Írók, költők anyagi problémáiról, megélhetési gondjairól csak szélsőséges esetekben szól az irodalomtörténet. Egy-egy író koronkénti tiszteletdíja, netán annak vásárlóértéke legfeljebb anekdotába való téma, vagy éppen elhanyagolható információ.
Kosztolányi életének utolsó két és fél esztendeje a betegség jegyében telt el: orvosok, gyógyszerek között, stockholmi sugárkezelések, végül a budai János szanatórium következett. Mindez igen sokba került, s hiába volt elismert író sok-sok megjelent kötettel, számtalan hírlapírói kötelezettséggel, és jónak mondható jövedelemmel rendelkezett, a pénz sosem volt elég.

Néhány éve a véletlen folytán kezembe került pár kéziratos levél, amely levelezés-töredék a Prágai Magyar Hírlap és az író közti súrlódásokat illusztrálja. Időrendi sorrendbe rakva őket szomorú történet rajzolódik ki.
 
K. D. postai levelezőlapja 1934. nov. 12.-i dátummal (a postai bélyegző kelte 1934. okt. 13!)
 
„A Prágai Magyar Hírlap tekintetes kiadóhivatalának. Prága
 
Bármennyire méltánylom is azokat a nehéz körülményeket, melyekkel most a Prágai Magyar Hírlap küszködik, kénytelen vagyok kérni a tekintetes kiadóhivatalt, hogy hónapok óta hátralékos tiszteletdíjamat, 460 Pengőt (a mi pénzünkben) szíveskedjék mielőbb eljuttatni hozzám. Havi tiszteletdíjam írásos megállapodásunk szerint 120 Pengő volt (a mi pénzünkben) s én a szerződésnek – amint önök is megállapíthatják – messzemenően eleget tettem. Legutóbb a hátralékos tiszteletdíjak fejében ez év júniusában kaptam 3000 cseh koronát, de akkor még mindig fönn maradt 100 Pengő tartozásuk s a júliusi, augusztusi, szeptemberi járulékaimat nem kaptam meg. Hangsúlyozottan kérem szíves és gyors intézkedésüket, mert beteg vagyok – az imént tértem haza Stockholmból – s minden fillérre szükségem van.
                                        Igaz tisztelettel és köszönettel őszinte hívük
                                                                                                        Kosztolányi Dezső”
 
A kiadóhivatal kissé késve válaszolt Kosztolányinak (1934. december 16.-i keltezésű levélben), s a választ megkerülve újabb ajánlattal állt elő:
 
„Nagyságos Kosztolányi Dezső író úrnak        Budapest
Mélyen tisztelt, kedves Mester! – Mindenekelőtt örömmel jelentem, hogy lapunk folyó hó 22.-én újból megindul. Ebből az alkalomból tiszteletteljesen fölkérem, hogy méltóztassék újból megkezdeni nagybecsű írásainak lapunk számára való rendszeres küldését. Tekintettel azonban arra a rendkívül súlyos anyagi helyzetre, amibe a másodszori betiltás döntötte lapunkat, tiszteletteljesen arra kérjük föl a mélyen tisztelt, kedves Mestert, hogy alábbi – még az eddiginél is szerényebb – ajánlatunkat méltóztassék elfogadni.
1.      1935. januártól kezdve a pesti lapokban megjelenő írásainak másodközléséért havonként 400.- csehkorona tiszteletdíjat ajánlunk föl, s ezt az összeget minden hónapban – az érvényes valutaátváltási előírások által engedélyezett mérvben – pontosan átutaljuk. …
2.      Visszamenőleg a még ki nem fizetett tiszteletdíjakért Kiadóhivatalunk nevében tisztelettel fölajánlok 1500.- csehkoronát, mint átalányösszeget, amivel 1934. év végéig fennállott minden követelése részünkről ki lenne egyenlítve. … Jól tudjuk, hogy a folyó évért visszamenőleg 1500 koronánál többel tartozunk, azonban a rendkívüli nehéz pénzügyi helyzetre való tekintettel kénytelenek vagyunk arra kérni Nagyságodat, hogy ezzel a kisebb összeggel szíveskedjék megelégedni. Csekély viszonzásul viszont megígérjük, hogy a jövőben a havonként esedékes szerény tiszteletdíjat minden hónapban pontosan … utaljuk át.
Ne vegye rossznéven tőlünk Nagyságod, hogy a számunkra oly igen értékes írásaiért ily szerény – az írások magas értékét szinte sértő – tiszteletdíjat  ajánlunk föl, azonban reméljük, hogy tekintetbe fogja venni és méltányolni fogja kivételesen nehéz és megnehezült helyzetünket. Egyben tisztelettel kérjük, hogy a december 22.-én este megjelenő karácsonyi számunkba szánt kéziratát lehetőleg legkésőbb szerdán (19-én) szíveskedjék postára adatni. Amennyiben 20.-án nem kapunk Öntől új kéziratot, bátrak leszünk régebbi kéziratai közül egyet felhasználni karácsonyi számunkban. …
                                                    maradok mély tisztelettel őszinte híve”
                                                                                olvashatatlan ceruzás aláírás
 
 
Az olvashatatlan aláírás feltehetően Forgách Géza szerkesztő nevét rejtheti (Prágai Magyar Hírlap), mert Kosztolányi az ő nevére küldi immár ultimátumszerű, igen haragos válaszát. A levélen nincs dátum, a gépirat alól a kézjegy is hiányzik, sőt boríték sincs, valószínűleg egy Kosztolányi leveléről készült gépiratos másolattal állunk szemben. A szövegből azonban egyértelműen kiderül, hogy a fenti (1934. decemberi) levélre küldött válaszról van szó.

 „Nagyságos Forgách Géza úrnak, a Prágai Magyar Hírlap szerkesztőjének        Prága
 Igen tisztelt, kedves szerkesztő uram, sajnálattal értesültem, hogy ajánlatában eddigi csekély tiszteletdíjamat is felére óhajtaná leszállítani. Ezt az ajánlatot ön <szinte sértő>-nek nevezi. Én megalázónak érzem. Épp ezért nem fogadhatom el, bármennyire együtt érzek is önökkel s méltányolom azokat a szomorú körülményeket, melyekkel küszködnek. Ha az én sokoldalú, nagyarányú munkásságomat, mely sohasem másodközlés, hanem egyidejű közlés, csak ennyire értékelik, akkor helyesebb, hogyha megszüntetjük kapcsolatunkat. Az, amit ön felajánlott havi tiszteletdíjul, a gépírási és bélyegköltségemre se igen futja. Amennyiben tehát más ajánlatot nem tehetnek, arra kérem önt, ezúttal hivatalosan és ön által a Prágai Magyar Hírlap kiadóhivatalát is, hogy nekem járó teljes tartozásukat s a szerződés szerint való törvényes végkielégítést szíveskedjenek minél előbb kifizettetni. …
                                                               … jó híve Kosztolányi Dezső"
 
Erre a kioktató levélre már nem jött közvetlen válasz. A Prágai Magyar Hírlap más taktikát alkalmazott: feltehetően a lap pesti kirendeltségénél tájékozódtak Kosztolányi haragjának mértékéről, vajon komolyan gondolta-e az író, hogy végleg megszakítja a kapcsolatot velük? Kosztolányi cikkei nyilván emelték a lap irodalmi színvonalát. Minderre a Prágai Magyar Hírlap budapesti szerkesztőségének egyik munkatársi válaszából következtethetünk.
 „Nagyságos Lükő Géza úrnak                                           Budapest, 1935. márc.10.
  vezérigazgató     Prága
Kosztolányi-ügy
 
Kedves Gézám!

Március 4-én kelt leveledre tisztelettel értesítelek, hogy Kosztolányi Dezső úrral semmiféle szerződést nem kötöttünk. Megállapodtunk vele abban, hogy vasárnaponként ugyanazt a cikket adja le számunkra, a melyik a Pesti Hírlapban jelenik meg. Ezért havi 120 – egyszázhúsz – pengő tiszteletdíjat kap a prágai Kiadóhivataltól. Ezen túlmenően semmiben sem történt megállapodás.
Hogy mennyi a vele szemben még fennálló tartozásunk, erre nézve – sajnos nem adhatok e pillanatban pontos felvilágosítást, mert az utolsó fizetésről szóló nyugta nincsen a kezemben. Bizonyos azonban, hogy tartozunk még neki. Kosztolányi nincsen Pesten, és így nem tudtam vele érintkezésbe lépni. …

Kérem, hogy bejelentéseimet tudomásul venni szíveskedjél.

Szeretettel és hűséges barátsággal köszönt                           
                                                                                                          Zólyomi Dezső”(?)
 
Így telt el az 1935-ös esztendő, tartozás, hátralékos tiszteletdíj, egyidejű közlések, vagy az se. A következő levelet ismét a kiadóhivatal küldi az írónak. A téma: a meglévő szerződés felbontása.
 „Nagyságos Kosztolányi Dezső író úrnak   Budapest

Mélyen tisztelt Író Úr!

Lapvállalatunk vezetőségének álláspontja értelmében Munkatársainkkal esetleg fönnálló fix megállapodásainkat föl kell bontanunk s a jövőben pénzügyi okokból csakis cikkenként honorálhatjuk Munkatársainkat. Őszinte sajnálattal közöljük ezt Nagyságoddal, egyúttal azonban azon reményünknek adunk kifejezést, hogy nagy értékű írásaival ezután is meg fogja tisztelni Író Úr lapunkat.
Kérésünk ezek után az, hogy méltóztassék tudomásul venni, hogy folyó évi február elsejétől kezdve a fix megállapodás megszűnik közöttünk, továbbá szíveskedjék közölni velünk, hogy esetenként egy-egy cikkért (írásért) mily összegű tiszteletdíjra tart igényt. Februártól kezdve havonként egy-két írást szeretnénk Öntől vásárolni. Mihelyt jobb lesz pénzügyi helyzetünk, igyekezni fogunk visszaállítani Nagyságoddal kapcsolatban az eddigi helyzetet. …
   Kedvező válasza reményében maradunk őszinte tisztelettel készséges hívei a felelős szerkesztő távollétében:                                           Darvas
                                                                                               Dr. Szvatkó Pál”
 
Feltehetően a lap pénzügyi helyzete nem javult ezután sem, mint ahogy Kosztolányi betegsége sem fordult jobbra, hiába utazott ismét Stockholmba. Itt kapta meg a kiadó levelét a szerződés felbontásáról. A hosszas huzavona után inkább megkönnyebbülés lehetett, mint csalódás. Stockholmból a választ már nem az író írta, hanem az ő nevében felesége egy postai levelezőlapon.

„Lükő Géza úrnak  Prágai Magyar Hírlap szerkesztősége Praha, Csehszlovákia               Stockholm 1936. febr. 20.
 Igen tisztelt igazgató uram, itt ért bennünket a Prágai Magyar Hírlap elhatározása, mely az urammal évek óta fönnálló szerződést fölmondta. Ezt természetesen tudomásul vesszük, és tisztelettel közöljük, hogy igényt tartunk – minden olyan kárpótlásra, mellyel az ilyen önálló – munkásság jár, azonkívül kérjük, hogy a lap régi tartozását, mely eddig 860 Pengő, szíveskedjenek a legrövidebb időn belül kiegyenlíteni. A fizetési feltételekre vonatkozólag megbízzuk egy csehszlovákiai ügyvéd ismerősünket, hogy tárgyaljon a Prágai Magyar Hírlappal. Egyébként mindenképpen rendelkezésükre vagyok, csak azt hangsúlyozom, hogy nem csekély betegségemben sürgősen minden fillérre szükségem van. Igaz híve és tisztelője:
                             Kosztolányi Dezső nevében”

A nagybeteg író és felesége hamarosan hazatértek Stockholmból, s várták a prágaiak jelentkezését, vagyis a pénz átutalását, hiszen minden fillérre szükség volt. Március közepén sem volt még válasz, s Ilona asszony – ezúttal saját nevében – lépett föl, követelvén a hátralékot. Bár a címzés, boríték hiányzik, feltehetően megint Lükő Gézának írt, esetleg Forgách Gézának.

 „Igen tisztelt főszerkesztő úr,        Budapest, 1936 márc. 16.
 Stockholmból haza érkeztünk s az uram nagybetegen fekszik a János szanatóriumban. Arra kérem főszerkesztő urat, legyen szíves intézkedni, hogy az uramnak járó 860 Pengőt, a felmondási időre járó összeggel együtt sürgősen megkapjuk. Nagyon rosszul esne, ha közvetítő segítséget kellene igénybe vennünk. Az uram mindig pontosan teljesítette kötelezettségét, és ha ismét dolgozni fog, örömmel veszi fel újra a kapcsolatot, egy újabb megállapodás szerint. Kérésemet nyomatékosan ismételve vagyok főszerkesztő úr igaz híve:                             Kosztolányi Dezsőné”

Vajon ki hitte még komolyan azt, hogy Kosztolányi rákos betegsége másfél évnyi szenvedés után jobbra fordul? Nem lehettek sokan. Bár a feleség az általa írt visszaemlékezésben többször is említi, hogy az orvosok még ekkor is hitegették az írót is és a hozzátartozókat is: bármily rossz állapotban is van, még felépülhet. Ez a kegyes hazugság bizony a közép-európai térségben igen elterjedt volt sokáig. Kosztolányi esetében magát a pontos diagnózist sem hazai orvosok állították fel helyesen, az első stockholmi látogatása idején az onkológus orvos közölte Kosztolányinéval: férjének karcinómája van. (Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Bp. Holnap, 1990.)

Ilona asszony tehát reménykedik még, ezért írja a levélben „ha ismét dolgozni fog, örömmel veszi fel újra a kapcsolatot”. Ha Kosztolányi mégis meggyógyult volna, nem valószínű, hogy örömmel vette volna fel a kapcsolatot a prágaiakkal. Vagyis az „örömmel felveendő kapcsolat” csak  azért  kerülhetett be a levélbe, hogy mielőbb megkapják a szerkesztőségtől a régen várt hátralékot.

A pénz csak nem érkezett meg március végéig sem, így a Kosztolányi házaspár kénytelen volt „közvetítő” segítségét igénybe venni, vagyis ügyvédhez fordulni. Dr. Nagy Zoltán ügyvéd 1936. április 1-jén írt rövid felszólító levelével zárul Kosztolányi prágai tiszteletdíjainak története.
 „T. Prágai Magyar Hírlap,  Praha. Panska Ulica 12.
 
Kosztolányi Dezső ügyfelem, aki súlyos operáción ment keresztül és szanatóriumban fekszik, megbízott, hogy kintlévőségeit hajtsam be, minthogy betegsége igen nagy összegeket emészt fel. Minthogy ügyfelemnek Önök is tartoznak 860.- pengővel és ezenkívül a felmondási időre járó javadalmazásával,
…  ezen összegeket sürgősen átutalni szíveskedjenek.
                                                                                         Teljes tisztelettel  Dr. Nagy"
 
Hogy fizetett a szerkesztőség vagy mégse, nem tudjuk. Az viszont bizonyos, hogy az író az egész 1936-os évet márciustól a János Kórház fertőző sebészeti osztályán töltötte. Közben mindössze egy rövid hónapra engedték haza, lakásába. Ez júliusban volt, augusztusban vissza kellett mennie, számos gégemetszés várt rá november 3-án bekövetkezett haláláig. Ilona asszony végig mellette volt, etette, felolvasott neki, reménykedett és elcsüggedt, de emlékezéseiben a közben felmerült anyagi nehézségekről, hátralékokról, tartozásról és tiszteletdíjakról semmit se írt. Még az is lehet, hogy mindenki megfeledkezett erről, más pénzforrások kerültek előtérbe, Kosztolányi meghalt és eltemették. Ez volt a fontos, még József Attilának is, aki 1937-es „Thomas Mann üdvözlése” című versébe is bevette a halált mint tényt:

„Most temettük el szegény Kosztolányit, 
s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág”

A fent vázolt pénzügyekhez hasonló módozatok mindig is mellékesek és elhanyagolhatóak voltak és lesznek is egy művész életművében. Inkább csak furcsasága érdekes a dolognak, meglepetésként hat, hogy egy író is a piacról él, vannak kiadásai, tartozik, és tartoznak neki is. Mindössze kiegészül, teljessé válik a róla eddig alkotott kép. Így van ez jól.

Budapest, 2010. január 8.

Megjelent: Dunatükör,  2009. december–2010.február, 81–86. pp.