Márai Sándor is
úgy tett kezdő íróként, mint saját
drámájában Kristóf, akit apja, János
mester
külföldi útnak indít ezzel a tanáccsal:
„Menj nyugatra. És ne feledd soha, hogy
keletről jöttél … Figyelj jól a
világra.” (A kassai
polgárok. 1. felvonás, 1.
kép) Márai elment Párizsba, Berlinbe, tanult,
hírlapíró volt, figyelt jól a
kinti világra, majd 1928-ban hazajött, a fővárosban
telepedett le, mert
szülővárosát, Kassát elvette tőle a trianoni
diktátum. Hazatérése után egymás
után jelentek meg regényei, novellái, a Pesti
Hírlap munkatársa lett, sikeres
író, a középosztály
krónikása.
A sikeres, népszerű
író verset még csak írt itt-ott, de
drámát, színdarabot nem szándékozott
alkotni. Németh Antal, a Nemzeti Színház akkori
igazgatója kereste meg a
sikeres prózaírót 1940-ben, és állt
elő azzal a kéréssel, hogy írja át az akkor
megjelent „Vendégjáték
Bolzanóban”című
regényét a Kamaraszínház
színpadára. (1) Hogy nyomatékot is adjon
kérésének,
néhány provokáló mondatot is fűzött
hozzá:
„…ha teheted, lépj ki egy
kicsit Te is az
elefántcsonttoronyból és próbáld meg
legalább egyszer szolgálni a mai élet
porondján
vergődő szegény magyar Thaliát. Nem is hiszed, hogy
hatásában,
következményeiben milyen jelentős dolog volna, ha Te,
Márai Sándor neveddel,
írói egyéniségeddel megjelennél a
magyar színpadon. Érdemes lenne!” (2)
Márait nem
lepte meg a kérés, mert amúgy is belekezdett
már egy színdarabba, rögtön be is
vallja válaszában, hogy a „Rendelés
előtt” című novelláját írja át
színpadra,
persze kibővítve a cselekményt. A jókor
érkezett igazgatói kérést még meg is
támogatja egy vallomással: „Sok esztendei
kísérletezés után most először
sikerült legyőznöm azt az ellenérzést, melyet a
drámai műfajjal történt
kísérletezések eddig minden alkalommal
kiváltottak bennem […] kitaláltam a
magam számára egyfajta színpadi nyelvet,l amely
szűkszavú és drámai, s amelyen
el tudom mondani epikus sváda nélkül azt, amit
akarok.” (3)
Az „epikus
sváda” azért valamelyest megmaradt.
A Rendelés előtt egy novellányi
történetét kerekíti egy három
felvonásos színdarabbá az író, a
cselekmény
egyetlen nap alatt, egyetlen helyszínen játszódik,
s ez idő alatt az összes
szereplő élete gyökeresen megváltozik, olyan
törés keletkezik életükben, amely
visszafelé is átértékeli az
életüket, nemcsak a jövő lesz más, mint ahogy
elképzelték. Az ókori görög
sorstragédiák hármas egysége
köszön vissza modern
köntösben. Utólag nem dönthető el teljes
bizonyossággal, hogy ez a tendencia
előre eltervezett koncepció volt nála, vagy
ösztönösen írt így, sok
regényének
felépítését másolva.
Amíg a
„Rendelés
előtt”-ből megszületett a „Kaland”,
sokszor átírta Márai a színdarabot.
Írás közben kapcsolatban volt Németh Antal
igazgató-rendezővel, aki segítette, biztatta,
szerződést kötött vele, s
biztosította az írót, hogy darabját ő maga
fogja rendezni. Kettejük
levélváltása a reményteljes
színházi együttműködés jegyében
zajlik. Németh
Antal örvendezik Márai születendő művén:
„… darabodat
készségesen elfogadom és szerződésileg
lekötöm.
… az előlegek összege együttesen 2000 pengőt tenne ki.
[…] Őszinte örömmel tölt
el, hogy … új darabodat … alapos munkával,
folytonos csiszolgatással
tökéletesíted.”
Márai közben
befejezi a színdarabot, és levél
kíséretében elküldi a Nemzetinek:
„…A színdarab
címét megváltoztattam. »Rendelés
előtt«
túlságosan nyers és prózai. E cím
helyett ezt választottam: Kaland. […]…
terjedelme most pontosan annyi, amennyit a színpad időben
megkövetel. … mindent
összesűrítettem a szükséges
méretekre.” (4)
Németh
lakonikusan válaszol: „… első színpadi
szereplésed nemcsak nekünk, de Neked is
jelentékeny sikert fog hozni … a szereposztás
felett ráérünk aug. 20.-a után
dönteni”. (5)
Mi is lett ebből
a 12 oldalas, kétszemélyes novellából,
amelyben a sikeres orvos tengernyi
munkája miatt elhanyagolja feleségét, aztán
amikor az asszony testileg
leromlik, röntgengépen felfedezi az előrehaladott
tüdődaganatot. A novella erre
az egy momentumra épül, az asszony már
negyvenéves, két kislányuk is van. A
színdarabban az asszony harmincéves, gyermektelen,
és a fiatalabb férfi
szerelmébe menekül. A főhős orvosprofesszort
súlyosabbá teszi Márai a
színpadon, szinte tökéletes figurát
formál belőle, és még három szereplőt
beiktat.
Egy jól
felszerelt orvosi magánrendelőben vagyunk, aminek tulajdonosa
Kádár professzor,
két orvos alkalmazottja is van, akik rajonganak érte.
Kádár fiatal orvostársa,
Zoltán doktor épp most készül elhagyni a
rendelőt, külföldi útra indul másnap,
a hirtelen távozást nem tudja megmagyarázni.
Pálos doktornő pedig nemrég vette
észre, hogy az általa imádott Zoltán doktor
eltávolodott tőle, már csak a végső
boldogtalanság vár rá 38 évesen.
Kádár felesége, Anna pedig jó ideje
álmatlanságban szenved, hat kilót fogyott,
fáradtságot érez, holott nem
dolgozik semmit. Amikor a cselekményben itt tart a
színdarab, a néző-olvasó
érzi, tudja, hogy minden mindennel összefügg, nagy
dolgok fognak történni
hamarosan, s ez jóleső feszültséggel tölti el,
holott mindez csak az írói
hatásvadászat egyik kelléke.
Márainál azonban ez a kellék sem
öncélú, mert
mindig belecsempész művébe valami nagyon súlyos,
általános érvényű emberi
mondanivalót, ami sohasem lesz közhelyes, inkább
megrázó.
A darabban
ezután következik a vesszőfutás. Annát
megvizsgálja férje röntgengéppel, s
ekkor kiderül, feleségének jól
látható tüdőrákja van, hat hónapja
lehet hátra,
s ekkor már nem az a célja, hogy Annát
visszatartsa Zoltán doktorral való
elutazásától, hanem épp ő ajánlja
fel: el kell utaznia fél évre kikapcsolódni,
pihenni külföldre, a legjobb helyeket kell felkeresnie,
amíg lehet. Nem árulja
el az asszonynak súlyos betegségét, hogy
zavartalanul élje, élvezze az életet a
hátralévő időben. Kísérőként pedig
hozzárendeli Zoltán doktort, így együtt
utazhat azzal a személlyel, akivel az asszony elhagyni
készült aznap éjszaka a
professzort.
A darab cselekménye
kapcsán számos kérdés merül fel. A
cselekmény minden mozzanatát lehet baljós,
és lehet szerencsés fordulatnak tekinteni. Attól
függ, honnan nézzük. Kádár
professzor hiába szereti feleségét, és
teremt számára luxus körülményeket, nem
tudja megtartani az asszonyt. Ám nem világos, hogy Anna
új szerelemre vágyott
egy új férfival, vagy csak azért
készült elmenni Zoltán doktorral, mert tudat
alatt érezte, hogy halálos beteg, ki kell
használni a hátralévő időt. Másrészt
Kádár csak ügyesen forgatja az eseményeket,
nem is derül ki, hogy felesége ott
akarta hagyni, vagy egyenesen bosszút akar állni
fiatalabb munkatársán, Zoltán
doktoron, amikor betegápolónak rendeli az asszony
mellé? Kádár nagy játékos,
már-már bűvész, amikor egyetlen
húzással kivédi még azt is, hogy Anna
szenvedését és halálát neki kelljen
végig asszisztálni, ahogy bevallani se kell
az asszonynak, mire készült valójában.
A színmű egyik
nehezen hihető bravúrja az a fordulat, amikor a főhős professzor
–magánéleti
válságával egy időben – eddigi
praxisát, rendelőjét, leendő klinikáját
felszámolja, és régi
kollégájával kezd egy másfajta orvosi
munkába. Ami ennek
ellentmond, az az utolsó jelenet, mikor az orvos fejet hajt a
rosszul lett beteg
előtt, és mégis megnyitja a rendelését.
A cselekmény
minden mozzanata kiszámított, tanulságos és
sokatmondó, hogy a darab végére
érve érezünk némi
kimódoltságot. A főhős professzor tökéletes
időzítése, a mellékszereplők
„alájátszatása” a főszálnak,
valóban arra enged következtetni, hogy egy bravúr
szalondarabról van inkább szó, és nem
görög sorstragédiáról. Az
író állandó
feszültséget képes fenntartani azzal, hogy a
közönség előbb tud meg fontos
részleteket, mint az egyes szereplők, s részese lesz a
színpadon lezajló titok
kirobbanásának. Az 1940.
október 16-i
kamaraszínházi bemutató nem véletlenül
lett óriási szenzáció, és vitte el a
színművet 350-en felüli előadásszámhoz.
Márai letaglózza a nézőket azzal, hogy
az orvosprofesszor szemszögéből láttatja az
eseményeket, aki virtuóz
bölcsességgel oldja meg a rázúduló
tragédiát. Az alatta összeomlani készülő
épületet a saját testével
(szellemével) tartja meg. Eljátssza, hogy nem
történt
semmi tragikus.
A Kaland
mint cím többértelmű,
többfunkciós jelentése van. Míg
kézenfekvő, hogy a szerző magát az életet
nevezi kalandnak, amiben a váratlan örömök,
bánatok, sikerek és csalódások
váltják egymást, amiben sosem tudjuk előre, mi
vár ránk egy-egy állomás
végén,
s mikor lesz a végállomás. Maga a szerző
úgy nyilatkozott 1940-ben, hogy
„Számomra az írás kaland. De ez, a darab
még nagyobb, még izgalmasabb kalandnak
ígérkezik.” (6)
A mai, hetven
évvel későbbi néző már
jócskán fel van vértezve színpadi
trükkökkel, nagyobb
csavarokat is átélt színházban,
pukkasztották, letaglózták és
elkápráztatták
mindenféle tornamutatványokkal, trapézzal, fekete
komédiával, de még most is
képes érdeklődést mutatni Márai első
színműve iránt.
A
színpadi siker – vidéki színházak is
megkapták a jogot a Kaland előadására
– arra készteti a szerzőt, hogy másodszor is
nekivágjon a drámai műfajnak.
Ezúttal nagy
tablót fest, szülővárosát, Kassát
viszi színpadra 1311-ben játszódó
cselekménnyel.
Ómodé nádor királyi jutalomként
megkapja Kassát, és alattomban készül
elfoglalni a várost. Márai a hősi
helytállás drámáját írja meg
egy történelmi
szituáció keretében. Parabola, nem csak
történelmi visszaemlékezés, mert a
szerző az akkori politikai helyzetben (2.
világháború) akar üzenni a nézőknek,
mit tehetnek, ha háború van, és javaikat,
családjukat, országukat kell
megvédeni.
A kassai
polgárok története János kőfaragó
mester köré épül, aki pályája
csúcsán
van, az épülő gótikus bazilika egyik tornyára
farag egy Szent Erzsébet szobrot.
Fiát elküldte idegen országokba tanulni, ő maga
– szinte tudat alatt –
szerelmes unokahúgába, a tizenöt éves
Genovévába, akit ő és felesége neveltek
fel. János mesterre akkora súly nehezedik a
drámában, hogy azt egy átlagember
képtelen egyszerre, egy időben elviselni. Szembe kell
néznie a tizenöt éves
rokonlányhoz fűződő szerelmével, művész
létének bizonyos fokú
megtorpanásával,
szülővárosának elpusztulásával,
még a várost elhagyó, vándorútra
induló fiával
is ellentétbe kerül, mikor kiderül, hogy
Kristóf fia is szerelmes Genovévába. A
súlyokat tetézi, hogy Ómodé nádor
Kassára támadásának idején
martalócok megölik
feleségét, Ágnest, Genovéva pedig
kérőjével, Jakab ékszerésszel elhagyja a
várost. János mester egyedül marad, és ebben
a helyzetben az egyetlen
becsületes utat választja: harcba száll a
városért, ő maga számol le a gyilkos
nádorral, s ezt azzal a vésővel teszi, amivel a szobrokat
faragja.
Az
ötven évet betöltött János mesterben
testesül meg az apa-fiú, az idős férfi-fiatal
lány, a mester-művész, valamint a
hazafiság-gyávaság, pontosabban a
közélet-magánélet konfliktusa is. Minden
konfliktusban választani kell Jánosnak, és ő a
legjobbat választja: fiatal
szerelmét, művész voltát is odahagyva
szülővárosának megvédését
választja,
megöli – közelharcban – a zsarnokot, majd
tettét vállalja nyíltan, bírái előtt
is. A király – Károly Róbert –
felmentő ítélete nem csökkenti a tett
nagyságát,
János óriásivá nő, a dicsőséget
mégis elutasítja, eltolja magától, hisz
érzi,
hogy a dolgok teljesen megváltoztak körülötte, ő
már nem az, aki volt. Már nem
művész, az elvesztett Genovéva művészi
kvalitásait is magával vitte délre,
ahová Jakab mester, az ékszerész vitte
feleségnek.
Márai
óriási stábot mozgat a drámában,
rengeteg
szereplőnek ad feladatot, igaz a kritikusok által tett
elmarasztalás, hogy
néhány hiányosság fedezhető fel a
figurák összehangolása terén. Egyik ilyen
hiányosság, hogy az 1. felvonásban szerepeltetett
Gergely páter, aki
fáradhatatlanul buzdítja Jánost a harc
fölvételére, eltűnik a darabból, nem
tudni, mi lett vele. A másik furcsaság a tizenöt
éves Genovéva alakja, aki
érett nőként vitatkozik Jánossal és
Ágnessel is, úgy, ahogy egy fiatal lány
sohasem beszél nevelő szüleivel. Márai elköveti
ezeket a hibákat, de a dráma
hatalmas íve, a monumentális vonalvezetés,
katartikus befejezés feledteti a
hibákat.
A
drámát apja emlékének ajánlotta, de
hitvallásnak szánta Kassa iránt.
Példázat arra, mi a művész feladata
háború
esetén, mi a módja annak, hogy hű legyen
népéhez, nemzetéhez,
szülőföldjéhez.
Márai János mester figurájával mutatja meg
nekünk, milyen magas mércét állít a
művésszel szemben, végül nem kiáltja ki
hősnek, hanem egyszerűen „embernek”
nevezi, mintha azt üzenné: csak akkor illeti meg az
„ember” titulus egy művészt,
ha János mester módjára cselekszik.
A
többi polgár is hazafi, városukat ők is
védik mindhalálig, bátran, megalkuvás
nélkül, úgy, hogy győzni tudnak. Hittek
abban, hogy sikerül a harcuk. A bajban összefogtak, nem volt
széthúzás. Aki nem
vállalta a szembeszállást, az elmenekült a
vagyonával együtt, mint Jakab
ékszerész, s vitte János szerelmét,
Genovévát.
A
Németh Antal – Márai Sándor közti
levelezésben nincs nyoma levélváltásnak,
nem volt tematikai megbeszélnivaló,
természetes következménye volt író
és rendező együttműködésének, hogy a
következő művet is bemutatja a színház.
A kassai polgárok a
nagyszínházban
került bemutatásra 1942. december 5-én Németh
rendezésében, óriási
apparátussal, 141 színpadi
beállítással. Az OSZK kézirattára
egy rövid levelet
őriz erről mindössze, amelyben az író a
szerződés „aláírott
ellenpéldányát”
küldi vissza a színház
igazgatóságának. (7)
A
kassai polgárok jelentőségét a korabeli
kritika is felismerte. A javában
dúló háború közepette ez a
dráma még nem számított direkt
politizálásnak. A
Magyar Színpad c. hetilap pontosan fogalmaz e tekintetben:
„János mester is
választani kénytelen művészete és
hazája között. A hazát, Kassa város
szabadságát választja … egyedül
marad.” (8)
A
két jól sikerült színpadi alkotás
után,
1944-ben Márai ismét belefog egy színdarabba.
Ropognak a fegyverek, bombáznak,
német megszállás van, hiányzik a fűtőanyag,
az élelmiszer, ő mégis egy
magánéleti konfliktust visz színpadra Varázs
címmel. A téma már korábban is
foglalkoztatta, a Felvidék visszacsatolása után
többször is járt Kassán, ottani
helytörténészek szerint már 1942-ben elkezdte
írni a színdarabot, de csak 1944-re lett kész. (9)
Ismét visszatér a kevés
szereplős gárdához, az idősödő központi
férfi alakjához, aki ezúttal bűvész,
hatvan éves, pályája csúcsára
ért. Mindent az ő szemszögéből látunk megint.
A
mellette szereplő női figura Estella artistalány, mindössze
húsz éves. A
szerelmi háromszög harmadik tagja egy
állatszelídítő fiatal férfi, Maharama.
Krisztián,
a nemzetközileg is elismert
mutatványos bűvész abbahagyja eddigi sikeres
fellépéseit, a darab kezdetén
megtudjuk, hogy két hónapja feleségül vette a
húsz éves artistanőt, Estellát,
mert hátralévő életét a fiatal
lánnyal akarja leélni, úgy gondolja, még
van
esélye arra, hogy egy nála negyven évvel fiatalabb
nőt boldoggá és elégedetté
tegyen. A három felvonás mindösszesen egy
vacsorameghívás köré épül,
aztán
mikor a vacsorát feltálalják a szálloda
pincérei, már senkinek sincs étvágya,
érintetlenül marad minden fogás.
Márai
ezúttal dupla vagy semmit játszik
úgy, hogy már az első jelenetben eldől minden. Már
az elején tudjuk, tudhatjuk,
hogy Estella nem marad Krisztián mellett, mert a húsz
éves nő a fiatal férfit fogja
választani, hisz ez az élet rendje. A fiatal
lánynak akkor is az aktív férfi
kell, ha az goromba, unintelligens, durva esetenként, és
azért is, mert a
fiatal férfi gyermekét várja.
Az
író kegyetlen ebben a kamaradarabban,
amikor a kifinomult, szellemes, mesterségét igen magas
szinten művelő
Krisztiánnal szemben egy buta izomembert vonultat fel, akinek
pénze sincs elég,
Estellához úgy vonzódik, mint bármelyik
nőstényhez a hím állat. Krisztián
alulmarad a dupla vagy semmi játékban, amely egy
bűvészmutatvány által
mutatkozik meg előttünk: A bűvész cilinderében
két kártya van, az egyik a
családi ház képe, ahol fiatal szerelmével
akarna lakni, a másik kártyán
tigrisek vannak, amelyeket Maharama szeretne megvenni új
mutatványa részére.
Estella dönti el, melyiket akarja, s ő a tigriseket és
Maharamát akarja, így
Krisztián lemond a családi fészekről, s odaadja a
pénzt a tigrisekre, hogy
Estellának örömet okozzon. Boldognak akarja
látni szerelmét, de még inkább
azért cselekszik ilyen nagyvonalúan, mert hosszú
távon nem lehet sikeres,
Estella előbb-utóbb úgyis otthagyná, ha most őt is
választaná. Ez így elegáns –
mondhatnánk –, sokkal prózaibb magyarázat,
hogy a bűvész nem szeretne
nevetségessé válni egy olyan lány mellett,
aki az unokája lehetne.
A
Varázs
már 1945. december 14-én bemutatásra került a
Vígszínházban, ami éppen szét
volt bombázva akkor, helyette a jelenlegi Pesti
Színházban üzemelt. Márai
előtte eljárt a próbákra is, megismerkedett a
szereplőkkel. A bűvészt a már akkor
is sármos Ajtay Andor játszotta, Estellát pedig
Tolnai Klári, akibe Márai
beleszeretett annak rendje és módja szerint. Udvarolt,
eljártak étterembe,
verseket írt hozzá. Aztán persze visszavonult,
mint saját színdarabjában
Krisztián, hisz tudjuk, Márai igazán
következetes volt minden téren, a
szerelemben is. A versek eltűntek, és csak ötven év
múlva bukkantak fel egy Tolnai
Klárival készített interjú kapcsán.
Nem
tudjuk, miért volt fontos Márainak,
hogy eredeti szándéka ellenére mégis
megjelenjen színpadon. A siker reménye
nagy úr, és soha nem lehet elég belőle,
Márai prózában verhetetlen volt, talán
ki akart próbálni egy másik fórumot, ahol
megint hódíthatott. Persze a Varázs
csak 40 előadást ért meg, és ez a
szerzőt elkeserítette, nem is írt a későbbiekben
színművet, de ez a 40 akkor és
ott – 1945-46-ban, a szétlőtt Pesten – nem is volt
olyan rossz eredmény. Még
meg se indult igazán az élet, infláció,
romok, nélkülözés, ki járt
színházba?
És vajon ki rakta egymás mellé a három
darabot, hogy felfedezzen valami
folyamatosságot, valami átjárást a
három téma között? Ki nézte úgy
ezeket a
színdarabokat, hogy mögötte a szerzőt lássa
mindvégig? Nem tudjuk.
Kézenfekvőnek
látszik, hogy lényeges
mondanivalója volt színdarabjaival,
magánéleti és közéleti téren is
üzent
valami fontosat. De el is rejtette saját magát a
művekben. Mindhárom darabban a
férfi főszereplő ötven és hatvan év
közötti jelentős személyiség, akinek
döntenie kell élet, halál, szerelem
kérdésében. Kádár professzor,
János mester,
a bűvész Krisztián rokonok, valójában
ugyanazon személy mindhárom: maga az író,
aki általuk üzen, vagy vall saját
élettapasztalatáról. Márai 40 és 44
éves kora
közt írta a három színdarabot,
néhány évvel idősebbnek ábrázolta
saját magát az
általa megjelenített figurákban, mintha mindig
kicsit előre szaladna,
megelőlegezné magának a leendő problémákat,
és meg is oldja őket. A főhős
szemszögéből látunk mindent, az író
nem tudja áthelyezni a nézőpontot valamely
másik szereplőbe, ő maga akarja uralni az egész
cselekménysort.
A
meglett férfi és a nála jóval fiatalabb
nő közti szerelem az egyik központi gondolat. A
korkülönbség egyre nő a
drámákban. A Kalandban 24 év, A kassai polgárokban már 38, és a Varázsban 40. A
férfi, aki a nála jóval fiatalabb nő
szerelme által teljesedne ki, végül mindig
egyedül marad, lemond a szerelemről,
visszavonul. De mindig más módot talál a
lemondásra. Kádár doktor irgalomból
mond le Annáról, aki halálos beteg, de
Zoltán doktort megszégyeníti, mint
hősszerelmest, és a betegápoló feladatát
bízza rá. János mester a haza
védelméért, Kassa jogáért mond le
Genovéváról, de művészként
már nem tud tovább
létezni. Krisztián nemcsak lemond
Estelláról – kénytelen, hisz az
idomártól vár
gyereket -, amikor kiderül, hogy a lány mást szeret,
de még az ifjú pár
jövőjéről is gondoskodik, a saját családi
házra félretett pénzt nekik
ajándékozza. Megelőz egy
későbbi
csalódást, azt, hogy a lány hagyja el valamikor.
Az író azonban itt is
megengedi magának – ahogy a Kalandban
– hogy fölényes legyen. Hiába győz a csinos,
fiatal idomár a szerelemben,
érezzük, hogy emellett minden más téren alul
marad. Egy üresfejű, izomerőt
felmutató, durvaságra hajlamos fiatalember kerekedett
felül, akivel Estella
hosszú távon nem lesz boldog. Krisztiánnál
van a szellemi és érzelmi fölény,
erkölcsileg ő győzött.
A
három színdarab ebben az erkölcsi
fölényben rokon egymással, amivel mindhárom
férfi főhős rendelkezik. Kádár
doktor és Krisztián erkölcsi fölénye
szinte belső lelki harc nélkül jelenik
meg, lehengerlően, elegánsan, mint amiért nem kell
megkínlódni. Az emberi
gyengeségnek nyoma sincs. János mester e tekintetben
esendőbb, saját fiára is
féltékeny, amikor kiderül, hogy a fiú
szerelmes Genovévába, szinte eltiltja a
lányhoz fűződő érzelmeit. János igazi
választás előtt áll, amikor Genovéva
és
felesége illetve a szerelem és a város
megvédése közt kell választania. János
mester viseli a legnagyobb emberi terhet, mert nemcsak
művészetéről, fellobbanó
szerelméről kell lemondania, de a legnagyobb
közéleti feladatot is felvállalja,
legyőzi a zsarnokot. Csak az embersége, becsülete marad
meg, minden mást
elveszít, de az író Márai
számára ez jelenti a legtöbbet, saját
magának is ezt
a sorsot szánja – ha úgy alakul a sorsa.
Ha
nem is kellett Márainak a zsarnokot
legyőzni, a fordulat évében meghozta a maga
számára a döntést: az
emigrációt
választotta, s mivel következetes volt minden téren,
haláláig kitartott az
emigráció mellett.
