A 90-es évek elején találkoztam először Szénási Sándor Istvánnal  a Krúdy Gyula Irodalmi Körben. Csendes, halk szavú, mindenre figyelmes költőt ismertem meg személyében. Önálló kötete akkor még nem volt, amit megoszthatott volna velünk, ám ahányszor felkérték, hogy mondja el egy-két versét, csendes, de szenvedélyes, igazságkereső szavai mindenkit megragadtak. Kemény, lényegre törő, mégis szívbéli gondolatok voltak, az emberek és a haza iránti aggodalom, a szeretet csendültek ki belőle. Amikor egyszer megkérdeztem, hogy tud mindig ilyen esszenciába foglalt gondolatokat megfogalmazni, azt válaszolta: annyit dolgozom, hogy nincs időm rossz verseket írni. És azóta is ilyen nyugtalanító könnyedséggel és gyorsasággal írja verseit.

Mára már több könyve is napvilágot látott, öt éve alapító elnöke a G. Ferenczy Hanna Irodalmi Körnek. Új kötetének hangja, lenyűgöző szuggesztivitása, mely érzésekkel teli, de sehol sem érzelgős: tudatosan lát és mutat fel mindent, mint orvos a kóresetet. „Nem pénz és nem eszme/ váltja meg életünket:/ embersége, magyar hite/ emeli föl ezt a népet…” (Élni a szabadságot)

Milyen meglepően mutatkozik be egy jó költő: csendesen, zörejtelenül, kérlelhetetlenül. Rögtön az első mondattal kényszerít, hogy figyeljünk rá. Értésünkre adja, hogy véleményét megfontolta, gondosan megírta, s nem hajlandó alkudni: amit mond, az önmagának megfellebbezhetetlen. Ilyen figyelemmel és műgonddal kellene mindent írni, mintha mai világunkban olyan újság, kiadó, szerkesztő létezne, aki csak az én írásommal törődik!

A könyv minden oldalán ott van az a nemesség, amely a nagy irodalom titka. Egy személyes üggyel világügyre rávilágítani: ez a hűség az emberi mértékhez és emberiességhez. „visszhang vakkan az esztenán,/ tán ez lehet, mi összeköt/ szabad székelyt, magyart, románt.” (Visszhang az esztenán) Ez a kötet igazi nagyságot, a költői erőnek lendületét mutatja. Még a finom irónia is fiatalos lendületű (Templom egere), mert a szerző körül teljes üzem van: irodalom, műveltség, visszhang, szeretet: egyszóval igenlő várakozás az életben. És a legfontosabb: van egy anyanyelv, amelybe zárja gondolatának kincseit.

Mennyire megváltozott két nemzedék életideje alatt az emberek önmagukhoz és egymáshoz való viszonya, szemlélete! Milyen mások lettek a tömegember reflexei! „Szikla időben vert szögek,/ felkapaszkodók lábai alatt” (Szögek a sziklában) Ebben az eltömegesedett világban már nincs irodalom: csak bestsellerek vannak, témák, „sztorik”. Az irodalom más volt régen. Ezt a tapasztalatot is tükröződni látom, ahogy megbízható írói erővel, tudatos megfogalmazásokkal, biztos és nyugodt cölöpökre állítja azt a kis világot, amelyet épít. Ősi, sűrű, eredeti és egyszeri Szénási Sándor István költészete. Bátorsága őszinte, melyhez bölcsesség kell a költő és a világ, az olvasó, a nyelv, a szó, a fogalom, érzés, emlék felé titokzatos cinkosságával. Mert akinek van fegyelme, annak van saját identitása, múltja és alkotásának ereje. „Vajon miért csak bajban nemesül a lélek?” (Korcsmavilág)

Úgy érzem, mintha a szerző lelkében lenne egy vizuális ős-képlet, amelyet az igazi művész ugyan megmásítani nem tud, de továbbfejleszteni igen. Egy ember úgy lesz egy műveltségből az, aki: mint egy sejtből, amiből önmaga is felépül. Így verseiben az erkölcsi jó és az esztétikai szép is titkos összefüggésben van egymással. Általa a jóság parancsa is elhang-zik, mint minden nagy költőnél az évszázadok folyamán. „Szobrod előtt a park füvében/ kottát ír az őszi fény”. (Csokonaival a parkban)

Áthallik soraiban az a megállapítás, hogy a becsületesség karaktervonása nem lehet korunk csibészeinek jelmeze. A hazaszeretet mindig úr volt életen-halálon, nem pedig a divatos karrierépítés frázisa. Napjainkban az arany árfolyama is felszökött. Lelkes kutatók keresik szennyes kifolyásokban a drága kincset. Valami ilyet csinál a ma költője is: szellemi spekulánsok között keresi a színaranyat. „Sok pénzben és hatalomban fürdő vágynak/ nyakkendőtűje lett csupán e század?” (Hová tűntek a szögek)

Verseinek olvasása közben érezzük, hogy a költő dolga a látványokkal való bánásmód is. Ihletének java: érzékeltetni az egységet, majd beszédes részletek útján elmondani a forma nyelvén, amit a kompozícióban szemléltetni akar. Lírájában ezek lehetnének akár a lélegzetvétel periódusai is. A verseknek olyan dinamikája van, melynek lendülete nélkül nincs igazi alkotás. „Feldíszített valóság nem csapja be szemem”. (Az én otthonom)

Arisztotelész azt mondta: az élet zörejeiből leszűrve, megnemesedve megtaláljuk a lényeget, amiért érdemes élni. Bizonyára ez a gondolat vezérli Szénási Sándor István tollát is, amikor sok munkája mellett nincs ideje rossz verset írni. Mert az íráshoz tehetségen kívül nagyszerű értelem és nagy kultúra szükséges. S ő mindennek régóta birtokában van.

Végül szeretném méltatásomat befejezni a könyv címadó versének utolsó szakaszával:

„Ne siess, idő, akkor sem, ha vége! / És eljön az élet nagy számvetése. / Megkapom én is – nem kívánok többet, / Költők hangszerét, a végtelen csöndet.”

Költőtársi elismeréssel, szeretettel és örömmel kívánok jó utat a könyvnek!

(Szénási Sándor István: Ne siess, idő! Válogatott versek. Szerk.: Király Lajos. Ill.: Görög Béla. Krúdy Gyula Irodalmi Kör, Bp., 2013, 92 p.)