Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÍNHÁZTÖRTÉNETI ESSZÉ

Földesdy Gabriella

Márai Sándor: Három színmű

Márai Sándor is úgy tett kezdő íróként, mint saját drámájában Kristóf, akit apja, János mester külföldi útnak indít ezzel a tanáccsal: „Menj nyugatra. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél … Figyelj jól a világra.” (A kassai polgárok. 1. felvonás, 1. kép) Márai elment Párizsba, Berlinbe, tanult, hírlapíró volt, figyelt jól a kinti világra, majd 1928-ban hazajött, a fővárosban telepedett le, mert szülővárosát, Kassát elvette tőle a trianoni diktátum. Hazatérése után egymás után jelentek meg regényei, novellái, a Pesti Hírlap munkatársa lett, sikeres író, a középosztály krónikása.

A sikeres, népszerű író verset még csak írt itt-ott, de drámát, színdarabot nem szándékozott alkotni. Németh Antal, a Nemzeti Színház akkori igazgatója kereste meg a sikeres prózaírót 1940-ben, és állt elő azzal a kéréssel, hogy írja át az akkor megjelent „Vendégjáték Bolzanóban”című regényét a Kamaraszínház színpadára. (1) Hogy nyomatékot is adjon kérésének, néhány provokáló mondatot is fűzött hozzá:

„…ha teheted, lépj ki egy kicsit Te is az elefántcsonttoronyból és próbáld meg legalább egyszer szolgálni a mai élet porondján vergődő szegény magyar Thaliát. Nem is hiszed, hogy hatásában, következményeiben milyen jelentős dolog volna, ha Te, Márai Sándor neveddel, írói egyéniségeddel megjelennél a magyar színpadon. Érdemes lenne!” (2)

Márait nem lepte meg a kérés, mert amúgy is belekezdett már egy színdarabba, rögtön be is vallja válaszában, hogy a „Rendelés előtt” című novelláját írja át színpadra, persze kibővítve a cselekményt. A jókor érkezett igazgatói kérést még meg is támogatja egy vallomással: „Sok esztendei kísérletezés után most először sikerült legyőznöm azt az ellenérzést, melyet a drámai műfajjal történt kísérletezések eddig minden alkalommal kiváltottak bennem […] kitaláltam a magam számára egyfajta színpadi nyelvet,l amely szűkszavú és drámai, s amelyen el tudom mondani epikus sváda nélkül azt, amit akarok.” (3)

Az „epikus sváda” azért valamelyest megmaradt. A Rendelés előtt egy novellányi történetét kerekíti egy három felvonásos színdarabbá az író, a cselekmény egyetlen nap alatt, egyetlen helyszínen játszódik, s ez idő alatt az összes szereplő élete gyökeresen megváltozik, olyan törés keletkezik életükben, amely visszafelé is átértékeli az életüket, nemcsak a jövő lesz más, mint ahogy elképzelték. Az ókori görög sorstragédiák hármas egysége köszön vissza modern köntösben. Utólag nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy ez a tendencia előre eltervezett koncepció volt nála, vagy ösztönösen írt így, sok regényének felépítését másolva.

Amíg a „Rendelés előtt”-ből megszületett a „Kaland”, sokszor átírta Márai a színdarabot. Írás közben kapcsolatban volt Németh Antal igazgató-rendezővel, aki segítette, biztatta, szerződést kötött vele, s biztosította az írót, hogy darabját ő maga fogja rendezni. Kettejük levélváltása a reményteljes színházi együttműködés jegyében zajlik. Németh Antal örvendezik Márai születendő művén:

„… darabodat készségesen elfogadom és szerződésileg lekötöm. … az előlegek összege együttesen 2000 pengőt tenne ki. […] Őszinte örömmel tölt el, hogy … új darabodat … alapos munkával, folytonos csiszolgatással tökéletesíted.”

Márai közben befejezi a színdarabot, és levél kíséretében elküldi a Nemzetinek:

„…A színdarab címét megváltoztattam. »Rendelés előtt« túlságosan nyers és prózai. E cím helyett ezt választottam: Kaland. […]… terjedelme most pontosan annyi, amennyit a színpad időben megkövetel. … mindent összesűrítettem a szükséges méretekre.” (4)

Németh lakonikusan válaszol: „… első színpadi szereplésed nemcsak nekünk, de Neked is jelentékeny sikert fog hozni … a szereposztás felett ráérünk aug. 20.-a után dönteni”. (5)

Mi is lett ebből a 12 oldalas, kétszemélyes novellából, amelyben a sikeres orvos tengernyi munkája miatt elhanyagolja feleségét, aztán amikor az asszony testileg leromlik, röntgengépen felfedezi az előrehaladott tüdődaganatot. A novella erre az egy momentumra épül, az asszony már negyvenéves, két kislányuk is van. A színdarabban az asszony harmincéves, gyermektelen, és a fiatalabb férfi szerelmébe menekül. A főhős orvosprofesszort súlyosabbá teszi Márai a színpadon, szinte tökéletes figurát formál belőle, és még három szereplőt beiktat.

Egy jól felszerelt orvosi magánrendelőben vagyunk, aminek tulajdonosa Kádár professzor, két orvos alkalmazottja is van, akik rajonganak érte. Kádár fiatal orvostársa, Zoltán doktor épp most készül elhagyni a rendelőt, külföldi útra indul másnap, a hirtelen távozást nem tudja megmagyarázni. Pálos doktornő pedig nemrég vette észre, hogy az általa imádott Zoltán doktor eltávolodott tőle, már csak a végső boldogtalanság vár rá 38 évesen. Kádár felesége, Anna pedig jó ideje álmatlanságban szenved, hat kilót fogyott, fáradtságot érez, holott nem dolgozik semmit. Amikor a cselekményben itt tart a színdarab, a néző-olvasó érzi, tudja, hogy minden mindennel összefügg, nagy dolgok fognak történni hamarosan, s ez jóleső feszültséggel tölti el, holott mindez csak az írói hatásvadászat egyik kelléke. Márainál azonban ez a kellék sem öncélú, mert mindig belecsempész művébe valami nagyon súlyos, általános érvényű emberi mondanivalót, ami sohasem lesz közhelyes, inkább megrázó.

A darabban ezután következik a vesszőfutás. Annát megvizsgálja férje röntgengéppel, s ekkor kiderül, feleségének jól látható tüdőrákja van, hat hónapja lehet hátra, s ekkor már nem az a célja, hogy Annát visszatartsa Zoltán doktorral való elutazásától, hanem épp ő ajánlja fel: el kell utaznia fél évre kikapcsolódni, pihenni külföldre, a legjobb helyeket kell felkeresnie, amíg lehet. Nem árulja el az asszonynak súlyos betegségét, hogy zavartalanul élje, élvezze az életet a hátralévő időben. Kísérőként pedig hozzárendeli Zoltán doktort, így együtt utazhat azzal a személlyel, akivel az asszony elhagyni készült aznap éjszaka a professzort.

A darab cselekménye kapcsán számos kérdés merül fel. A cselekmény minden mozzanatát lehet baljós, és lehet szerencsés fordulatnak tekinteni. Attól függ, honnan nézzük. Kádár professzor hiába szereti feleségét, és teremt számára luxus körülményeket, nem tudja megtartani az asszonyt. Ám nem világos, hogy Anna új szerelemre vágyott egy új férfival, vagy csak azért készült elmenni Zoltán doktorral, mert tudat alatt érezte, hogy halálos beteg, ki kell használni a hátralévő időt. Másrészt Kádár csak ügyesen forgatja az eseményeket, nem is derül ki, hogy felesége ott akarta hagyni, vagy egyenesen bosszút akar állni fiatalabb munkatársán, Zoltán doktoron, amikor betegápolónak rendeli az asszony mellé? Kádár nagy játékos, már-már bűvész, amikor egyetlen húzással kivédi még azt is, hogy Anna szenvedését és halálát neki kelljen végig asszisztálni, ahogy bevallani se kell az asszonynak, mire készült valójában.

A színmű egyik nehezen hihető bravúrja az a fordulat, amikor a főhős professzor –magánéleti válságával egy időben – eddigi praxisát, rendelőjét, leendő klinikáját felszámolja, és régi kollégájával kezd egy másfajta orvosi munkába. Ami ennek ellentmond, az az utolsó jelenet, mikor az orvos fejet hajt a rosszul lett beteg előtt, és mégis megnyitja a rendelését.

A cselekmény minden mozzanata kiszámított, tanulságos és sokatmondó, hogy a darab végére érve érezünk némi kimódoltságot. A főhős professzor tökéletes időzítése, a mellékszereplők „alájátszatása” a főszálnak, valóban arra enged következtetni, hogy egy bravúr szalondarabról van inkább szó, és nem görög sorstragédiáról. Az író állandó feszültséget képes fenntartani azzal, hogy a közönség előbb tud meg fontos részleteket, mint az egyes szereplők, s részese lesz a színpadon lezajló titok kirobbanásának.  Az 1940. október 16-i kamaraszínházi bemutató nem véletlenül lett óriási szenzáció, és vitte el a színművet 350-en felüli előadásszámhoz. Márai letaglózza a nézőket azzal, hogy az orvosprofesszor szemszögéből láttatja az eseményeket, aki virtuóz bölcsességgel oldja meg a rázúduló tragédiát. Az alatta összeomlani készülő épületet a saját testével (szellemével) tartja meg. Eljátssza, hogy nem történt semmi tragikus.

A Kaland mint cím többértelmű, többfunkciós jelentése van. Míg kézenfekvő, hogy a szerző magát az életet nevezi kalandnak, amiben a váratlan örömök, bánatok, sikerek és csalódások váltják egymást, amiben sosem tudjuk előre, mi vár ránk egy-egy állomás végén, s mikor lesz a végállomás. Maga a szerző úgy nyilatkozott 1940-ben, hogy „Számomra az írás kaland. De ez, a darab még nagyobb, még izgalmasabb kalandnak ígérkezik.” (6)

A mai, hetven évvel későbbi néző már jócskán fel van vértezve színpadi trükkökkel, nagyobb csavarokat is átélt színházban, pukkasztották, letaglózták és elkápráztatták mindenféle tornamutatványokkal, trapézzal, fekete komédiával, de még most is képes érdeklődést mutatni Márai első színműve iránt.

A színpadi siker – vidéki színházak is megkapták a jogot a Kaland előadására – arra készteti a szerzőt, hogy másodszor is nekivágjon a drámai műfajnak.

Ezúttal nagy tablót fest, szülővárosát, Kassát viszi színpadra 1311-ben játszódó cselekménnyel. Ómodé nádor királyi jutalomként megkapja Kassát, és alattomban készül elfoglalni a várost. Márai a hősi helytállás drámáját írja meg egy történelmi szituáció keretében. Parabola, nem csak történelmi visszaemlékezés, mert a szerző az akkori politikai helyzetben (2. világháború) akar üzenni a nézőknek, mit tehetnek, ha háború van, és javaikat, családjukat, országukat kell megvédeni.

A kassai polgárok története János kőfaragó mester köré épül, aki pályája csúcsán van, az épülő gótikus bazilika egyik tornyára farag egy Szent Erzsébet szobrot. Fiát elküldte idegen országokba tanulni, ő maga – szinte tudat alatt – szerelmes unokahúgába, a tizenöt éves Genovévába, akit ő és felesége neveltek fel. János mesterre akkora súly nehezedik a drámában, hogy azt egy átlagember képtelen egyszerre, egy időben elviselni. Szembe kell néznie a tizenöt éves rokonlányhoz fűződő szerelmével, művész létének bizonyos fokú megtorpanásával, szülővárosának elpusztulásával, még a várost elhagyó, vándorútra induló fiával is ellentétbe kerül, mikor kiderül, hogy Kristóf fia is szerelmes Genovévába. A súlyokat tetézi, hogy Ómodé nádor Kassára támadásának idején martalócok megölik feleségét, Ágnest, Genovéva pedig kérőjével, Jakab ékszerésszel elhagyja a várost. János mester egyedül marad, és ebben a helyzetben az egyetlen becsületes utat választja: harcba száll a városért, ő maga számol le a gyilkos nádorral, s ezt azzal a vésővel teszi, amivel a szobrokat faragja.

Az ötven évet betöltött János mesterben testesül meg az apa-fiú, az idős férfi-fiatal lány, a mester-művész, valamint a hazafiság-gyávaság, pontosabban a közélet-magánélet konfliktusa is. Minden konfliktusban választani kell Jánosnak, és ő a legjobbat választja: fiatal szerelmét, művész voltát is odahagyva szülővárosának megvédését választja, megöli – közelharcban – a zsarnokot, majd tettét vállalja nyíltan, bírái előtt is. A király – Károly Róbert – felmentő ítélete nem csökkenti a tett nagyságát, János óriásivá nő, a dicsőséget mégis elutasítja, eltolja magától, hisz érzi, hogy a dolgok teljesen megváltoztak körülötte, ő már nem az, aki volt. Már nem művész, az elvesztett Genovéva művészi kvalitásait is magával vitte délre, ahová Jakab mester, az ékszerész vitte feleségnek.

Márai óriási stábot mozgat a drámában, rengeteg szereplőnek ad feladatot, igaz a kritikusok által tett elmarasztalás, hogy néhány hiányosság fedezhető fel a figurák összehangolása terén. Egyik ilyen hiányosság, hogy az 1. felvonásban szerepeltetett Gergely páter, aki fáradhatatlanul buzdítja Jánost a harc fölvételére, eltűnik a darabból, nem tudni, mi lett vele. A másik furcsaság a tizenöt éves Genovéva alakja, aki érett nőként vitatkozik Jánossal és Ágnessel is, úgy, ahogy egy fiatal lány sohasem beszél nevelő szüleivel. Márai elköveti ezeket a hibákat, de a dráma hatalmas íve, a monumentális vonalvezetés, katartikus befejezés feledteti a hibákat.

 A drámát apja emlékének ajánlotta, de hitvallásnak szánta Kassa iránt. Példázat arra, mi a művész feladata háború esetén, mi a módja annak, hogy hű legyen népéhez, nemzetéhez, szülőföldjéhez. Márai János mester figurájával mutatja meg nekünk, milyen magas mércét állít a művésszel szemben, végül nem kiáltja ki hősnek, hanem egyszerűen „embernek” nevezi, mintha azt üzenné: csak akkor illeti meg az „ember” titulus egy művészt, ha János mester módjára cselekszik.

 A többi polgár is hazafi, városukat ők is védik mindhalálig, bátran, megalkuvás nélkül, úgy, hogy győzni tudnak. Hittek abban, hogy sikerül a harcuk. A bajban összefogtak, nem volt széthúzás. Aki nem vállalta a szembeszállást, az elmenekült a vagyonával együtt, mint Jakab ékszerész, s vitte János szerelmét, Genovévát.

 A Németh Antal – Márai Sándor közti levelezésben nincs nyoma levélváltásnak, nem volt tematikai megbeszélnivaló, természetes következménye volt író és rendező együttműködésének, hogy a következő művet is bemutatja a színház.  A kassai polgárok a nagyszínházban került bemutatásra 1942. december 5-én Németh rendezésében, óriási apparátussal, 141 színpadi beállítással. Az OSZK kézirattára egy rövid levelet őriz erről mindössze, amelyben az író a szerződés „aláírott ellenpéldányát” küldi vissza a színház igazgatóságának. (7)

 A kassai polgárok jelentőségét a korabeli kritika is felismerte. A javában dúló háború közepette ez a dráma még nem számított direkt politizálásnak. A Magyar Színpad c. hetilap pontosan fogalmaz e tekintetben: „János mester is választani kénytelen művészete és hazája között. A hazát, Kassa város szabadságát választja … egyedül marad.” (8)

 A két jól sikerült színpadi alkotás után, 1944-ben Márai ismét belefog egy színdarabba. Ropognak a fegyverek, bombáznak, német megszállás van, hiányzik a fűtőanyag, az élelmiszer, ő mégis egy magánéleti konfliktust visz színpadra Varázs címmel. A téma már korábban is foglalkoztatta, a Felvidék visszacsatolása után többször is járt Kassán, ottani helytörténészek szerint már 1942-ben elkezdte írni a színdarabot, de csak 1944-re lett kész. (9) Ismét visszatér a kevés szereplős gárdához, az idősödő központi férfi alakjához, aki ezúttal bűvész, hatvan éves, pályája csúcsára ért. Mindent az ő szemszögéből látunk megint. A mellette szereplő női figura Estella artistalány, mindössze húsz éves. A szerelmi háromszög harmadik tagja egy állatszelídítő fiatal férfi, Maharama.

 Krisztián, a nemzetközileg is elismert mutatványos bűvész abbahagyja eddigi sikeres fellépéseit, a darab kezdetén megtudjuk, hogy két hónapja feleségül vette a húsz éves artistanőt, Estellát, mert hátralévő életét a fiatal lánnyal akarja leélni, úgy gondolja, még van esélye arra, hogy egy nála negyven évvel fiatalabb nőt boldoggá és elégedetté tegyen. A három felvonás mindösszesen egy vacsorameghívás köré épül, aztán mikor a vacsorát feltálalják a szálloda pincérei, már senkinek sincs étvágya, érintetlenül marad minden fogás.

Márai ezúttal dupla vagy semmit játszik úgy, hogy már az első jelenetben eldől minden. Már az elején tudjuk, tudhatjuk, hogy Estella nem marad Krisztián mellett, mert a húsz éves nő a fiatal férfit fogja választani, hisz ez az élet rendje. A fiatal lánynak akkor is az aktív férfi kell, ha az goromba, unintelligens, durva esetenként, és azért is, mert a fiatal férfi gyermekét várja.

Az író kegyetlen ebben a kamaradarabban, amikor a kifinomult, szellemes, mesterségét igen magas szinten művelő Krisztiánnal szemben egy buta izomembert vonultat fel, akinek pénze sincs elég, Estellához úgy vonzódik, mint bármelyik nőstényhez a hím állat. Krisztián alulmarad a dupla vagy semmi játékban, amely egy bűvészmutatvány által mutatkozik meg előttünk: A bűvész cilinderében két kártya van, az egyik a családi ház képe, ahol fiatal szerelmével akarna lakni, a másik kártyán tigrisek vannak, amelyeket Maharama szeretne megvenni új mutatványa részére. Estella dönti el, melyiket akarja, s ő a tigriseket és Maharamát akarja, így Krisztián lemond a családi fészekről, s odaadja a pénzt a tigrisekre, hogy Estellának örömet okozzon. Boldognak akarja látni szerelmét, de még inkább azért cselekszik ilyen nagyvonalúan, mert hosszú távon nem lehet sikeres, Estella előbb-utóbb úgyis otthagyná, ha most őt is választaná. Ez így elegáns – mondhatnánk –, sokkal prózaibb magyarázat, hogy a bűvész nem szeretne nevetségessé válni egy olyan lány mellett, aki az unokája lehetne.

A Varázs már 1945. december 14-én bemutatásra került a Vígszínházban, ami éppen szét volt bombázva akkor, helyette a jelenlegi Pesti Színházban üzemelt. Márai előtte eljárt a próbákra is, megismerkedett a szereplőkkel. A bűvészt a már akkor is sármos Ajtay Andor játszotta, Estellát pedig Tolnai Klári, akibe Márai beleszeretett annak rendje és módja szerint. Udvarolt, eljártak étterembe, verseket írt hozzá. Aztán persze visszavonult, mint saját színdarabjában Krisztián, hisz tudjuk, Márai igazán következetes volt minden téren, a szerelemben is. A versek eltűntek, és csak ötven év múlva bukkantak fel egy Tolnai Klárival készített interjú kapcsán.

Nem tudjuk, miért volt fontos Márainak, hogy eredeti szándéka ellenére mégis megjelenjen színpadon. A siker reménye nagy úr, és soha nem lehet elég belőle, Márai prózában verhetetlen volt, talán ki akart próbálni egy másik fórumot, ahol megint hódíthatott. Persze a Varázs csak 40 előadást ért meg, és ez a szerzőt elkeserítette, nem is írt a későbbiekben színművet, de ez a 40 akkor és ott – 1945-46-ban, a szétlőtt Pesten – nem is volt olyan rossz eredmény. Még meg se indult igazán az élet, infláció, romok, nélkülözés, ki járt színházba? És vajon ki rakta egymás mellé a három darabot, hogy felfedezzen valami folyamatosságot, valami átjárást a három téma között? Ki nézte úgy ezeket a színdarabokat, hogy mögötte a szerzőt lássa mindvégig? Nem tudjuk.

Kézenfekvőnek látszik, hogy lényeges mondanivalója volt színdarabjaival, magánéleti és közéleti téren is üzent valami fontosat. De el is rejtette saját magát a művekben. Mindhárom darabban a férfi főszereplő ötven és hatvan év közötti jelentős személyiség, akinek döntenie kell élet, halál, szerelem kérdésében. Kádár professzor, János mester, a bűvész Krisztián rokonok, valójában ugyanazon személy mindhárom: maga az író, aki általuk üzen, vagy vall saját élettapasztalatáról. Márai 40 és 44 éves kora közt írta a három színdarabot, néhány évvel idősebbnek ábrázolta saját magát az általa megjelenített figurákban, mintha mindig kicsit előre szaladna, megelőlegezné magának a leendő problémákat, és meg is oldja őket. A főhős szemszögéből látunk mindent, az író nem tudja áthelyezni a nézőpontot valamely másik szereplőbe, ő maga akarja uralni az egész cselekménysort.

A meglett férfi és a nála jóval fiatalabb nő közti szerelem az egyik központi gondolat. A korkülönbség egyre nő a drámákban. A Kalandban 24 év, A kassai polgárokban már 38, és a Varázsban 40.  A férfi, aki a nála jóval fiatalabb nő szerelme által teljesedne ki, végül mindig egyedül marad, lemond a szerelemről, visszavonul. De mindig más módot talál a lemondásra. Kádár doktor irgalomból mond le Annáról, aki halálos beteg, de Zoltán doktort megszégyeníti, mint hősszerelmest, és a betegápoló feladatát bízza rá. János mester a haza védelméért, Kassa jogáért mond le Genovéváról, de művészként már nem tud tovább létezni. Krisztián nemcsak lemond Estelláról – kénytelen, hisz az idomártól vár gyereket -, amikor kiderül, hogy a lány mást szeret, de még az ifjú pár jövőjéről is gondoskodik, a saját családi házra félretett pénzt nekik ajándékozza.  Megelőz egy későbbi csalódást, azt, hogy a lány hagyja el valamikor. Az író azonban itt is megengedi magának – ahogy a Kalandban – hogy fölényes legyen. Hiába győz a csinos, fiatal idomár a szerelemben, érezzük, hogy emellett minden más téren alul marad. Egy üresfejű, izomerőt felmutató, durvaságra hajlamos fiatalember kerekedett felül, akivel Estella hosszú távon nem lesz boldog. Krisztiánnál van a szellemi és érzelmi fölény, erkölcsileg ő győzött.

A három színdarab ebben az erkölcsi fölényben rokon egymással, amivel mindhárom férfi főhős rendelkezik. Kádár doktor és Krisztián erkölcsi fölénye szinte belső lelki harc nélkül jelenik meg, lehengerlően, elegánsan, mint amiért nem kell megkínlódni. Az emberi gyengeségnek nyoma sincs. János mester e tekintetben esendőbb, saját fiára is féltékeny, amikor kiderül, hogy a fiú szerelmes Genovévába, szinte eltiltja a lányhoz fűződő érzelmeit. János igazi választás előtt áll, amikor Genovéva és felesége illetve a szerelem és a város megvédése közt kell választania. János mester viseli a legnagyobb emberi terhet, mert nemcsak művészetéről, fellobbanó szerelméről kell lemondania, de a legnagyobb közéleti feladatot is felvállalja, legyőzi a zsarnokot. Csak az embersége, becsülete marad meg, minden mást elveszít, de az író Márai számára ez jelenti a legtöbbet, saját magának is ezt a sorsot szánja – ha úgy alakul a sorsa.

Ha nem is kellett Márainak a zsarnokot legyőzni, a fordulat évében meghozta a maga számára a döntést: az emigrációt választotta, s mivel következetes volt minden téren, haláláig kitartott az emigráció mellett.

Jegyzetek

(1)   Németh Antal levele Márai Sándorhoz. 1940. május 3. OSZK Kézirattár.  Fond 63/2043

(2) Lsd. az (1) jegyzetet.            

(3) Márai Sándor levele Németh Antalhoz. 1940.május 7. Fond 63/2043

 (4) Németh A. levele Máraihoz  1940. május 10., valamint Márai Sándor levele  Németh A.-hoz 1940. július 24.  OSZK Kézirattár Fond 63/2043

(5)    Németh A. levele Máraihoz 1940. aug. 9. Fond 63/3981

(6)    Ilosvay Ferenc: Lássuk, hogy hangzik Márai színpadon! – mondja Márai Sándor. Színházi Magazin 1940. okt. 13.

(7)     Márai levele a Nemzeti Színház Igazgatóságának. 1942. július 14. OSZK Kézirattár. Fond 63/2043

(8)    Magyar Színpad. 1942. dec. 2-8.

(9)     Irodalmi emlékműsor Kassáról. Kossuth Rádió 2011. aug. 28. 5.30’

Budapest, 2011. augusztus 31.

 

MEGJELENT a TEMPEVÖLGY c. folyóirat 2013. decemberi számában



♣  ♣  ♣

 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©