
esetben romlott, silányabb lett. Kisebb lett, vékonyabb
lett, vagy éppen ehetetlen, fogyaszthatatlan,
használhatatlan, de jóval drágább a nagy
fogyasztói társadalomban! A piac is megváltozott,
nemcsak a korábbi helyszín, de a hangulata is más
lett.
Katinéni is változott, már egy jó
ideje az angyalok üdvözletét fogadja az enyém
helyett, hisz vele is megfordult a világ. Bár most is
találkozhatunk egymással, mint évtizedekkel
azelőtt ugyanott a Liszt Ferenc utcában, csak most az utca jobb
oldalán az ellentétes oldalon. Nem úgy, mint
régen, a hajnali kacsafertálytól illatozó
reggeleken, hanem a Piacról hazafelé tartó, vagy
inkább egyhelyben topogó Katinénivel. Akinek a
járókelők – legnagyobb bánatomra –
fényesre csiszolták az orrát, mert csak ennyi
tisztelet, vagy inkább tiszteletlenség telik az utca
emberétől.
Egy kővé dermedt fémszobor őrzi Katinéni
emlékét Székesfehérvár
belvárosában. Amikor arra járok, mindig
felidézem a reggeli homály álmos jeleneteit, az
utca illatát, Katinéni sietős lépteit, szorgos,
dolgos kezét, mely a sok munka ellenére is mindig finom
puha és bársonyos volt. Én most is a kezét
simogatom meg, csak most hideg, merev és élettelen. De
emlékeimben azonnal életre tudom kelteni a hatvanas,
hetvenes évek reggeli történéseit, mert hogy
mi mindig reggel találkoztunk, amikor tele volt pakolva a
kocsija a háztáji finomságokkal.
Most itt állok mellette csak némán,
szótlanul fogom a kezét, várom, hogy feldobja a
hófehér terítő egyik sarkát, szinte
már érzem a sült kacsa illatát, érzem
a frissensült, ropogós töpörtyű
ízét és rádöbbenek; de hiszen
már hazafelé tart, üres a kocsija, a
portékát eladta, és egyébként is az
égieknek sütögeti tovább a mennyei
pecsenyét.
Bevallom, így még soha nem találkoztunk
azelőtt. Egy kicsit én is kővé, szoborrá dermedek,
nézem az utcát, az utca emberét. Megdöbbenek
a járókelők buta szokásain, szinte kivétel
nélkül Katinéni orrát csavargatják,
tapogatják, ami nem tetszik nekem! Visszataszító,
megalázó érzés, hisz nem az jellemző a
találkozások alkalmával, hogy az orrát
csavargatjuk, tapogatjuk annak, akivel találkozunk, akit
üdvözlünk, hanem egy ölelés, egy
kézfogás, egy simogatás.
Meg is kérdezem: – Nem lehetne inkább a
kezét simogatni, vagy bekukkantani a kocsijába, hogy mit
rejteget? Ön szerint mit szólna most Katinéni ehhez
az üdvözléshez? Mit szólnának a
családtagok, a rokonok, a munkahelyi főnökök, a
polgármesterek vagy a miniszterek, ha ezt az
üdvözlési módszert választanák?
Tetszene nekik? Tessék kipróbálni
holnaptól, amit Katinéni orrán már
jól begyakoroltak!
A valaha élő őstermelő, piaci árus szobra nem egy
szerencsehozó malac, akinek az orrát kell
húzogatni, mint a szilveszteri fogadalmakban a malac
farkát! Az én emlékeimben Katinéni egy
élő piaci legenda, aki a felsővárosból elindult,
dolgos két kezével maga előtt tolta megrakott kézi
szekerét, hogy eladja a portékát, a
háztáji finomságokat. Soha nem jutna eszembe
az a buta üdvözlési módszer, amit a
huszonegyedik század embere ráakasztott a
megszólalni nem tudó, védekezni nem
bíró Katinénire. Persze, hogy fáj, sokkal
többre becsülöm, sokkal jobban értékelem
és tisztelem Őt az emlékeimben a szobrával
együtt, mint hogy beálljak abba sorba, ahol egy
orrhúzogatással tovább folytatom a királyok
városában tett belvárosi sétámat.
Tényleg, mit szólt volna ehhez az
üdvözléshez egy Király?
Sértődötten gondolataimban merülve inkább
odébb megyek. Búcsúzóul még
visszanézek és halkan mondom: – Katinéni,
majd inkább szerdán reggel jövök hajnali hat
előtt, akkor talán ismét ketten leszünk a Liszt
Ferenc utcán, mint akkor, amikor még a túloldalon
találkoztunk az utca bal oldalán, amikor még
kúszott a szürke macskaköves út felett a
levegőben a kacsafertály illata. Akkor hajnali hat előtt,
orrhúzogatás nélkül, nyugodtan
megsimogathatom a kezét, és várhatom, hogy a meleg
töpörtyűt kínálja nekem:
– Jó reggelt, kedvesem, kóstolja meg, most
sütöttem, itt van mellé a finom
házikenyér…
*