Mily szívet
melengető s
gyönyörűséges érzéssel tölti el a
hazafias honférfiút vagy éppen honleányt,
ha kissé
– vagy nagyon is – elmerül a magyar nyelvű
színjátszás hőskorában, annak is
abban a részében, amikor az országot
járó vándorszíntársulatokat
és ideiglenes
színjátszó helyeket, mint pl. sátor,
szabadtéri színpad, faépítmény,
fogadó,
szála, német kőszínház
bérlése, a pesti Rondella, stb. ínséges
megoldásokat
sorra-rendre kiszorítják a városokban
épülő kőszínházak. Kolozsvárott
már 1821-ben
megnyílik a kőszínház, Balatonfüreden
1831-ben, de csak 30 évig működik, Arad (1817),
Miskolc (1823), s végre Pest-Budán is
állandó helyet kap a magyar nyelven
játszó színtársulat 1837. augusztus
22-én.
Milyen is volt ez
a hőskor? Keserves,
vesződséges, nagy kitartást és
elszántságot követelt a hősszerelmes
vándorszínészektől és a
„játszónéktól”, ahogy
akkor a színésznőket hívták. Ez a
hősi korszak még azzal is terhelt
volt, hogy aki színészetre adta a fejét,
mindenféle szerepet kellett játszania,
vígat, szomorút, zenést,
népszínművet, sőt operát is énekelhetett,
ha úgy
adódott, hisz nem különültek el a szerepek
és a műfajok, egy helyen játszottak
mindent, így nem voltak még un.
„tisztafajú” színésztípusok. A
kőszínházak
elterjedésével, majd a funkcionális
színházstruktúra létrejöttével
(minden
műfaj külön színházat kap, legalább a
fővárosban) fokozatosan kialakul a tisztafajú
színésztípus, vagyis külön a
prózai, külön az operai, majd a
népszínműi,
operett karakterek, sőt a prózaiakon belül a komika,
tragika, drámai hős,
drámai szende, stb. Ez a folyamat elindult a 19. század
elején, és a század
végére nagyjából befejeződött.
A magyar
színháztörténet
Laborfalvi Rózát tekinti az első
„tisztafajú” tragikának, aki már csak
nagy
formátumú drámai szerepeket játszik.
Laborfalvi Róza a nemzet színésznője, a
köztudatban a márciusi forradalom egyik hőse, aki
kokárdát tűz ki Jókai
mellére, majd feleségül megy a híres
íróhoz, amit Jókai anyja és Petőfi
körömszakadtig elleneznek, mert őrültségnek
tartják. Az ifjú pár azonban mit
sem törődve korkülönbséggel, szülővel,
baráttal, titokban házasságot köt, és
boldogan
él. Ennyi a legenda. Hogy mi történt a
további 30 év alatt Jókai mellett, vagy
éppen
honnan származott s hogy lett színésznő a
híres Laborfalvi, azt kevesen tudják.
De jött
valaki a 20. században,
aki színésznő is volt meg író is, de
még Erdélyből is származott, arról a
vidékről, ahonnan Laborfalvi ősei, valamint megejtette a
színésznő különleges
egyénisége és nem mindennapi sorsa, amiről
regényt írt. Ignácz Rózsa
„Róza
leányasszony” című korfestő
regényéről van szó, ami 1942-ben jelent meg a
Dante
kiadónál.
Miért
ír regényt Ignácz
Rózsa
Laborfalvi Rózáról? Az írónő
1937-ben kezdi írói pályafutását,
egymás után
három regénye jelenik meg (Anyanyelve magyar;
Rézpénz; Született Moldovában),
mindegyik sikeres, abszolvál egy színházi
bemutatót (Ezer hold pipacs), és már
kész volt a Családi mondakör
című
önéletrajzi jellegű novellafüzér. Egy
híres, mindenki által ismert színésznő
sorsát megírni újabb nagy kihívást
jelent. Ignácz Rózsa maga is színésznő volt
eredetileg, a témaválasztásnak egyik oka
éppen az lehetett, hogy saját
színésznő énjét is megmutathassa és
„kiélje” írás közben.
Valószínűleg, mindig
is vágyott a sztár színésznő léte,
létformája után, s erre Laborfalvi kitűnő
példa volt. Sokat tudott róla, például
színiakadémiai tanulmányaiból,
személyes
visszaemlékezésekből (Fáy Szeréna,
Gál Gyula) egyaránt. (1) Vonzó volt nevük
azonossága is (Róza – Rózsa), de sokat
nyomott a latban az is, hogy Laborfalvi életén
keresztül betekintést nyújthat az 1848-as forradalom
legfényesebb idejébe, a híres
március 15. napra, amikor színésznőnk
megismerkedik Jókaival, valamint
megírhatja az egész magyar
színháztörténet kezdeti szakaszát a
vándorszínészettől
a kőszínházig, sőt e korai színészet
legkiválóbb alakját is megidézheti, aki
nem más, mint Laborfalvi apja, Benke József.
Summa summarum, a
színésznőből
lett írónő, hogy részben vagy egészben
megteremtse múltbéli önmagát vagy
vágyott eszményképét, közel két
évig gyűjtötte az anyagot újfajta
regényéhez.
(2) Kutakodott Erdélyben a laborfalvi Benke család
nyomait keresve (3), aztán
Miskolcon és Diósgyőrött Déryné
és a Benke féle színtársulat után
kutatva. De
elolvasott mindent, ami a 19. század eleji magyar
színjátszásról szólt,
Déryné
több száz oldalas naplóját, Karacs
Teréz visszaemlékezéseit az 1830-as és
40-es
évek pesti színházi eseményeire, és
kézikönyvként használta Mikszáth
Kálmán
zseniális Jókai Mórról írt
életrajzi regényét, éppúgy, mint a
Jókai és Laborfalvi
leszármazottak, rokonok naplóit, memoárjait is. (4)
Sok-sok
szállal kötődött Ignácz
Rózsa Laborfalvihoz. Még színésznő volt, de
éppen nem játszott a Nemzetiben
kisfia születése miatt, mikor bent járt a
Magyarság c. lap szerkesztőségében
szétnézni
és barátkozni, mint afféle
„szabadságos primadonna”. Itt érkezett
felé az első
biztatás színésznő ősével kapcsolatban,
ugyanis Miklós Jenő köz- és titkos
drámaíró a maga sajátos
tájszólásával azt találta mondani
neki, hogy „mágá úgy
szávál, mint á nágy
Láborfálvi”. (5)
Ez sokaknak
elég lett volna
ahhoz, hogy meginduljon bennük a becsvágy, hát
még neki!
Már a
színiakadémián bogarat
ültetett a fülébe Fáy Szeréna
tanárnője, aki rendszeresen meghívta otthonába
egy kis „etetésre”, mert megsajnálta
ebéden spóroló tanítványát. A
tanárnő egyik
keresztlánya volt Laborfalvinak, vasárnaponként a
Jókai házban uzsonnázott, és
anekdotákat
mesélt keresztanyjáról. Fáy tanárnő
mellesleg a Nemzeti Színház örökös tagja
volt, fiatal kezdőként Jászai Mari
árnyékában kellett játszania, s persze a
rutinos nagyasszony minden nagy szerepet elhappolt a fiatalok elől,
utálták is
sokan, így Fáy művésznő is, aki sokkal jobban
játszotta Médeát, mint a nagy
Jászai (saját értékítélete
szerint), mégis Jászai kapta a szerepet még 50
éves
korában is. Fáy ezért örökös
sértődöttségben élt,
népszerűség helyett az
akadémiai tanítással kellett beérnie,
viszont így átörökíthette
sérelmeit
kedvenc tanítványa/i/ számára. (6)
Érdekes
adalékot kapott az írónő
Gál Gyula színész tanárától,
aki gyermekkorában látta még színpadon
játszani az
öreg Jókainét, tanárként
eljátszotta, hogy ez milyen volt, és mit ad Isten, ebből
kapott képet a későbbi írónő, hogy milyen
is lehetett Benke József, Róza apja,
egyrészt színészként,
másrészt öregemberként. (7)
A regény
elkészült, az 1942-es
könyvnap nagy bestsellere lett, a Dante kiadó nem győzte az
újabb
utánnyomásokat. De hát milyen is ez a híres
regény, ami a legnépszerűbb műve lett
írójának, de hozott is meg vitt is a
művészi megítélés tekintetében.
A
„Róza leányasszony” kortörténeti
rekonstrukciós regény, nem életrajz. Több is,
kevesebb is annál. Kevesebb, mert
nem kíséri végig a címszereplő
életét a születéstől a halálig, hanem
élete
csúcspontján, a Jókaival kötött
házasságnál fejezi be a történetet. De
több is,
mert nemcsak főhőséről ír regényt, hanem a magyar
színháztörténet kimagasló
alakjáról, Róza apjáról, Benke
Józsefről is, valamint a vándorszínészetből
a
kőszínházi létbe való átmenetről, a
színjátszás hőskoráról ad egy
élő
tudósítást, mintegy rekonstruálja
részben az 1800-1850 közti évtizedeket.
A regény
úgy kíséri végig Rózának
és apjának fontos életrajzi eseményeit,
mintha ott zajlanának előttünk,
átélhetővé válik az olvasó
számára minden jelenet, együtt él,
gondolkodik, érez
a szereplőkkel. Látjuk Benke Józsefet a nagyenyedi
kollégiumból hazatérve, a
szülői házban, a bécsi kiruccanás után
Kótsi Patkónál,
színigazgatóként
Miskolcon, aggódó férjként gyermekre
várva, vidéki tanítóként,
Kántornéval
évődve beszélgetni, Budára költözve Juci
(Róza valódi neve) lánya sorsát
egyengetni az akkori Várszínház
társulatánál, feleségét eltemetni,
majd új
házasságot kötni, végül hosszú
éveken át sértődötten visszavonulva
élni,
külső-belső elégedetlenséggel híressé
vált Róza lányával szemben.
S ugyanígy
kísérhetjük végig
Róza életútját. Egyik végletből a
másikba esik, Déryné miatt vonzódik a
pályához, Kántorné alakja
eltántorítja a
„játszóné” léttől, beleveti
magát a
színészetbe Budán, a
Várszínházban, végzetes szerelembe esik
Lendvay Mártonnal,
akitől kislánya születik, ez abban a korban maga a csoda!
Na, nem az, hogy
házasságon kívül gyermeket szül, arra
volt példa akkor is, hanem az, hogy a
gyermekvárás ideje alatt is színpadon volt, majd
kislányát maga mellett
tartotta, nem adta vidékre dajkaságba, sem
intézetbe, csak már akkor, mikor
Jókait megismerte. Hogyan váltotta
Kántornét, átvéve összes tragika
szerepét,
hogyan harcolt, majd barátkozott meg azzal a Hivatal
Anikóval, akinek a férjét szerette
halálosan, s szült tőle gyermeket. S mindehhez
ráadásként láthatjuk Róza
színésznői mindennapos küzdelmeit, ünnepelt
színpadi sikereit, a körötte
sündörgő férfiakat, a barátokat és
barátnőket, s a késleltetett beteljesedést,
amit úgy élünk meg olvasóként, hogy
egy nagy színésznő, aki
magánéletében
szerencsétlen, végre elnyeri méltó
jutalmát, a sors megjutalmazza egy olyan
férjjel, aki minden eddigi szenvedéséért
kárpótolja, mellesleg az illető a
korszak legnagyobb prózaírója, Jókai
Móric. Mint a mesében, gondolhatnánk, ha
nem így történt volna, de így
történt. Ez a boldogságos történet
ráadásul
nemcsak egy múltbéli híresség
története, hanem egy pálya diadalmas
története
is, kicsit a nemzet hőskorának is egy sajátosan
szép bemutatása.
Elolvasván
a regényt, az az
érzésünk támad, hogy valami
gyönyörűséges történettel lettünk
gazdagabbak, és
mégsem egy Courths-Mahler regényt olvastunk, hanem valami
mást, többet, jobbat,
szebbet és nagyszerűbbet, amihez közünk van, ami a
miénk.
Számos
recenzió látott
napvilágot a könyv megjelenése után,
és a recenziók nem egyértelmű
ovációval
fogadták a regényt. A legkritikusabb hangot Örley
István ütötte meg a legautentikusabb
Magyar Csillagban, ami közismerten a megszűnt Nyugat
folytatója volt.
Örley
kritikája szkeptikus,
goromba, túlbonyolított, szőröző írás,
mindenbe beleköt, hogy elmarasztalhasson,
végül ad egy homlokcsókot a szerzőnek, hogy ne
veszítse el végleg a kedvét az
írástól. A kritikus szinte mindent
kifogásol a regényben, Laborfalvi Róza
alakját egyenesen alkalmatlannak tartja, hogy egy regény
főhőse(!) legyen, a
regényben felvonuló színészek
közül bárki (!) alkalmasabb lett volna, hogy
regényt írjanak róla, még Lendvayné
Hivatal Anikó is. Elhibázottnak tartja a
cezúrát is, mivel a szerző 1848. márc.
15-ét tartja Róza élete
csúcspontjának a
kokárda kitűzéssel a középpontban, holott
– szerinte – ez az esemény egyben
hanyatlásának
kezdete is, hisz Jókai elhomályosította
felesége sikereit. Laborfalvit
ún.„kothurnus-színésznő”-nek
titulálja, ennek értelmezését csak
sejthetjük, népiesen úgyis írhatta volna,
hogy ő csak „magas lovon” tudott játszani, csak nagy
tragikai szerepeket
vállalt, de hát miért baj ez? Örley
kifogásolja azt is, hogy a regény a
művészpáros
házasságkötésével, révbe
jutásával ér véget, merthogy az
írónő az
élettörténetet – úgymond –
„egy színtelen közhely” felé vezeti.
Végül
elmarasztaló megjegyzéseket tesz Petőfi és
Szendrey Júlia ellenségesre sikerült
figurái miatt. (8)
Örley
elhíresült bírálata nem
csökkentette a regény népszerűségét,
legfeljebb azt jelezte, hogy „tudós
körökben” vagy a tudományos életrajzi
viszonylatban nem állja meg a helyét. Ignácz
Rózsára nem tudni milyen hatást tett, biztosan
elgondolkozott a súlyos
kifogásokon, mert a háború utáni
kiadásokban változtatott Petőfi alakján,
szelídebbé tette kicsit karcos figuráját.
(9)
Sokkal
szelídebbre sikerült
Vajda Endre kritikája a Vigiliában. Ő ellenkező
irányban indul el, mint Örley,
sok szempontból megdicséri az írói
eszközöket, a szerkesztést, az odaadást, hogy
végül visszaküldhesse a szerzőt a társadalmi
regényekhez: „…az írónő igazi
területe a Született Moldovában
tisztavonalúsága és magasfeszültségű
drámai
légköre.”(10)
Maradéktalan
elismerés jellemzi
Debreczeny Lilla recenzióját a Protestáns
Szemlében.
Írásában
minden lényeges
erényére rámutat a regénynek,
dicséri a „mozgalmas korrajzot”, az
„élcelődő
derűt”, a „székely temperamentumot”, amely
megóvja a „kenetteljességtől”,
kiemeli az öreg Benke remekre sikerült eszelős
figuráját, a jól sikerült
március 15-ének történetét, a mai
korhoz közelálló párbeszédeket. Ő az
egyedüli, aki megragad valamit a regényben, amitől
megérezhető, hogy miért
nagyszerű alkotás: „Nem krónikát, nem
tudományos művet írt, műve a
regényalakító képzelet szülötte,
de az ihlet, ami létrehozta, nagyjából fedi a
valóságot. … Végigvonul rajta … a
magyar tehetségbe, akaraterőbe vetett hit,
amelynek diadalra jutása Laborfalvi Róza rokonszenvesen
megrajzolt alakjában
áll előttünk.” (11)
A szerző maga is
nyilatkozik –
többször is- az 1942-es könyvnapi siker kapcsán a
Film, Színház, Irodalom c.
lapnak. Azon, amit mond legújabb regényéről,
érződik, hogy utólagosan fogalmazta
meg, mintegy magyarázatát adja, miért fogott
hozzá ilyen nagyszabású, esetleg erejét
meghaladó témához, igen messzi
távlatból nézi saját elkészült
regényét, amikor
ezt írja: „A regény nem
színháztörténeti
búvárkodás, hanem hitvallás. … Az
első
generációnak mindig fel kell áldoznia magát
a másodikért. Az első halála és
látszólagos céltalan pusztulása adja a
második életet. Regényemben felvonulnak
… mindazok, akik a magyar színjátszás első
fanatikusai voltak.” Aztán mintha
még mentegetőzne is az ábrázolt
színészek, írók és a saját
nevében is: „… a
hősök is emberek … Bűneik éppúgy vannak, mint
erényeik … francia
barátnőm
nagyon találóan így
jellemzett engem: kis dolgokban destruktív, nagyokban
konstruktív. Talán van
benne valami, a Róza leányasszony is ilyen…”
(12)
A
„Róza leányasszony” lett
Ignácz Rózsa legtöbb kiadást megért,
legolvasottabb, legnépszerűbb regénye. A
háború után meglepő dolgok történtek a
regénnyel kapcsolatosan.
Márkus
Emília, a már életében
legendássá vált színésznő, aki
még 86 éves korában is játszott
színpadon, utcán
találkozva az írónővel, arra kérte, hogy
írja meg az ő életrajzát is, mert a Laborfalvié
oly jól sikerült. A naiv kérés
természetesen nem talált meghallgatásra, hisz itt
nem életrajzi sorozatról volt
szó, hanem a magyar színjátszás
kezdeteiről, egy korszakról, egy folyamatról.
Az idős színésznő ezt már fel sem foghatta, ő
saját magának szeretett volna emléket
állítani. (13)
Aztán
sokáig csend lett Ignácz
Rózsa és írásai körül, majd
tíz évig nem adták ki műveit. A forradalom
után
ifjúsági regények, mesék,
népmesék kerültek ki a keze közül, mikor
enyhültek az
idők, elsőként a „Róza leányasszony”
jelent meg új kiadásban. A 60-as években
kétszer,
1972-ben már a harmadik kiadása jelent meg. A
regény egy újfajta népszerűségi
hullámot élt meg, az ifjúság
számára nevelő célzattal ajánlották
könyvtáraknak,
iskoláknak, olvasóknak. Az ajánlásra nem
várt támadás érkezik Koroknai Zsuzsa
részéről az ÉS-ben.
A kritikus
frontális támadást
intéz a regény ellen, minden lehetséges
módon bírálja: mindenek előtt nem
tartja irodalmi értéknek, nem való
kamaszlányok részére olvasmánynak,
pletykálkodó, intimpistás stílussal
vádolja, azzal, hogy teljesítménye Harsányi
Zsolt népszerűsítő történelmi
regényeit imitálja. Legfájóbb
kifogása, hogy a
regény nemzeti színű mázzal van leöntve, az
úri középosztályt célozza meg
közönségül, sőt az 1848. márc. 15-i
eseményeket egyenesen paródiának minősíti.
A Jókai-Laborfalvi szerelem szerinte
„édeskés idill”, végül úgy
summázza
lesújtó véleményét, hogy kijelenti:
„az alapos átdolgozás hasznára
válhatott
volna az érdekes részleteket is tartalmazó
regénynek.” (14)
A Koroknai
Zsuzsa-féle megnyilvánulások
tömeges elterjedése jelzi, hogy vastagon benne voltunk a
Kádár korszak
elnemzetietlenítő, demagóg politikájában.
Ignácz Rózsa gyönyörűségesen
szép,
hazafias, 1848-at is megidéző regénye ellenjavallt a
tizenévesek számára,
legalább is az elit ideológusok szerint. Az
esemény komikuma abban rejlik, hogy
józan ésszel és aktuális
politikától mentesen jó szívvel
ajánlható ez a regény
minden fiatalnak és nem fiatalnak egyaránt, ahogy ez meg
is történt, csak aztán
az ízlésformálók, a megmondó emberek
helyre teszik a dolgokat. Aki magára
valamit is ad, annak nem tetszik a „Róza
leányasszony”.
Koroknai Zsuzsa
és a többiek is,
akinek nem tetszik a regény – akár
ízlésbeli, akár ideológiai okok miatt
–,
bizonyára meglepődnek, ha megtudják, Ignácz
Rózsa műve már a 70-es évektől
tankönyvként volt használatos a
Színművészeti Főiskolán. (15) Ahogy tankönyv
az
írónő másik nagyszerű könyve is, a
„Prospero szigetén”, amiben
pályatársairól
ad sajátos ízzel átitatott portrékat.
Minden kollégáját /Ódry
Árpád, Sugár
Károly, Bajor Gizi, Gál Gyula, Kiss Irén,
Fáy Szeréna, Vízvári Mariska, Hettyey
Aranka, Hevesi Sándor, Horváth Jenő/ egyedi módon
ragadja meg, olyan információkat
közöl róluk, amit máshonnan nem tudhattunk
volna meg róluk.
Bezzeg sem
laborfalvi Benke
József, sem leánya, Benke Judit - aki a székely
nemesi előnevét felvéve és
Déryné keresztnevét kölcsönözve
lett Laborfalvi Róza – nem volt Ignácz Rózsa
kor- és pályatársa, tehát személyes
élmény nem játszhatott szerepet életrajzuk
megírásában,
annál több kutatómunka és írói
fantázia. Benke figurájának
megalkotásánál először
a kálnoki unitárius parókián kereste a
keresztelési anyakönyvben, amit meg is
talált. Ő volt szüleinek ötödik gyermeke ezen a
néven, az előző négy József
mind meghalt gyermek korában, s ahányszor újabb
gyermek született, mindig
Józsefnek keresztelték.(16) De csak az ötödik
József maradt meg, aki az írónő
keze alatt keményfejű székellyé lett,
olyanná, mint Ignácz Rózsa székely
rokonai, csavaros eszű, eltökélt, kitartó. A
színjátszás elmélete és gyakorlata
nemhogy a hivatása, egyenesen a szenvedélye volt, amikor
már úgy érezte, hogy 182
színpadi szerep eljátszásával megtette a
magáét, eleget írt, fordított a
színháznak, akkor lányát felhozta Pestre,
hogy belőle „játszónét”
csináljon.
Odaadta volna egy német hírességnek is, de Juci
már 12 évesen is ellent tudott
mondani apjának, s megvolt a maga akarata, s ez az akarat
Déryné hatására
alakult ki benne. Juci számára a hozzájuk sokszor
ellátogató híres „Schenbach”
Róza volt a minta, akinek nevét épp az ő apja
változtatta a jó hangzású
tükörfordítással Széppatakira.
Mindenesetre a Karacséknál megszálló Benke
lány
a német színésznőnél tanulás
hírére „…jóízű kacagás
közt megfogadta, hogy csak magyar
marad örökre. És fogadását
fényesen be is váltá.” (17)
Az a jelenet a
regényben, amikor
Juci Pesten Kántornéhoz beköltözve
közelről látja a nagy tragika
szereptanulását, színpadi
öltözését, szereplését, kalandos
magánéletének tanúja
lesz, s megszökik tőle, mind csak írói
fantázia szüleménye, ahogy a Laborfalvi
köré egyre növekvő baráti kör
felvonultatása is az, mégis milyen élethűnek hat.
A szerző saját bevallása szerint a
„sztárolás” jeleneteit, a „slepp”
jelenségét
saját korának sztár színészeinek
szokásaiból, udvartartásuk
visszavetítéséből
alkotta meg.
Érdemes
kitérni a regény emberi
viszonylataira: apa-leány kapcsolat a legkiterjedtebb.
Míg a híres színésznővé
érő, mindent önerőből elérő Róza egyre
értőbbé és elnézőbbé válik
apja iránt, a
40-es években anyagilag is segíti,
féltestvérét magához veszi, stb., addig az
apa mind kevésbé érti leányát, sem
szerelmi életét, sem életmódját,
színpadi
játékstílusát nem akarja tudomásul
venni, eltávolodik tőle, s megbocsátani,
elfogadni is csak akkor képes, amikor megtapasztalja
lánya önzetlenségét, apja
iránti önfeledt szeretetét.
A nő-férfi
viszonyt tekintve
Laborfalvi Rózának három kapcsolatával
ismerkedhetünk meg. Kezdő színésznőként
beleszerelmesedik a szívtipró és már
házas Lendvay Mártonba, aki már sok leányt
és asszonyt elcsábított, s
Rózától született törvénytelen
gyermeke is harmadik
e sorban. Lendvay úgy viselkedik ebben a kapcsolatban, ahogy a
magabiztos,
felelőtlen hódítók viselkedni szoktak: a
kényelmes részt elfogadják, a
kellemetlenséget
elhárítják maguktól. Róza viseli a
leányanyaság minden következményét,
még
évekig szerelmes gyermeke apjába, de előbb-utóbb
feladja a reményt is, közönyössé
válik iránta.
Kemnitzky
és Semsey urak anyagilag
javítanak Róza sorsán, ám Róza
hidegen és méltósággal teljesíti a
szeretői
szerep kötelességét. Az érzelmi-anyagi
kiszolgáltatottság megviseli, de nem
teszi tönkre, egy pillanatig se gondoljuk azt, hogy
elzüllött, tartása átsegíti
e nehéz éveken. Persze tűnhet ez utólagos
belemagyarázásnak, utólagos
elégtételnek, hisz amikor Ignácz Rózsa
mindezt felvázolja, az
utókor szemléletével néz egy már
régen
lezárt életművet, egy ismert karriert, egy nemzeti ikon
olyan korszakáról
vélekedik, amelyről alig tudunk valami bizonyosat, csak
találgatunk, mert csak
morzsányi információnk van.
Mindezek
után hogyne futtatná
csúcsra a szerző a történetet, amikor végre
elérkezik az „igazi”. A regény régi
és új bírálói önfeledten
kötnek bele e romantikus kapcsolatba, amely nemcsak
egy szerelmi történet egy csalódott,
leányanyaságot vállalt színésznő
és egy
ígéretes fiatal író között, hanem
összekapcsolódik a magyar nemzet legfényesebb
napjával, 1848. március 15-ével. A
romantikát még fokozza, hogy Jókai anyja és
a Petőfi házaspár mindent elkövet, hogy
megakadályozza a szerelmespár révbe
jutását. Róza, aki nyolc évvel idősebb
Jókainál, színésznő, ami abban az időben
erkölcstelent és komolytalant jelentett egyben, és
még leányanya is, nem merte
elhinni, hogy egy nemesi származású,
tehetséges író az övé lehet egy
életre.
Így az eszével szerette Jókait elsősorban,
másrészt szerelmes is volt belé.
Az anya-gyermek
kapcsolat
egészen modern viszonyokat tükröz. Róza maga
neveli kislányát, s csak akkor
adja intézetbe, amikor Jókait megismeri. A
gyermeknevelés kudarca ennek a regénynek
nem lesz témája, de tudjuk, hogy Kisróza is
leányként szül majd egy kislányt,
akit a Jókai házaspár saját
gyermekeként nevel fel s ad férjhez a festőhöz,
Feszty Árpádhoz. Szinte felhőtlen Róza kapcsolata
kollégáival, pályatársaival,
barátaival. Egyszerre tud uralkodni és
végtelenül szerénynek lenni, kedves,
diplomatikus, ha kell, segítőkész, de ugyanakkor
segítségre szorul. Sír és
nevet, örül és szenved, szeret, és őt is
szeretik.
Laborfalvi
Róza önerejéből lett
a nemzet első számú nagy tragikája, akinek
Vörösmarty Mihály ír verset, aki a
maga korában a legszebben szaval, Széchenyi lelkesedik
érte, hangja, termete,
arcéle magával ragad. Az őt megteremtő író,
Ignácz Rózsa az egész Laborfalvi jelenséget
magán keresztül szűrte meg, önmagából
teremtette meg a figurát, a saját
problémáit
adta Laborfalvinak, és válaszolta meg őket a
regényben. Így lett hiteles
mindaz, amit írt, érezni, hogy belülről jön,
és nem csak
közönségcsalogató cukros máz.
Milyen
életrajz az – veti fel az
Örley kritika –, ami a főhős beérkezésekor,
sikerei csúcsán abbamarad, véget ér
? (18) Laborfalvi a regény befejezésekor még csak
33 éves, majdnem 37 évet él
még sok örömben és kevesebb bánatban,
amiből itt semmi sem jelenik meg.
De hát
tudjuk, hogy a regény nem
életrajz, hanem korrajz, nem egy személy élete,
hanem az önálló magyar
színjátszás létrejöttének
regényes története. Csak ámulni tudunk azon,
hogy a
szerző milyen jó érzékkel hagyta el Laborfalvi
életének hátralévő részét.
Miért
is?
A
szabadságharc leveréséig,
Jókai bujdosásáig és a fővárosba
való visszatéréséig (a menlevelet a sokszor
életét
is kockáztató, akkor már feleség Laborfalvi
szerezte neki) tartó történet a
legjobbkor szakad meg, itt kezdődnek a házaspár
hétköznapjai, Jókai csillagának
felemelkedése, és felesége nemzeti
színházi státusának
megerősödése. Míg 1848
előtt – hiába volt akkor is a legjobban elismert
színésznő – a színészfizetések
elég csekélyek voltak, az 50-es évektől kezdve
megugrottak, s épp Laborfalvinak
lett a színházban a legmagasabb fizetése
egészen az 1869-es nyugdíjba
vonulásáig. Ez már nem kellett, a szerző a
csúcson hagyta abba meséjét. A
klasszikus mesék és romantikus regények
egyébként is a szerelmesek egymásra
találásával érnek véget,
aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak…
Mindaz, ami 1850
után történik a
Jókai házaspárral, Mikszáth
Kálmán zseniális regényében
olvasható, amely egyik
forrásanyaga volt a „Róza
leányasszony”-nak, sokak szerint Ignácz
Rózsa túl
sokat is merített Mikszáth művéből. A vád
ismét alaptalan, hiszen ezt a remek munkát
semmiképpen se tudta volna megkerülni. Innét
származtatta a megismerkedésükre
vonatkozó adatokat, valamint a híres március 15-i
színházi estének a történetét
is. Hogyan hangzanak ezek a részletek Mikszáth
regényében?
„Hogy
miként, hol és mikor
keletkezett ez a viszony, nincsenek rá adatok. …
Jókai már Szigligetiéknél
kell, hogy találkozott legyen vele. … Sokszor járt
Fánikához és azt is tudjuk, hogy
Jókai napjainak egy részét a Szigligetiék
társaságában töltötte játszadozva
a
gyerekekkel. Lehetetlen …, hogy ne jöttek volna össze.
Sőt, Róza talán éppen
azért járt oda olyan sűrűn. … Egy csöppet se
lehet csodálni, hogy Laborfalvi
Róza szemet vetett rá. Okos lány volt,
ragyogó szépsége teljes pompájában,
de
már azon a mesgyén, mikor a hervadás közeleg,
a 31. esztendőben járt, mikor már
tanácsos valami révbe jutni. Lehet, hogy a szíve
is lobot vetett, mert olyan
deli volt Jókai és amellett előkelő modorú, nemes
szerénységgel párosult vonzó
szépségű, hogy egy sokat próbált
lány előtt is kívánatosnak tűnhetett
fel … ő volt a legalkalmasabb
médium arra, hogy az első szép nő, aki komolyan akarja,
teljesen rabjává tegye
… csodálatos vaksága volt talán a
legnagyobb ajándék, mellyel az istenek
felruházták. Ebből az ajándékból
Róza is ki akarta venni a maga hasznát s ezt
helyében
mindenki így cselekedte volna.” (19)
A
férfifogás mesterségét ennél
finomabban nem is lehetett volna tálalni. Ezt a finom
előadásmódot az
írónő megtartotta, majd a saját szája
íze
szerint tálalta. Mert, ha az a kérdés, hogy
Róza szerelmes volt-e Jókaiba,
vagy csak el akarta vetetni magát
egy
jóravaló férfival, akkor megkaphatjuk az
Ignácz Rózsa féle megoldást: hát
persze, hogy szerette, hisz Jókait mindenki szerette volna, de
fontosabb az,
hogy „Jókai szerelme izzó
szenvedéllyé fajult”(20) iránta, ezt az
iránta
megnyilvánuló rajongást kellett megragadni,
irányítani, ütni a vasat, hogy ki
ne hűljön idő előtt. És Laborfalvi ezt nagyon jól
csinálta, sikerült neki, ez volt
élete legnagyobb alakítása, s megérdemelte
a szeretett férfit, aki akkor sem
hagyta őt el, amikor már rájött, hogy nem is
csinált olyan jó vásárt.
Laborfalvi ugyanis, öregedvén egyre zsörtölődőbb,
vénasszonyos jelenséggé vált,
állandó izgalomban élt leánya s annak
törvénytelen leánya
pátyolgatásában. S az
angyali türelmű Jókai mindezt végig izgulta,
drukkolta vele zokszó nélkül.
De addig is mi
minden történt
közöttük! 1848 nyarán dúlt a szerelem,
elhatározták, hogy férj és feleség
lesznek, de Rózának a dolog sürgőssé
vált, mert Móric nem tudta, hogy van egy gyermeke,
félt, hogy ez hamarosan kiderül. Róza azért
is nyugtalankodott, mert Móric nem
értesítette rokonait, barátait, hogy hamarosan
megnősül. Ekkor rendezte meg
Róza az eljegyzést a Svábhegyen, ahová
minden barátjukat meghívták.
Bejelentette az ifjú pár, hogy egybekelnek, mikor is
Petőfi felugrott, s
késével hadonászva elrohant. Ez valóban
fellendítette az eseményeket, Petőfi
másnap nekitámadt Jókainak: „nem engedem,
hogy vesztedbe rohanj” felkiáltással
elrohant, majd üzenetet küldött Jókai
anyjának Komáromba, hogy azonnal jöjjön Pestre.
Petőfi arra vetemedett, hogy Jókai anyját elvitette abba
a lánynevelő
intézetbe, ahol Kisrózát neveltette Laborfalvi. Ez
egyrészt övön aluli ütés
volt, de legalább cselekvésre késztette a sarokba
szorított Jókait. Megígérte
anyjának, hogy szakít Rózával, aztán
másnap eltűnt, hogy Piliscsabán, mindössze
két tanú jelenlétében egybekeljen a
legnagyobb magyar tragikával. (21)
Figyelemreméltó
az a körülmény,
hogy míg Petőfi többé nem békült ki
barátjával, 1849-es halála után alkalma se
lehetett erre, addig Jókai anyja kibékült a
fiatalokkal, amikor látta, hogy
menye mennyire rajong az ő fiáért, bújtatja
Tardonán Csányi Benjaminnénál, de
ennél is jelentősebb tett, hogy Szathmáry
honvédkapitánytól szerzett egy Klapka
által a komáromi várban kiadott kitöltetlen
űrlapot – szabad elvonulást kapott
mindenki –, ezt kitöltötték Jókai
személyleírására, de hamis névre,
így tudott
a fiatal író visszatérni Pestre. Ez meghatotta az
idős asszonyt, s a családi
vagyonból egy kis zacskónyi aranyat küldött a
fiataloknak. (22)
A
„Róza leányasszony” az 1850-es
években fejeződik be egy dicsőséges miskolci
bevonulással, ahol is Laborfalvi
Volumniát játszotta Szigligeti
drámájában, és az egész város
őt ünnepelte, na
meg szeretett Móricát.
A teljesség
kedvéért most az
következik, ami már Ignácz Rózsa
könyvéből kimaradt, a révbe jutott
színésznő
további sorsa. Laborfalvinak férjhez menetele után
nőtt az ázsiója, sokáig
maradt még a Nemzeti első számú tragikája,
népszerűsége emelkedett, s ehhez még
tekintélyt, méltóságot is szerzett
nevezetes házasságával. 1869-ben nyugdíjba
ment, s azután csak jutalomjátékokon,
jótékonysági előadásokon szerepelt.
1883-ban ünnepelték ötvenéves
színészi jubileumát, amely a legenda szerint
így
zajlott: „A délceg matróna fönséges
szavalata még egyszer utoljára megcsendül a
Nemzeti Színház deszkáin egy
zúzmarás decemberi estén még egyszer
felhangzanak
a tapsok, hull a virágerdő s ezzel végképpen
eltűnik a szemek elől. … Még…
december 8-án egy ebéd a Szikszai emeleti termeiben,
melyre megérkeznek a
koszorúk és üdvözletek az ország minden
városaiból, az utolsó hódolat az öreg
Gertrudisnak … megérkezik az aranykereszt is
Bécsből, a királytól.” (23)
Aztán 1886
őszén súlyos dolgok
történtek. Jókaiék Kisróza
házasságon kívül született
leányát nevelték saját
gyermekükként, s a titok kipattant, el kellett mindent
mesélni az unokának, aki
végül belenyugodott az „igazságba”. A
nagymama (Laborfalvi) viszont átesvén e
nagy titok leleplezésén s megnyugtató
befejezésén, tüdőgyulladást kapott s
ágynak esett. A helyzet szokványosnak tűnt, egy
tüdőgyulladásból már akkor is
fel lehetett gyógyulni, de ez a 69 éves
matrónának nem sikerült. Bár jobban
lett átmenetileg – erre szokták azt mondani, hogy a
halál előtti nagy
fellendülés, utolsó erő
megnyilvánulása –, de rögtön utána
eszméletét vesztette,
s november 20-án hajnal 4-kor meghalt.
A
történet végére értünk, ha
lehet a végére érni valaminek, amiről
végtelen sokat lehetne még beszélni. Egy
teljes tanulmányt megérne például annak
feltárása, hogy a regény szerzője hogyan
viszonyult saját regényéhez időről időre.
Ignácz Rózsa, aki szerelmese volt a
színháznak, aki nosztalgiából, saját
maga igazolásául, szeretetből,
elismerésből, kíváncsiságból
és sok minden más okból megírta
sikerregényét,
egyre inkább visszavonult, amikor regénye került
szóba. Halála előtt nem sokkal
úgy nyilatkozik művéről, mintha mentegetőznie kellene
azért, hogy regénye
népszerű, sokan olvassák, híres
színésznő a főhőse, és egyáltalán,
hogy
merészelte megírni. Azzal indokolja regénye
létjogosultságát, hogy ő csak a
magyar színjátszás eredetiségét,
hazai gyökereit akarta igazolni:
„Legközépszerűbb
írásomnak a Róza leányasszonyt tartom.
Mondjam-é, hogy jellemzően az egyik
legolvasottabb, legnépszerűbb? Pedig én ebben nemcsak egy
érdekes színésznő életét
akartam bemutatni, hanem a magyar színjátszás nem
idegen, nem más népektől
majmolt, nagyon is hazai ihletésű keletkezését
szerettem volna ábrázolni,
bizonyítani.”(24)
Mintha
bocsánatot kérne tőlünk,
olvasóktól. Jelentem, megbocsátunk. Olvastuk
és olvassuk Rózát és Rózsát,
vagy
ahogy egyik tanulmány szellemesen összevonta a két
személyt Róz(s)ává. (25)
Végezetül
idéznék néhány sort a
regény 1966-os új kiadásához írt
ún. „II. jegyzet”-ből, ami a szerző utószava
volt tulajdonképpen: „Róza leányasszonynak
– a könyvnek – különös sors jutott.
Húsz esztendőn át nem lehetett
könyvkereskedésben kapni, néhány éven
át közkönyvtárakban
sem, viszont mások, nem én, szintén
írással foglalkozó emberek – hét
ízben –
írták meg, megkérdezésem
nélkül, s szinte szóról szóra, egy-egy
részletét. Sajnálatosan
még olyan részleteket is használtak
színészettörténeti adatul – amit, mint
regényt, magam költöttem.” (26)
A sors fintora
– mondhatnánk –
elégtételül szolgálhat mindannyiunk
számára. Így lesz a meséből
valóság, a
szépből igaz.
Jegyzetek:
1. Ignácz Rózsa:
Prospero szigetén. Bp. Magvető, 1960.
Malvolio tanár úr… c. fejezet
2. Róza leányasszony. Bp. Dante, 1942. A szerző
regényhez
írt jegyzete.
3. I.R. Családi mondakör. Bp. Dante,
1942. 5-9.p.
4. Róza leányasszony. Bp. Dante, 1942. A szerző
regényhez
írt jegyzete.
5. I.R. Ikerpályáimon c.
önéletrajzi regényében elmesélt
történet.
6. I.R. Prospero szigetén. Malvolio
tanár úr és a többiek
fejezetben Fáy Szerénáról.
7. Ld. 6. jegyzet. Gál
Gyuláról.
8. Örley István recenziója.
Magyar Csillag 1942/II. 113-114.
p.
9. Róza leányasszony. Bp.
Móra, 1966, 1972. II. jegyzet
557-558.p.
10. Vajda Endre recenziója. Vigilia
1942/2. 320-321.p.
11. Debreczeny Lilla recenziója. Protestáns Szemle 1942. 319-320.p.
12. I.R. legújabb
regényéről és az erdélyi
irodalomról.
Film, színház, irodalom 1942/22.sz.
13. I.R. Prospero szigetén. A Bajor Gizi
c. fejezetben.
14. Koroknai Zsuzsa:
Leányregények. ÉS 1967/17.sz. 7.p.
15. Possonyi László: I.R.
Erdélyi volt az anyanyelve.
Vigilia, 1980/1.sz. 65.p.
16. I.R. Családi mondakör. Bp.
Dante, 1942. 5-9.p.
17. Karacs Teréz: A régi magyar
színészetről. Arad,
Széchenyi Irod. Int. 1888. 59.p.
18. Örley István
recenziójában. Magyar Csillag 1942/II.
113-114.p.
19. Mikszáth Kálmán:
Jókai Mór élete és kora. Bp. Művelt
Nép, 1954. I.k. 130.p.
20. Ld. a 19. jegyzetet. 131.p.
21. Ld. a 19. jegyzetet. 131-142.p.
22. Ld. a 19. jegyzetet.
23. Ld. a 19. jegyzetet. II. k. 130.p.
24. Hegyi Béla: A magunk
vallomásai, portrék és
beszélgetések. Bp. 1979. 331.p.
25. Fábri Anna: Róz(s)a
leányasszony. Kéziratos tanulmány.
10 p.
26. Róza leányasszony. Bp.
Móra, 1966, 1972. II. jegyzet.
557.p.
MEGJELENT a TEMPEVÖLGY
2010. márciusi számában.