Amikor Herczeg
Ferenc 1954-ben, 91 éves korában meghalt, hatalmas
életművet hagyott maga után, de akkor ezzel senki se
törődött, mert a Rákosi korszak őt is, és
még sok más írót (Márait, Tormay
Cecilt, Harsányi Zsoltot, stb.) ún.
„kurzusírónak” tekintett, vagyis olyan
polgári csökevénynek, aki kiszolgálta a
Horthy-korszak bűnös urambátyámos, keresztény
mázzal leöntött igazságtalan
világát, ezért a népi
demokráciában kegyvesztett lett, leírták,
kitörölték a listáról, el kellett
felejteni.
Herczeg aztán a Kádár-korszaknak sem kellett
(ahogy Márai se), legfeljebb nevetség
tárgyaként esett szó róla,
kigúnyolták, mint olyan írót, aki
jelentéktelen dolgokról ír csupán, mert nem
érdeklik a társadalmi problémák, az
elnyomottak sorsa. Hát úgy nem is érdekelte, ahogy
elvárták volna tőle. Másként viszont igen.
Pályája nagy ívet írt le hosszú
élete alatt. A bánáti német anyanyelvű
sváb nemzetiséghez tartozott, Versecen született,
ahol apja polgármester volt. Anyanyelve német volt, a
magyart gimnáziumban tanulta a piaristáknál.
És akkor már magyar író akart lenni, nem
német, és ez annyira sikerült neki, hogy már
első regénye (Fenn és lenn) híressé tette,
a siker és népszerűség mellé
szegődött, koszorús költő, írófejedelem
volt a két háború között, 1925-ben
Nobel-díjra terjesztették „Az élet
kapuja” című, Bakócz Tamásról
szóló regénye alapján. A nácikat
és a nyilasokat elutasította, 1945 után
mégse kellett, visszavonult, emlékiratot írt, a
kitelepítést sem úszta meg. Onnan hazatérve
lett beteg, hűvösvölgyi villájában halt meg,
amit meglepő módon nem vettek el tőle.
Regényei nem jelentek meg többé,
színműveit még kevésbé szerették,
így 40 évig színház nem játszotta
műveit. A rendszerváltás után tört meg ez a
hallgatási sorozat, amikor a Radnóti
Színház műsorra tűzte leghíresebb
színdarabját, a „Kék
róká”-t. Hamarosan regényei is újra
megjelentek, tehát bekerült valahogy a köztudatba, de
értékelése továbbra se javult, megtűrt
írója az irodalomtörténetnek, ahol
megfér másokkal együtt, ha nem fasiszta, nem
náci és nem rasszista. ő pedig egyik se.
Lapszerkesztőként az Új
Idők kötődik nevéhez, a konzervatív
középosztály lapja volt (Ady ebben jelentette meg a Duk-duk affér című,
jótevői, mecénásai ellen irányuló
– később megbánt és visszavont –
írását, amiből nagy sértődések
lettek), szépíróként elsősorban
novellákat, regényeket és színdarabokat
írt. Minden műfajban sikeres volt, két
színház is házi szerzőjének tekintette, a
Nemzeti és a Vígszínház is. Emellett a
Magyar Színház, a Belvárosi – és az
összes vidéki – is műsorra tűzte egy-egy
darabját. Molnár Ferenccel rivalizáltak, sokak
szerint színpadi műveik felcserélhetők, annyira
hasonló a felépítésük,
témaválasztásuk (Az
ördög; Kék róka). Hosszú
távon Molnár nyerte a csatát: több
darabját játsszák ma, mint Herczegnek, de
mindkettő színházi sikert hoz. A
színdarabírás terén Szigligetit és
Csiky Gergelyt folytatja, de rokon vonásokat mutat két
kortársszerzővel, Zilahy Lajos és Gárdonyi
színdarabjaival.
Herczeg színpadi műveit csoportosítva, három
történelmi drámát találunk, a
többi ún. középfajú dráma
és vígjáték. Határozott
érzéke volt valamely történelmi helyzet
kiválasztásához, ill. annak saját
korára való áthallásához. A
történelmi helyzet sosem öncélú
korfestés, hanem üzenet a jelen társadalomhoz,
akár ébresztőként is szolgál.
Leghíresebb tragédiája az 1904-ben írt
„Bizánc”, amely Konstantinápoly 1453-as
bevételéről szól, de eredetileg a mohácsi
csatát megelőző kaotikus helyzetet akarta feldolgozni
„Mohács előtt” címmel, és csak az
utolsó pillanatban gondolta meg magát, s lett egy
világtörténelmi esemény a
középpontban. A „Bizánc” arról
szól, hogy a kereszténység elveszett, az
árulók összeesküdtek az ellenséggel,
eladták a várost, hogy annak elfoglalása
után jutalmat kapjanak érte. Amikor a hű és igaz
uralkodó (Konstantin) rájön erre, maga sürgeti
a vég bekövetkeztét, és mindenki elveszik, az
árulók is. Kísérteties az a látens
jóslat, ami a drámában utólag felfedezhető.
Ilyen fejvesztve rohant a magyarság az I.
világháborúba tíz év múlva, s
vesztett el kétharmadnyi országot az
árulók, a hitehagyottak, ellenségek miatt.
És nincs Konstantinnak megfelelő igaz vezér, aki mindezt
átlátja, hacsak nem azonosítjuk be Tisza
István alakját Konstantin helyébe, aki ellenzi
(egymaga) a háborút, de belemegy, és
becsülettel végigcsinálja, majd kitárt karral
várja gyilkosait. A párhuzam félelmetes, s mindezt
hogy tudhatta, sejthette Herczeg 1904-ben?
Az 1917-ben keletkezett „Árva László
király” című tragédiája is
rendhagyó. Központi figurának nem Hunyadi
Lászlót teszi meg, hanem V. (Habsburg)
László magyar királyt, aki saját
gyengeségének áldozata, passzív, erőtlen
figura, a főurak diktálnak neki, ő maga is rühelli a
trónt, de lemondani nem tud. Egyéni
tragédiája (Hunyadi lefejeztetése) a nemzet
tragédiája lesz, ahogy Hunyadi László
tragédiája az őt irigylő és elveszejteni
akaró aljas főurakban keresendő. Az intrika megöli a
jobbat, a tehetségest, a gyengeség romlást hoz,
és megbocsáthatatlan. Az író a
tehetség és az erő pártján áll,
egyik nem elég, mindkettő szükséges a győzelemhez.
Az 1925-ben bemutatott „A híd” című
tragédia a reformkor két fő alakját hozza
színre. Stílusosan a korszak százéves
évfordulójára időzítette (1825:
Széchenyi egy évi tiszta jövedelmét
ajánlja a tudományos akadémia
felállítására), benne mérlegre
teszi, kiegyensúlyozza a reformpolitikus, józan
Széchenyit a radikális, szónoklatok
mögé bújó „tűzvészt”
hozó Kossuthtal. A józanabb Széchenyi, aki hidat
épít, háttérbe szorul, s megőrül,
ellenfele népvezér lesz, legendás forradalmi hős,
aki külföldön matuzsálemi kort ér meg.
Herczeg nem foglal állást kettőjük között,
bár akkor és később is úgy
értelmezték drámáját, hogy a korszak
általa tűzte zászlajára Széchenyi
programját a Horthy-korszakban. Mintha a politika
kérésére írta volna meg a művet. Nem
jellemző rá, sosem írt kérésre,
valójában sosem folyt bele politikai vitákba, a
sors fintora, hogy művei mégis azt sugallják, az
uralkodó politikával ért egyet többnyire.
Herczeg híres közömbössége
(impassibilité) sokakat megtévesztett, voltak, akik
elhitték, mások álarcnak vélték. Az
állást nem foglaló irodalom a 19. század
második felének sajátja, amikor az
író ábrázol, bemutat valamit, de nem
minősíti, se nem ítéli el, se nem dicséri
hősét, elfogadja olyannak, amilyen, az olvasóra
bízza, ki mellé áll. A jelenség
leginkább Flaubert műveihez kapcsolható és a
pozitivista filozófiához. Herczeg e jelenségnek
kicsit későbbi képviselője. A maga
impassibilité-jét „A költő és a
halál” c. egyfelvonásosában fejti ki:
„Az alkotó legyen neutrális az élettel
szemben, emelkedjék csillagok magasságába…
ne szeressen és ne gyűlöljön, ő csak értsen meg
mindent.” Higgyük el neki!
Az ún. középfajú drámái
közt legtöbb vihart kavart műve az „Ocskay
brigadéros”. Ebben a
Rákóczi-szabadságharc ismert áruló
figurájának történetét vitte
színpadra rendhagyó módon. Ocskay nem
áruló, csak megsértették, az
ellenséges ajtónálló nem engedte be a
fejedelemhez, hogy kimagyarázkodjon, s véletlenek
sorozata vitte a másik táborba. A drámát a
Nemzeti Színház nem merte bemutatni – félt a
támadó kritikáktól,
elmarasztalástól –, Herczeg a
Vígszínházba vitte, ahol 1901-ben be is
mutatták. Politikai perpatvar lett belőle, a sok
elmarasztaló kritika mellett kurucok és labancok
kései leszármazottai fenekedtek, miszerint a szerző
megsértette őseiket.
Herczeg mindenkori legsikeresebb drámája a
„Kék róka”, amely az I.
világháború legtombolóbb idejében,
1917-ben került a Vígszínház
színpadára. Dúlt a háború, ezrek
estek el a fronton, Pest pedig lázban égett az
újabb Herczeg-bemutató miatt, aminek központi
kérdése az – a Színházi Élet
beharangozása szerint is –, hogy „Járt-e
Cecile a Török utcában?” A szerelmi
négyszög igen frappáns
felépítésű, elegáns módon
választ szét és illeszt össze
házaspárokat. A házibarát Sándor
méltatlankodva kéri számon Cecile-en, hogy hűtlen
férjéhez, megcsalta esetleg egy ismert
nőcsábásszal, Trill báróval. Cecile nem
nyilatkozik, de a következő jelenetben (felvonásban)
már azt látjuk, hogy elváltak, és Pali,
volt férje feleségül vette az unalmas Lencsit,
és láthatóan jól megvannak. Sándor,
az ártatlan házibarát pedig Cecile
férjévé lép elő.
A „Kék róka” jelentéktelen
történetét egészen sajátos
mélabú hatja át, végig valami
megmagyarázhatatlan izgalom uralkodik, ami odaszögezi a
nézőket az üléshez. A visszafogott karakterek, a
szellemes párbeszéd, a titokzatos „Török
utca” megteszik hatásukat. Két
színésznőnek is hozott hatalmas sikert az unatkozó
úriasszony szerep, Varsányi Irén a Vígben,
Bajor Gizi a Nemzetiben tündökölt benne.
A férfi-nő közti harcról ad újabb
látleletet a káprázatos „Tilla”
című, 7 jelenetből álló színmű. A
könnyed, gazdag lakásban, jachton, opera
páholyában játszódó
társasági színdarab a főhős
meggyilkolásával ér véget. Tilla ugyanis
olyan veszedelmes nőstény párduc, aki magába
bolondítja a férfiakat, de utána hamar
megunván őket, szakít velük, és jöhet a
következő áldozat. Nem bírja elviselni, ha volt
szerelme később másnak udvarol, pláne, ha
feleségül veszi az új hölgyet. Tilla
veszélyes manőverbe fog, visszahódítja régi
szerelmét (Tihanyi), ám az új szerető
(Belizár) bosszút áll, és torkon
szúrja. A gyilkos késnek krimibe illő szerepe van a
műben. Az író sejteti, hogy mi lesz a vég, de azt
is sugallja, hogy főhőse megérdemelte sorsát, mert a
végzet asszonyai általában így
végzik.
Bárdos Artúr Belvárosi
Színházában a „Tilla” kasszadarab
volt, igazi színházba csalogató, amire bejön
a közönség, és jól szórakozik,
mert felajzza, amit lát.
Herczeg „A dolovai nábob lánya”
című színdarabjával kezdte színpadi
pályafutását. Paulay Ede egyenesen felkérte
színdarab írására egy utcai
beszélgetés kapcsán, amire Herczeg
rögtön vitte is a délvidéki
házassági történetet. A katonatisztek
érdekházassági szokásait oly módon
bírálja benne, hogy főhőse, Tarján főhadnagy,
hozományvadásznak indul (az eredeti cím is
„Hozományvadász” volt), végül
szerelmi házasságot köt Jób Vilmával,
amihez aztán egyik rokonuk pénze társul, mert a
kauciót ki kell fizetni. A léha, elszegényedett
huszártiszt lelkileg megnemesedik a történetben,
mert az író felemeli hősét, és nem veszejti
el, mint Mikszáth az ő dzsentrijeit.
Miközben Herczeget váltig azzal
bírálják, hogy a dzsentrit pártolja,
elnéző a réteg amoralitásaival szemben,
bizonyíthatóan nem igaz. Elnéző sosem volt a
dzsentrikkel szemben, legfeljebb nem ostorozott. A
„jobbítás” – sokszor naiv –
módszerét alkalmazta velük szemben, amikor
regényben, színdarabban ábrázolta őket.
Eklatáns példa erre „A
kivándorló” című
négyfelvonásos darabja, amelynek főhőse, Pálfalvy
Miklós, aki elkártyázza nemcsak összes
vagyonát, de váltóhamisítással jut
újabb pénzhez, ami a vesztét okozza:
börtönbe kerül. A börtön azonban
ráébreszti eddigi bűnös életére,
kijőve a legnehezebb munkát végzi
(kazánkovács), és boldog házasélet
várja a mellette kitartó nő oldalán.
A szándék nemes, a valóságtól
azonban messze elrugaszkodik Herczeg ebben a művében. A
probléma a műfajváltással van, mert a
történetet az író eredetileg hosszabb novella
– majdnem kisregény – formában írta
meg „A láp virága” címmel, ami
kedvezett a több szálon futó cselekménynek. A
barátján segítő, de váltót
hamisító Miklós és a kitartott, ám
mégis erényes Jesszi szerelme prózában
sokkal hihetőbb, kidolgozottabb, mint ugyanez színpadon, ahol
hiteltelenné válik.
Naivitásra vall az „Aranyborjú”
című színműve, amelyben egy elmélet és
annak próbája alkotja a cselekménysort. Gazdag
nagynéni az első felvonásban az udvariasabb
unokaöcsre hagyja vagyonát, aztán látva a
történteket, a másodikban a másikra hagyja a
vagyonát. A különbség nem nagy, hol az egyik
marad szegény sok-sok generáción keresztül,
hol a másik, a kedvezményezettek mindkétszer
jól járnak.
Annyira kimódolt a felvetés, és az
eredmény sem vezet sehová. Az öröklés
nem matematikai képlet, amit le lehet vezetni, és az
egyenletet megoldani, ráadásul „egész
számra” kihozva, maradék nélkül.
Igazából hiányzik a valódi
szellemesség, csak az elmélet és annak
rabságában vergődik, válik unalmassá a
színdarab. Herczegnek e művén látszik
leginkább az epikus alapvetés, a regényes
megoldás. Sok színműve készült novella,
illetve regény adaptálása útján. A
Gyurkovics lányok (és fiúk), A
kivándorló, a Honthy háza, A fekete lovas, az Első
vihar, a Karolina címűek mind prózai műből lettek
színdarabbá.
Manapság már a „Honthy háza”
című színműve is idejét múltnak
számít, hisz főhősként megtesz egy főrangú
papi személyt (megyés püspök), aki altruista
hajlamának megfelelően vagyonát nem a
számító unokahúgára, Honthy
Idára hagyja, hanem egy árvaház
felépítésére. Szerencsére, Nemere
Sándor ügyész örökség
és hozomány nélkül is feleségül
veszi Idát, mert vagyon nélkül is szereti. Az
ilyenfajta joviális, kedélyes történetek
– amikor a számítás pórul jár
– legfeljebb mosolyt csalnak a néző arcára, vagy
sajnálkozik a cselekedet bárgyúságán.
Szinte ismeretlen színdarabja a szerzőnek az „Első
vihar” című négyfelvonásos dráma.
Két élethelyzetet is vázol benne: Olgának,
Litkey báró feleségének titkolt
betegségét, valamint a tizennyolc éves Lehelnek
első szerelmi kudarcát. Az eseményeket oly
szerencsésen fűzi egymásba, hogy a tragikusnak
induló helyzeteket feloldja, elsimítja: Olga
visszatér férjéhez, Lehel pedig, gyerekes
dacát, legyőzve szerető nevelőapát talál nagyszerű
anyja mellé. Megfigyelhető az a Herczegre jellemző miliő, amivel
oly sokszor találkozunk nála, az úri
jómód, a gondtalan, szórakozással teli
mindennapok, közben intrika, becsületbeli ügyek,
párbaj, vadászat, mindez a szerelmi
házassággal, válással és annak
problémáival fűszerezve.
A már befutott író érdeklődik a magyar
történelem kérdései iránt, de
éppúgy a női sorsok, női szerepek
megformálásában is újat akar hozni. Egyik
próbálkozása e téren a „Szendrey
Júlia” című színműve, ahol Petőfi
hitvesének keserű sorsát mutatja be a hős poéta
halálát követően. Az ő bűne az volt, hogy
özvegyen maradt, és túl fiatal volt még erre
a szerepre, élni szeretett volna. Nem tudott ellenállni a
csábításoknak, udvarlók és
mulatságok vették körül, gyenge
asszonyként állt egymagában a környezet
megvetésével szemben. Menekült volna az
ellenséges gyűrűből, ami körülvette, végül
inkább elfogadta Horvát Árpád felé
nyújtott kezét. Az író elnéző vele
szemben, inkább megérti Júliát, minthogy
elítélje.
Ugyancsak biztos kézzel nyúl a magyar
színjátszástörténet nagy
alakjához, Dérynéhez, akiről egyszerre
állít fájdalmas és megszépítő
emlékképet „Déryné ifjasszony”
című színművében. Hiába volt férjes
asszony, és hiába udvaroltak neki igen sokan, mindig
egyedül maradt, és a magyar nyelvért folytatott
küzdelmét is egyedül vívta, mert azt akarta,
hogy legyen magyar nyelvű színjátszás, és
ne uralkodjék tovább a német, amely fejlettebb
és főként kőszínházi. Hősiesen járta
az országot vándorszíntársulatokkal, s
amikor Szepesy Teodor gróf új életet akart kezdeni
vele – Déryné is szerette a grófot –,
képes volt lemondani szerelméről és a nyugalmasabb
életről a gróf családja javára.
Igazi hazafias vallomásnak szánta Herczeg „A
fekete lovas” című drámáját, amelyet
„A hét sváb” című
regényéből írt át színpadra. Egy
bánáti sváb kisvárosban
játszódik a cselekmény 1848–49-ben, a
szabadságharc idején. A svábok
németségük révén a Habsburg
császárhoz húznának, de amikor a szerbek
megtámadják városukat, a magyar
honvédcsapat segítségével legyőzik a szerb
betolakodó, a császárral szövetkezett
csapatot. Az osztrák tisztek megszállják a
kisvárost, engedik a szerbek fosztogatását, ekkor
a svábság végleg elszakad német
gyökereitől, és a magyarság mellé áll
– örökre. Ez a kéretlen hitvallás a
szerző részéről még jobban megerősítette a
magyarsághoz való tartozását és
koszorús nemzeti költővé
válását az 1910-es, 1920-as években.
A végzetes asszonyt, a démont választja
drámája cselekményéül a
középkori itáliai helyszínt
választó „Éva boszorkány”
című színdarab. A kacér, kalandra
vágyó asszony beleszeret „csak egy
éjszakára” a muzsikáló deákba,
de férje elől titkolja hűtlenségét,
bagatellizálja a kapcsolatot, csakhogy alkalmi szerelme mindezt
végighallgatja titokban, s bánatában, hogy oly
keveset jelentett Éva asszonynak, leveti magát a
szikláról és szörnyethal. Herczeg szerint a
köny-nyelműség végzetes tulajdonság, nem
lehet büntetés nélkül megúszni, aki
kihívja a sorsot maga ellen, rosszul végzi.
Az egyfelvonásosok, illetve jelenetek közül
említésére méltó „A
bújdosók” című darab, amely
Rákóczi utolsó napját
örökíti meg Rodostóban. Az idealizált
jelenetben a kuruc harcosoknak szembe kell nézniük
vezérük elvesztésével, és a
szabadságharc egyik árulójának kései
leszármazottjában lelik meg a jövő magyar
reménységét. „A
bújdosók”-at Herczeg Rákóczi
hamvainak hazaszállítása alkalmából
írta.
A „Két ember a bányában” c.
jelenete egy bányaomlásban a föld alatt maradt
mérnöknek és beosztottjának
párharcát jeleníti meg. Az
életükért küzdenek – fokozatosan
önti el a víz a vájatot –, de csak akkor
fognak hozzá a járat felrobbantásához,
amikor kiderítették egymás múltját,
indulatait, és rájönnek, hogy nem ellenségek.
Bravúros a „Violante és a
bíró” című monológ is, amelyben a
férjét meggyilkoló asszony – már
őrülten – meséli el a képzeletbeli
bírónak, hogy mi is motiválta őt a
gyilkosság előtt és annak megtörténtekor.
Először tagadja, majd hosszas vívódás
után bevallja, hogy ő maga volt a gyilkos. A női lélek
beható ismeretéről árulkodik a monológ
logikus felépítése, parádés a
főhősnő beismerő vallomásához való eljutás.
A maga idejében modern érzelmi felfogást
tükröz az 1943-ban írt és a
Vígszínház kamara színházában
bemutatott „Fecske és denevér” című
színműve. Az ekkor 80 éves szerző ebben a
négyszereplős kamaraműben rendkívüli
megértést tanúsít a fiatalok szabados
szerelmi életével kapcsolatban. Pali erősen
konzervatív, merev család felfogása és Anci
őszinte, pillanatnyi érzelmeket is elfogadó
magatartása távol áll egymástól,
ám a kezdeményezőbb Anci ráveszi a
félénk Palit, próbálják meg
együtt. Sok elmarasztaló kritikát kapott a szerző,
magánszemélyek is bírálták
„erkölcstelen” életmódot sugalló
tendenciája miatt.
1944. februárjában mutatta be a
Vígszínház Herczeg utolsó
drámáját, amely Zrínyi Ilona és
Thököly Imre hazafiságát mutatja szép
történelmi keretben „Arany szárnyak”
címmel. Szerzője aktuális politikai mondanivalót
rejtett el benne, sajnos ezt sem a kortársak, sem az
utókor nem akarja észrevenni. A történelmi
parabola szerint Magyarország éppúgy két
nagyhatalom között vergődik a
világháborúban, mint Thököly
idején. Akkor a Habsburg császár és a
török megszállás sújtotta a
magyarságot, 1944-ben a szövetséges német
és a keletről közeledő orosz hadsereg
pusztító hadjárata készül
kivéreztetni az ezeréves magyarságot. Az
ellenállás lehetetlen, kiút nincs,
békét kell kötni, ahogy Thököly is
békét kötött, és Zrínyi
Ilonát kiváltotta az osztrák
fogságból. A reménység annak idején
a kis Rákóczi Ferenc volt, aki felnőve
élére állt egy szabadságharcnak, Herczeg
idejében nem volt ilyen remény.
A vígjátékok is fontos szerepet
játszanak Herczeg Ferenc életművében.
Miután sikeresen bemutatkozott a Nemzeti
Színházban „A dolovai”-val, mindjárt
írt egy bohózatot „Három testőr”
címmel, ami nemcsak nevettető helyzetkomikumok sorozata, de a
korabeli párbajszokások kifigurázása is
egyben. Főhőse Pollacsek borkereskedő, gyáva,
féltékeny és maradi figura, párbajt kellene
vívnia Hortovay nevű ismerősével, ám semmilyen
fegyvernemben nem tud helytállni. A megoldás az, hogy a
hírlapok elterjesztik róla, hogy legyőzhetetlen
céllövő, már két fiatalembert halálba
küldött párbaj útján, és
aprópénzeket is képes átlőni. Ellenfele
megijed, és eláll a párbajtól. A
bohózat kifigurázza a politikai csélcsap
magatartást is, szerelmi szála azonban gyenge
lábakon áll, amikor egy dörzsölt
hírlapírót és egy naiv unokahúgot
összeboronál a befejezésben.
Shakespeare Szent Iván éji álmához
hasonlatos a „Balatoni rege”. A poétikus
vígjáték Mátyás király
korában játszódik Badacsony
térségében, és a tó szellemei is
fontos szerepet játszanak benne. A komisz Sió –
félig ember, félig tündér – úgy
összekuszálja a földi népség
érzelmeit, hogy Mátyás lemarad Benigna nemes
asszony szerelméről, mert Sió Kinizsi Pálnak
„ajándékozza” az asszonyt. Hipp-hopp
már a papot hívják, lakodalmat ülik,
Mátyás pedig hatalmas birtokot adományoz az
ifjú párnak. Kár, hogy a szép mese oly
kevésszer került színpadra, s alig ismerik.
Vidám gengszter történet „Az
ezredes” című vígjáték. Két
férfitestvér harcol egy ékszerért, az
Amerikában élő megbízza a betörőnek is
szélhámos „ezredest”, szerezze vissza az
ékszert. Az Adriai tengerparton nyaraló
testvérbáty és két lánya
örömmel fogadják a snájdig fiatalembert, aki
mindkettőjüknek udvarolni kezd. Végül a betörő
jó útra tér, és az amerikai testvér
lányát veszi feleségül, az ékszer
és a részvények – a kölcsönös
zsarolás eszközei – természetesen hamisak.
Vígjátéki alapötlet fűti a
„Karolina” című egyfelvonásost, ami 18.
századi nyelvvel íródott (egy-egy
szófordulatában), mivel Mária Terézia
idejében játszódik. Nyeviczay
huszárkapitány egy hercegnőt vár esti
légyottra, ám a hercegnő férje nyomozót
küld asz-szonya ügyeit felderítendő, s az
megtudván, mi készül, a férjet ugrasztja: le
lehet csapni pásztoróra közben. A kapitányt
azonban bihari prépost rokona látogatja meg
váratlanul, így elmarad a légyott, a
féltékeny férj megnyugszik, sőt a kapitányt
előlépteti. Az ehhez hasonló fordulatok adják meg
a szerző sajátos, csakis rá jellemző vonásait.
Herczeg humora fölényes, elnéző,
megbocsátó, de iróniája szúr
és vág is, akit elítél, azt nem
kíméli, nem is menti fel, de mint író,
kívül áll rajta.
Vígjátéknak minősül a
Vígszínházban bemutatott
„Sirokkó” című darab is, ami kicsit
Molnár Ferenc, másrészt Szomory Dezső itt
bemutatott „pesties”, időnként affektált
történeteit idézi fel, bár
nyelvezetében nem követi sem Molnárt, sem Szomoryt.
A főhősnő Rőzer Dóra, tehetséges énekesnő, de ki
van szolgáltatva előbb zeneszerző mesterének, aki
rabszolgakánt bánik vele, amikor Dóra
szakít vele, és férjhez megy egy statisztikushoz,
akkor boldogtalan lesz, de már nincs több kiút,
így marad a biztonságos házassági
kötelékben, mert közben gyermeket vár.
A 18. századba visz el minket „A holicsi
Cupido” című háromszereplős játék egy
felvonásban, ami a keszthelyi helikoni játékok
százéves évfordulójára
készült. 1921. július 2-án adták elő
Keszthelyen, az ottani moziban parádés
szereposztással (Bajor Gizi, Ódry Árpád,
Aczél Ilona). Zsófit, a fiatal özvegyet és a
porcelánfestő Miklóst a szolgalegény
képében megjelenő Cupido segíti apró
bonyodalmak után a házasság
kikötőjébe. A problémát egy szűk cipellő
okozza, ennek kicserélésével oldódik meg
minden akadály. A tündérmese, a báj és
az idill oly gyakori eszköze a szerzőnek, itt mindhárom
eszközzel él, és jól bánik velük.
Vígjátékai közül három is
van, amiben a szatíra igen éles eszközeivel
él. Az 1902-es „Kéz kezet mos” című
komédia szereplői a korrupció minden
eszközére hajlamosak, hogy vágyott céljaikat
elérjék, így válnak
nevetségessé.
„Majomszínház” címen azokat az
arisztokratákat, illetve a felső tízezer illusztris
képviselőit gúnyolja ki, akik a vagyon, a
meggazdagodás rabjai. A busás nyereség, vagy
jól menő üzlet, földterület megszerzése
mellett képesek még azt is elnézni, hogy rokonuk
egy majomlányt vegyen feleségül. Az
író igen messzire merészkedik ebben a maró
gúny-nyal telt játékban, mert nem is az emberi
társadalom szemszögéből nézi az
eseményeket, hanem a majmok oldaláról. Az
evolúció ugródeszkájának tekinthető
emberszabású majmok szemszögéből az emberi
társadalom egy elfajzott, torz világnak minősül,
megvetik és lenézik azt, aki kapcsolatba kerül az
emberrel, „rangon alul” házasodik. A
vígjáték itt-ott swifti elemeket idéz fel
bennünk, a 20-as években bemutatott szatíra gyorsan
lekerült a színpadról, mert nehéz volt
– azóta is nehéz – szembenézni minden
kor nézőinek saját hibáival, gyengeségeivel.
Herczeg legkeserűbb színműve, amit valaha írt, a
furcsa „Baba-hu” címet viseli. Az
egyfelvonásos komédiát sohasem mutatták be,
még a két háború közötti
revíziós időkben is merésznek tekinthető. A
viszonylag rövid színmű külső mázként
viseli a középkori cselekményt – az
alánok leigázása a szövetséges
birodalmak által, és nagy területek
elcsatolása a cincároknak, akik átálltak a
birodalom oldalára –, valójában a trianoni
béke által megcsonkított Magyarország
fájdalmát sugallja nem is az elvett
területekért, hanem annak megalázó és
igazságtalan módja ellen. A szatíra
barbárnak és embertelennek mutatja mind a
végrehajtó birodalmakat és
szövetségeseiket, mind a primitív
„cincár” népet
(Nagy-Cincárország), amely ajándékba kap
egy berendezett országot, amit csak tönkretenni tud.
Az író mindezt oly szellemesen gúnyolja ki, a
feketehumor eszközeit bevetve, parabola és allegória
minden megszólalása, amelyek fényesen
rámutatnak arra, hogy a modern háború – a
civilizáció álarcában,
képmutatóan – véresebb és
kegyetlenebb, mint a középkor barbárnak nevezett
leigázó háborúi.
Nagy sikerként könyvelhette el a Nemzeti
Kamaraszínháza – akkor az Andrássy
úton működött, már régóta ez a
Bábszínház – az 1938-ban bemutatott
„Utolsó tánc” című, Molnár
Ferenc stílusában írt
vígjátékot. Az öregedés
tényét elfogadni nem akaró szép Juci
mindent elkövet, hogy fiatalnak tűnjön, pedig felnőtt,
egyetemista lánya van. Sportol, utazik, lokálokba
jár táncolni, hódolókat tart, akik
feljárnak a lakásukba, és Juci férje
oktatja ki őket a házi szokásokra. A férj
végül megelégeli az asszony viselt dolgait,
és „rendet csinál”, Juci megjavul, hű
feleség lesz ősz hajjal.
A színdarabban Juci lánya emancipált, doktori
vizsgára készül, józan,
mértékletes, ellentéte a
szórakozásba belefeledkező anyjának. A Nemzetiben
anyát és lányát is Bajor Gizi
alakította egy előadáson belül, ez volt a siker
egyik záloga.
Végigtekintve Herczeg Ferenc színdarabjait,
megállapítható, hogy termékeny
írói működésében minden
eshetőség benne van, a remekmű, bravúrdarab,
történelmi játék, szellemes
társalgási színdarab, erkölcsi
példázat, fergeteges bohózat, szatíra,
parabolisztikus dráma, allegorikus mese. Darabjai hol jól
megírtak, hol kevésbé hatásosak, sőt vannak
ügyetlenek is. De így volt ez a többieknél is.
Molnár Ferenc sem csak bravúrdarabokat írt, ami
nem sikerült (Csoda a hegyekben; A nagy szerelem; Fehér
felhő stb.), az régen sem volt siker, ma sem
játsszák. És hol vannak a többiek? Ki ismeri
manapság Szenes Béla, Fodor László,
Harsányi Zsolt, Indig Ottó, Bús Fekete
László, Földes Imre óriási sikereket
megért színpadi műveit, amelyek a 20. század első
felében – a II. világháború
befejezéséig – táblás házakat
hoztak, azóta még a
színháztörténet is alig emlékezik
rájuk. De néha előkerül a legjobbaktól
egy-egy remekmű, és akkor örülhetünk, hogy milyen
gazdagok vagyunk a színház vonalán.
Manapság Molnár Ferencen kívül a
legtöbbet játszott szerző Móricz Zsigmond, akitől
csak válogatva kerül színre ez vagy az,
főként a regények adaptációi (Rokonok,
Úri muri; Légy jó mindhalálig),
színpadra írt művei közül mostanság sem
játszanak semmit (Sári bíró; A vadkan;
Kerek Ferkó; Forr a bor; Nem élhetek muzsikaszó
nélkül; Kismadár). Bródy Sándornak
három színdarabját ma is játsszák a
színházak (A tanítónő, A dada, A medikus),
őt követi Heltai Jenő (A néma levente; A masamód;
Egy fillér), Szomory Dezső (Hermelin, II. Lajos, Bella,
Üvegcipő, Incidens stb.), Lengyel Menyhért (Tájfun),
Szép Ernő (Lila ákác, A patika).
Figyelemreméltó, hogy a két
háború közt legtöbbet játszott
két színpadi szerző, Herczeg Ferenc és Zilahy
Lajos nem tudták megőrizni népszerűségüket
mára. Mondhatnánk, hogy elavultak, témájuk
nem aktuális, régies a nyelvezetük, de mindez nem
lenne magyarázat mellőzésükre. Sokáig
politikai mellőzés áldozatai voltak, de Zilahy Lajos
esetében ez sem állja meg a helyét, hisz ő sem nem
politizált, sem nem volt „kurzusíró”,
mint Herczeg. Mintha végérvényesen kiszaladt volna
lábuk alól a talaj: megváltozott a közeg,
eltűnőben vannak azok a társadalmi osztályok, amelyekben
a cselekmény zajlik, és megváltozott az
„élettér”, amiben már nem
férnek el az ő témáik. Tény, hogy
Herczegtől rendre a „Kék róká”-t
újítják föl („A híd” is
bemutatásra került az Evangélium
Színházban, 1999-ben. Rendezte: Udvaros Béla),
míg Zilahytól semmit, még a német
megszállás ellen írt „Fatornyok”
című, politikailag korrekt színdarabja is csak a
tv-játékig jutott el.
Bízhatunk abban, hogy valamely politikai vagy
társadalmi aktualitás majd felszínre hozza egyszer
azokat az értékes alkotásokat, amelyek téli
álmukat alusszák, de kitavaszodván életre
kelnek. Erre jó példa Hunyady Sándor –
Bródy Sándor fia, a Vígszínház
háziszerzője – legjobb drámájának, a
„Feketeszárú cseresznyé”-nek az
életre kelése a rendszerváltás után.
A mű csak mellékesen szól az 1920-ban elcsatolt
délvidéki Bácska
elsiratásáról, valójában a
főszereplő hivatalnok (főszolgabíró) igaz
embersége áll a középpontban, aki emelt fővel
távozik posztjáról, és viszi magával
az anyaországba választottját, a szerb asszonyt.
Herczegnek is vannak jól megírt színművei,
sőt remekművei, amelyeket egyszer fel fognak fedezni. Elsőként a
„Bizánc” kínálkozik ilyennek, amelyhez
egy bátor rendező szükségeltetik sok-sok rendezői
ötlettel, áthallással a mai korunkba.
Türelmesek vagyunk, kivárjuk a
feltámasztását.
Fehasznált irodalom:
HERCZEG Ferenc munkái. Gyűjteményes
díszkiadás. Bp. Singer és Wolfner, 1925.
HERCZEG Ferenc emlékezései. A Várhegy.
A gótikus ház. Bp. Szépirodalmi, 1985.
HERCZEG Ferenc emlékezései. Hűvösvölgy.
Bp. Szépirodalmi, 1993.
HORVÁTH János: Herczeg Ferenc. Bp. Pallas Rt.
1925. (Irodalomtörténeti Füz. 1.)
KORNIS Gyula: Herczeg Ferenc. Bp. Singer és Wolfner
K. 1944.
MADARÁSZ Flóris: Herczeg Ferenc
drámái. Eger, Érseki Líceum Ny. 1913.
SZABÓ József: Herczeg Ferenc a
drámaíró. Debrecen, Ref. Koll. 1937.
ZSIGMOND Ferenc: Herczeg Ferenc. Kiad. A debreceni Csokonai
Kör. 1928.
Tanulmányok. Írták a Petőfi
Társaság tagjai (Benedek Elek, Berzeviczy Albert stb.)
Bp. Singer és Wolfner K. 1927.
Budapest,
2012.
február 18.
MEGJELENT a KLÁRIS
c. folyóirat 2012/3. és 2012/4. számában
„H. F. drámái” címmel.
