A szokatlanul
összevont címben már
benne van a rendező, Vidnyánszky Attila
véleménye a Marx művéből kiinduló
elméletről, és annak 20. századi
folytatóiról. A téma nem színpadra
született, és nehéz műfajilag besorolni.
Tragikomédia bohózati elemekkel – nyilatkozta a
rendező, de nevezhetjük éppen
tetemrehívásnak, haláltáncnak,
profán passiójátéknak.
Lehetséges-e
a marxizmus bírálata, a
belőle kinövő diktatúrák leleplezése
színpadi eszközökkel, és célravezető
egyáltalán? A három és fél
órás produkció felemás eredményt
hozott. Mindezt egy
bírósági eljárásnak
álcázott keretben, ahol a nézők
esküdtként dönthetik el, mi
a véleményük a „Marx és
társai” együttesről. Nem nyilvánosan, csak
magukban.
De magunkban
már elítéltük mind
Marxot, mind az ő „köpönyegéből”
kibújt diktatúrákat és vezetőit, sokan
már a
hivatalban lévő szocializmus idején, de jó
néhányan annak látványos bukásakor,
a rendszerváltás idején. Sokan őszintén, de
vannak, akik mindmáig mellette
állnak. Talán az utóbbiak
meggyőzésére lenne alkalmas ez a színpadi
bacchanália.
Mit
látunk, hallunk? Túlzsúfolt,
görög amfiteátrumot imitáló
félkör, közte pulpitus, ahonnan az ügyész
harsog,
behívja a szereplőket. Kétszemélyes zenekar,
hangos zene közben sok-sok
idézetet hallunk nemcsak Marxtól és Engelstől,
talán még többet Lenintől,
Sztálintól, keveset Mao Zedongtól és Che
Guevarától. Jelentéktelen mitugrász szerep
jutott Rákosi Mátyásnak, aki csak egy
kisstílű akarnok, mindenbe beleszól, de a
figura jelentéktelen. Az idézetek fontos
kijelentések a kommunizmus alapjainak
lerakása, az ateizmus, a kizsákmányolók
(burzsoá) eltüntetése, nemzetek
megszűnése, egyház likvidálása, szabad
szerelem programpontokról. A második
részben ez kibővül a permanens forradalom
szükséges voltának, az ellenség (aki
nincs velünk, ellenünk van)
felszámolásának, népirtásnak
és még sok aljasságnak
indulatos felemlegetésével, amelyeket az eszme
jegyében elkövettek sok millió
ember ellen.
A hangos,
fülsiketítő - emiatt
sokszor a szöveg alig érthető - zenén
kívül látványos eszközök is
rendelkezésre
állnak. Vörös szalagok, dollár- és
euró bankjegyek hajítása a nézők
felé (nem
valódi pénz!), gépfegyverek kattogása,
zsinóron függő zongora és Agon-szereplő
(Kristán Attila),
transzvesztita-jelmez, óriás patkányfarok,
bárány leölése, és a Jelenések
Könyve idézése (hét pecsét)
gyermeklány felmondása által. Vidnyánszky
máskor is
élt már ilyesféle bombasztikus
eszközökkel, itt az ötletek végtelen sora
érzékelhető, sokszor egyik hatás kioltja a
másikat. A látvány színpadi
megvalósítása (díszlettervező
híján) nyilván a rendező és a szcenikus (Tóth Kázmér) közös
munkájának
tekinthető. Berzsenyi Krisztina jelmezei
és a parókák, álszakállak,
egyenruhák, kellékek megjelenítése
döntően élethű és
illúziókeltő.
Az
előadás egyik vitatott eleme a
nagyfokú személyeskedés színpadra vitele.
Az ideológia lejáratásának ez is
egyik módja: kiteregetni képviselőinek
magánéleti szennyesét, e módon is
hiteltelenné tenni őket. Ez több szinten is
megvalósul. Botrányos istentagadó
volt mindegyik, Marx megtagadta zsidóságát, sőt
őket tette felelőssé a
kizsákmányolásért, utálta a
pénzt, nem dolgozott, Engels pénzéből
éltek, gusztustalan
szokásai, cselédtől származó
törvénytelen fiának el nem ismerése
valóságos
ördöggé teszik. Engels maga is
kizsákmányoló, gazdag, mégis azt
támadja, amit
maga is gyakorol. Lenin szifilisz-ügye
nevetségességbe torkollik, Sztálin
cinikus kiszólásai, anyjával való piti
párbeszédek hatásosak ugyan, de
szánalmasak is. A személyek magánéleti
lejáratása – ez manapság politikai
gyakorlat – nem éri el célját. Nem
szerencsés Köleséri Sándor
(m.v.)
felléptetése Rákosi Mátyás
szerepében, bár első pillantásra szellemesnek
tűnik
liliputi egyénnel ábrázolni Rákosi alacsony
voltát, jellemének törpeségét, a
mozgalomban jelentéktelen, számunkra tragikus
néhány évi országlását. De a
színésszel szemben inkorrekt eljárás
fizikai adottságát erre használni.
Az ma
már közhely, ha azt mondom:
kevesebb több lett volna. Pedig nagy igazság
ez a végső igazság
kimondását
bemutatandó. Kérdezhetnénk, mi végre
mindez? Netán ma is hódítanak e
levitézlett történelmi szereplők, feltámadtak
halottaikból és újbóli
uralkodásra készülnek? Hiszen meghaladta őket az
idő, ma más szelek fújnak.
Sajnos nem teljesen múlt el hatásuk, és
főként nem véglegesen. Marxnak és
későbbi követőinek, a belőle sarjadó
szörny-államoknak maradékai itt vannak
velünk, ezt még könnyen el tudjuk viselni (Kuba,
Észak-Korea), de sokkal
súlyosabb az az örökség, ami
nagyjából 1968-ban indult el a fiatalok
lázadásában, azóta szárba
szökkent és egyre terjed. A cancel culture-ről és a
woke-mozgalomról beszélek, amely amerikai és
nyugat-európai fiatalok millióit
hozta lázba, és készteti őket a minden
értékkel szembeni forradalmi
tiltakozásra, pusztítás, nihilizmus,
istentagadás, gyűlölet árad belőlük a
hagyományok, család, konzervatív
gondolkodás, stb. irányában.
Igen, ezt a
mindent tagadást, a
rombolást a kommunista kiáltvány (1848) kezdte el,
majd „A tőke”
(1867) folytatta, amit követtek a 20. századi
diktatúrák, ide sorolhatjuk a
kínait, és Hitler nemzeti szocializmusát is.
Hitler szintén Marxból merített, ő
is megjelenik a darabban, sőt ugyanaz a színész
játssza (Fehér László),
mint Sztálint. A máig nyúló
ideológiai örökség itt
zajlik a szemünk előtt a tízen-, huszonévesek
öncélú lázadásaiban,
szenvedélybetegségeiben, szexuális
anomáliákban, céltalan, csak a mának
élés
téveszméiben. A rendezés többször is
utal ezekre a jelenségekre, ez igazi
érdeme! Lehetne még erőteljesebb e téren.
Hiába ítéljük el Marxot és
társait,
ha kártékony szelleme egyre erősebb lesz mai
világunkban. A sok rossz közül,
amit rászabadított korára, a
legveszélyesebb az, hogy „Ha nincs Isten,
mindent szabad!”
A
„mindent szabad” elvének
megvalósításából fakadhat az a
káosz, az az elviselhetetlen kakofónia, ami
három és fél órán át uralja a
színpadot. Próbálkozik a rendezés
kapcsolatot
teremteni a közönséggel. Sőt aktuális politikai
beszólás is elhangzik az ügyész
(Bordás Roland) szövegében, de ez
csak mellékszál. Veszélyes vizekre evez, amikor a
modern művészet egészét
kérdőjelezi meg, mert hazugnak tartja. Kis szerep jut
azért a magyaroknak is,
mi az áldozat szerepét kapjuk e pénzhatalommal
és gyűlölet cunamival terhelt
világban. Megszólal Bartók és az Agón
írója, utóbbi percekig lóg a mennyezetről,
mint a magyar sors kifeszítettje.
Hogy mennyire a
fiatal nemzedékhez,
és róluk szól az előadás, azt az egyik
utolsó jelenet diákszereplőjének (Ficsor
Milán) (e.h.) monológja árulja
el. Paradoxon-sorozatában hosszan sorolja, miszerint semminek
nincs semmi
értelme, vagyis bármi történik, nincs felelős.
Rátóti
Zoltán
erősen emlékeztet Marx portréjára, bár
hitelesebb lett volna elhanyagolt külsőt
adni neki, hisz itt hallottunk mocskos külsejéről.
Rátóti szenvedélyesen idézte
a marxi szövegeket és jól is állt neki ez az
önellentmondásokkal teli
emészthetetlen figura. Vecsei H. Miklós
(Engels) kevésbé volt ön-azonos,
szerepe kisebb, alakja frusztrált, színészileg nem
könnyű ezt eljátszani. Rácz
József elemében volt Lenin
figuráját hozva. Hadaró beszéde, sajtkukac
mozgása nevetségessé tette
akarnokságát. Fehér László
külsőben kevéssé, szerepben annál
jobban hozta Sztálint, Hitlert. Varga Klári
(m.v.) játszotta Marx sok
szenvedést kibíró feleségét
úgy, hogy el tudtuk fogadni ilyennek. Battai Lili
Lujza Marx két lányából
összegyúrt, apjáért rajongó
szenvedélyes
figurát hozott. Bordás Roland szarkasztikusra vette az
ügyészt, míg Herczegh Péter
véresen komolyra az
ügyvéd szerepet. További szereplők: Juhász
Péter, Holló Patrik (e.h.), Bognár Bence, Krauter Dávid,
Jakab K. Tamás,
Winkler Takács Ábel, Schneider
Bodza. Dramaturg: Szabó Réka,
zenekar: Kovács Zalán László
(m.v.),Kovács Zalán Sándor,
videó: Gombos Ágnes
Zenei munkatárs: Gulyás-Szabó
Gábor,
rendezőasszisztens: Trimmel Sándor Ákos.
Kit hogyan
érint személyesen a
színpadon látottak sora, nem tudni, a végén
szívesen tapsol mindenki és
hosszasan, kérdés, érti-e az üzenetét?
Maga a taps már nem jelent olyan sokat, mint
régebben.
Bemutató
előadás: 2026. március 27.
Megtekintett
előadás: 2026. április 18. és április 29.
Budapest,
2026. május 2.
Földesdy Gabriella
