Ismét
készült egy
kosztümös történelmi kalandfilm,
méghozzá egy magyar sikertörténet, amiről
eddig keveset beszéltünk. Erről nagyjából
mindenki tudot, de annyira nem vertük
a mellünket: Hadik András huszártábornok
1757-ben seregével bevette Berlint, és
a poroszokat megsarcolta. Hogy a királynő, Mária
Terézia parancsára tette? Hogy
az osztrákoknak hozott győzelmet? Hogy ez csak egy epizód
volt a hétéves
háborúban? Na és? –
idézhetnénk Horn Gyula klasszikussá vált
visszakérdezését.
Attól még nagy bravúr volt mindez, joggal
lehetünk büszkék rá, és hogy filmre
való mindez, nagyon is helyes. Ennél csekélyebb
történelmi eseményről is
készítettek filmet nemzeti büszkeségből vagy
akármi más indokból. Csakhogy
másoknak lehet, nekünk nem. A magyar
büszkeség-film nem lehet jó. Miért is?
Mert nacionalista, karakter nélküli (!), túl
drága, majmol és lenéz másokat,
ilyen filmek az 1960-as, 70-es években készültek, ma
nem trendi, nem is úgy
volt, hanem amúgy…
A Hadik
c. Szikora János
által rendezett film beáll az utóbbi évek
olyan filmjei mellé, mint a Kincsem, a Blokád, a majdan elkészülő Hunyadi,
vagy a tatárjárásról most
készülő film, és az Aranybullát
csak azért nem említem, mert amit láttunk a
tv-ben, az
nem mozifilm, hanem iskolai oktató segédlet, tehát
nem hasonlítható vele. A Hadik a magyar
huszárokról szól, nem úgy,
mint a 80 huszár, hanem másképp.
Megtekintése után elolvastam 7–8 kritikát,
amelyek mind földbe döngölték a
filmet, elképesztő vádakat szórva rá.
Apró ízekre szedték, hogy szidni lehessen
mindent és mindenkit:
forgatókönyvírót, rendezőt, a
technikát, a jelmezeket, a
filmvágást, a benne megjelenő reklámot (NER
kurzusfilm!), a családi
jeleneteket, a híres színészek épp csak
megjelenő, egymondatos szerepeit,
Berlin „nevetséges” ostromát, az
öldöklést, a magyar
„felsőbbrendűségi”
koncepciót. Akkor álltam meg az olvasással, amikor
találtam egy pozitív
kritikát a neten, íme: Helmeczy
Benjámin:
A Hadik egy hiánypótló hőseposz, ami után
minden gyerek huszár akar majd lenni (Zene,
film & Kultúra 2023.03.05.).
Helmeczy pontosan
látja – ahogy sok más, nem csípőből
utálkozó kritikus, mint jómagam is –, az
ócsároló sajtólovagok eleve
előítélettel és megvetéssel ülnek be
magyar
filmekre, csak azt nézik, mibe lehet belekötni. Semminek
nem tudnak örülni, de
elveszik mások örömét is.
Az elmarasztaló
kritikák sokfélék, mindegyik talál valami
különc dolgot, amire csak ő, a bíráló
kritikus figyelt fel amellett, hogy az ócsárlásban
felül akarja múlni a
többieket. Versenyt lihegő ítészeink úgy
ügyelnek a részletekre, mint az
átkosban létrejött Aranypók kereskedelmi
üzlethálózat. Egyikük kifogásolja,
hogy túl széles a kard éle, persze, ez
azért van, hogy a színészek ne
sebesítsék meg egymást, de ennek nem szabadna
látszani! Túl gyorsak a vágások a
csatajelenetekben, amitől káprázik a szeme a
nézőnek (?), fetrengenek a sárban,
mégsem piszkolódik be a jelmezük a
huszároknak, a szereplő huszárok száma
csekély (spórolásból), őket aztán
számítógépes figurákkal
pótolják ki, hogy
többnek látsszon, Mária Terézia
portréja még a Hadik-házaspár
hálószobájában is
ott van. Őrület! Mintha a legjobb kosztümös
kalandfilmben nem lennének ilyen
bakik! Ennél szebb az a kifogás, amit az út
mellett ácsorgó kislány felé
mutatott hallgatási parancsról (Hadik lehajol, és pszt! mutat az ujjával) írnak: magas
fokú giccsként jelölik meg,
egyikük szerint ez a lány egyenesen Hadik lánya,
mert hogy ott mentek el a
házuk előtt a huszárok (útban Berlin felé?)
Vannak persze sokkal
komolyabbak is. Szinte minden elmarasztaló kritika
kifogásolja, hogy Hadik nem
személyes ambícióból
háborúzik Berlin ellen, hanem Habsburg-parancsra. S
így
nincs motiváció, hisz ő olyan
kötelességtudó katona, hogy minden parancsot
teljesítene. Köztük a legvérmesebb
ítész még azt is bedobja, hogy Hadik
végrehajtaná azt a parancsot is, hogy gyújtsanak
fel egy falut. Hát ezt már nem
lehet szó nélkül hagyni. Aki nem volt katona, az
persze nem tudja, hogy az
uralkodó/fővezér stb. parancsát kötelező
végrehajtani a seregben. Nincs
motiváció? Az esemény a porosz-osztrák
háború második évében
történik, ez nem
motiváció? Hadiknak személyes
ambíciója, hogy a többi fővezér nem
vállalja
Berlin megtámadását,
elképzelésük sincs arról, hogy kéne
hozzáfogni. Hadik,
velük szemben, kész haditervvel áll elő.
Övé a feladat, innentől fogva ő felel
mindenért, és emiatt szívügye lesz. Falu
felgyújtása pedig épeszű parancsnoktól
nem jöhet, csak gonosztól. Volt ilyen a
történelemben, nem magyarok adtak
parancsot, inkább magyar falvakat gyújtottak fel,
aztán a vietnámi háborúban az
amerikai katonáknak volt ez egyik szokása, mások
mellett.
További
kifogás, hogy
a film nem közli, melyik háborúban vagyunk, a film
elején kik és mit cipelnek
ládában, amit Gvadányi megles, és
Hadikék megszereznek. Valóban, mindez egy
tájékoztató feliratot megért volna
évszámot, helyszínt feltüntetve. E harcban
sebesíti meg a főhős von Bock tábornokot, akit
aztán a bosszú vezet egészen a
berlini halálos párbajig. Úgy, ahogy minden
történelmi kalandfilmben történik
ehhez hasonló ármány, bosszú,
párbaj. Ha nem lennének efféle harci
epizódok,
feltehetően azt kifogásolnák.
Felmerül a
kritikusok
többségében, hogy nincsenek karakterek a filmben.
Vajon nem számít-e pozitív
karakternek a vakmerő Gvadányi, a hűséges öreg
Babochay, a marcona szász Ried
ezredes, aki később megbékél, a vérig
sértett von Bock, Thun, a szórakozott
ágyúöntő strázsamester a talált
szemüvegével, vagy maga Hadik, aki kihívásnak
tekinti a feladatot, és bebizonyítja, hogy
végrehajtható. A kritikusok
legvérmesebbje (TóCsa) annyira
lekicsinyli a huszárokat, hogy minden bekezdés
után refrénként leírja, hogy „magyar
férfi, tehát helyin van a
töke”. Még az is zavarja
ítészünket, hogy Hadik csak jó
tulajdonságokkal
rendelkezik, kötelességtudó, családszerető,
ennél többet szerinte nem tudunk
meg róla.
De miért is
örülhetünk
az újabb magyar történelmi kalandfilmet? Ha kicsit
későn is, a Hadik által
létrejött egy jó minőségű
látványos akciófilm történelmi
tényeken alapulva, humorral fűszerezve csodás
jelmezekkel, kiváló technikával. Végre
büszkének érezhetjük magunkat, hisz
magyar győzelemről, furfangról szól a film, nem kudarc,
vereség, szégyen a
témája. Igen, ilyen történeteket kell
mesélni fiainknak, unokáinknak, hogy
tudják, milyen nagyszerű őseink voltak, és nagyszerű
dolog volt magyar
huszárnak lenni! Ez a patriotizmus, a hagyományok
őrzése, az egészséges
hazaszeretet megteremtésének előszobája. A nemzeti
filmgyártásnak világszerte
alapja volt mindez, kivéve a magyarnak, most egy kicsit
behoztunk, behozunk a
lemaradásból, s lám, máris össztűz
irányul rá. A sok negatív kritika azt jelzi,
hogy valamit nagyon jól talált el a magyar
filmgyártás a Hadikkal.
És tényleg
mindenki
jól játszik, tudásának legjavát
adja: Trill
Zsolt (Hadik), Molnár Áron
(Gvadányi), Szalma Tamás (Babochay), László Zsolt (von Bock), Horváth
Lili (Mária Terézia), Szabó Győző
(Ried), Jakubowska Júlia (Franciska), Bordán
Irén (Erzsébet). A kisebb szerepekben egyedül Lábodi Ádám (Serbelloni)
játssza kissé túl az intrikus
gyűlölködőt,
a többiek remekül beilleszkednek a fősodorba: Mucsi
Zoltán, Hirtling István, Reviczky Gábor,
Gáspár Sándor, Derzsi
János, Horváth Lajos Ottó, Kovács Lajos,
Tordy Géza.
Szikora János filmrendezőként
is megállta a helyét, a forgatókönyv Kis-Szabó Márk munkája, operatőr: Győri Márk, vágó: Hack
Júlia, Barsi Béla, zene: Gulya
Róbert, producer: Nagy Endre.
És
végül, de nem
utolsósorban: kiváló látványterv
készült, tervezői a maximumot hozták ki a jól
koreografált harci jelenetekből. Mindez Gulyás
Kiss Zoltán és Steve Dent
érdeme.
Mellettük számos fegyverszakértő,
történész, kaszkadőr segítette a
filmkészítőket.
A film bemutatója:
2023. március 9.
Budapest, 2023.
március 18.
Földesdy Gabriella
