IRODALOMTÖRTÉNETI ESSZÉ

Földesdy Gabriella

Szindbád hazamegy

Krúdy Gyula halálának 80. évfordulójára

Amikor Márai Sándor 1940-ban megjelentette regényét Krúdy Gyula életének utolsó napjáról, az író már hét éve halott volt. Márai így tisztelgett példaképe és írói rokona előtt, akit irodalmi Nobel-díjra tartott érdemesnek – akár Kosztolányi Dezsőt –, ám a rangos díjat egyikük sem kapta meg. A dologban még az is érdekes, hogy mindezt Márai akkor mondta, amikor az ő Nobel-díjra való ajánlásáról esett szó. Magát méltatlannak tartotta e két nagyság mellett, ezért el se fogadta volna a kitüntetést. És Márairól el is hisszük mindezt. Elhisszük azért is, mert Krúdyról írt regénye nem egy regény a sok közül, amelyek közt vannak remekművek, közepesek, és – nehéz ugyan kimondani – vannak gyengébbek is, a Szindbád-regény életművének egyik csúcsát jelenti. A mű egyszerre szól Krúdyról és önmagáról, az életről, a művészetről, halálról, Krúdy stílusában.

Kezdjük a végével! Az utolsó oldal kimondott bölcsessége szívszorító számunkra, akik ismerjük a szerző szomorú életsorsát. Márai mondata Krúdy utolsó gondolatát idézve az, hogy „idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk.” A regény hőse idejében ment el ebből a világból, míg Márai 1943-ban csak remélhette, hogy ő maga is e megtisztelő sorsra jut, ám neki nem sikerült. Tudjuk, 89 évesen magára maradva, tehetetlenül nézett szembe a fegyverrel, és nem bírta tovább az életet, eldobta. Vajon eszébe jutott saját korábbi regényének hőse ekkor, akinek sorsát megírta, megvallotta, magáénak akarta tudni? Nem tudjuk.

És most az elejére! A könyv mottója a címlap után így szól: „K. Gy. emlékének. Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörösbajszú főpincérnek, az íróknak, s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt, s szerették és gyászolják a világot, mely utánahalt. M. S.” Mondhatnánk profánul, így tisztelgett „MS mester”.

Szindbád életének utolsó napját éljük át a regényben. Ez a nap rendkívül prózaian kezdődik, azzal az elhatározással, hogy estére hatvan pengőt kell szerezni Zsókának, kisleányának vizsgaruhára. Mire ezt megtudjuk, már előbb sejtjük, hogy komoly akadályai vannak, lesznek a vizsgaruha előteremtésének. Az állandóan cigarettázó és köhögő „hajós, író és úriember” környülállásai ugyanis alaposan megromlottak. Már nem fogadják kellő tisztelettel a szerkesztők, megváratják, kiüzennek, hogy nem érnek rá, s ez vérlázító, de már nem kíván vért a sértett. Huszonöt éve még meggyomrozott egy huszárt, aki kormánypártinak nézte, amikor ő hagyományból mindig ellenzéki volt. Aztán baljós a múlt téli rosszullét felidézése, amikor Oroszlán, az orvos korai lefekvésre intette egy roham után. Felöltözve szökni próbál otthonról, de asszonya felébred, és szerelmetesen, ám kellő határozottsággal közli, hogy előző nap kikapcsolták a villanyt, hitelbe vásárolnak ételt a kocsmárostól. Szindbád mindent megígér, pénzt a ruhára, ételre, a villany visszakapcsolását, a korai hazajövetelt, az otthonvacsorálást is, de azt, hogy nem iszik út közben, képtelen megígérni, mert nem szereti a könnyelmű ígéreteket. Hazudott már eleget fiatalon, amikor a kikapós menyecskéket Egerbe vagy Bécsbe csábította, Gárdonyi társaságával vagy a dómbeli harangszóval kecsegtetve a hölgyeket. Mióta feleségül vette Zsóka anyját (valójában Rózsa Zsuzsannáról, második feleségéről, és e házasságból született Zsuzsa nevű lányáról van szó), otthonra lelt az örök vándor, ezt az asszonyt nem szabad becsapni, hitegetni alávaló hazugságokkal. A szándék mindenesetre megvolt, más kérdés, hogyan alakult a májusi utolsó nap.

Minden másképpen van, mint ahogy eltervezzük. Spórolásból Szindbád gyalog akart menni, de máris egy bérkocsiba ütközött, s felfogadta egész napra, holott a kocsi korábbi utasai már 16 pengővel megterhelték a fuvart. Őrült könnyelműség, de még nagyobb őrültség kicsinyeskedni. Kényelmes volt ez a kiveszőfélben lévő jármű, a fővárost ekkor már a gépkocsik uralták, de a hajós elkerülte őket.

Végigszánt a bérkocsi a Duna-parton, felszáll Artúr, a mesélő. Az egyemeletes sárga házhoz, egy török fürdőhöz hajtanak, ahol a hajós a kövér pénztárosnővel beszélget, aki Szukulics-regényt (Ó egek!) olvas. Artúrral beülve a gőzfürdőbe, fura gondolatok jönnek elő a hajósból. Még Pápai lapszerkesztőt is leúsztathatná a masszőr segítségével a Dunán, mert nem fogadta Szindbádot múltkoriban, aztán a hiányzó 450 pengőről filozofál, ami minden magyar embernek hiányzik a zsebéből, s nem lehet tisztességes úton megkeresni. És Lajos, a masszőr megdögönyözi a hajóst, ahogy az írókat, költőket, mert ők járnak leginkább a dögönyözőbe.

A batár, benne Artúr és a hajós, utaznak tovább. A bácskai hentesnél tokaszalonnát vesznek, és a költőkről beszélnek. Artúr szerint akkori jelentős költő „Attila”, akinek „Hosszú az Úristen”(1928) című versét fel is idézik, nem véletlenül ezt, hisz úgy folytatódik a vers, hogy „rövid a szalonna”. Így kapja József Attila Márai elismerését. De felidézi Didét (Kosztolányi) is, aki tükör előtt ülve, zöld tintával írta versét, cikkét.

Szindbád lelki szemeivel látta a régi írókat, de a kortársakat is számon tartotta, Adyt, Török Gyulát, Karinthyt, Szini Gyulát, és III. Napóleon kegyeltjét, Szász Zoltánt, Lovik Károlyt, Herczeg Ferencet az Új Időkkel, Osvátot, Juhász Gyulát a szőke Annával, Hunyadi Sándort, és a többieket. Emlékezett a szent Magyarországra, ahol nincs irodalom kávéház nélkül.

Azért is emlékezett mindezekre, mert írnia kellett, hogy meglegyen a hatvan pengő, no meg azért, mert szerette magyar hazáját, volt valami megmagyarázhatatlan a magyar lélekben, ami miatt a sváb, a tót és a többi idegen 1848-ban Kossuth mellett fogott fegyvert. Kedvelte a férfi szemérmét, a vidéki kúriákat, boros pincéket. És írt a kávéházban, ahol Ede, az irodalmi főpincér hozta az utolsó szilvapálinkát.

Artúr rohan Várdalihoz, a Magyar Szabadság szerkesztőjéhez, viszi a kéziratot, s hozza a hatvan pengőt, de biz ez nem Zsóka ruhájára lesz költve, hanem elnyeli majd a kocsikázás. A nyomdász ijedten kap fejéhez, mikor észreveszi, hogy négy hasábon át nincs cselekmény benne, kivéve, hogy egy ember megeszik egy halat… A többi nosztalgia.

A London fogadóba viteti magát, amely híres öngyilkos vendégeiről, hányan vettek itt ki szobát csak azért, hogy innen vigyék őket a temetőbe, így emelve fényét az amúgy is kiváló helynek. A London nemcsak egy kávéház volt fekete márvány asztalaival, nem puszta kávézóhely, hanem az élet valódi színtere, élni jártak ide, ez volt a békebeli, nyugalmas, paradicsomi élettér, a feledés, bódulat, mámor helyszíne.

A hajós itt érzi magát igazán otthon, a regény itt érkezik el csúcspontjához. Az étterem maga az otthonosság, a bizalom jelképévé válik, mert a főhős mindent tud, ért, mindenben biztos e néhány négyzetméteren, ínyenc léte itt teljesedhet ki igazán. Az étkezés, illetve annak részletei, fogásai, elkészítése, a régi ízek felelevenítése lesz az élet igazi értelme. A hosszúra nyúlt étkezés templomi szertartással ér fel, ahol a hajós celebrál, a chef, a főpincér, az étekhordó, a csapos csak asszisztál a műveletekhez. Itt nemcsak evésről van szó, inkább ízlelésről, a különleges fogások kommentálásáról.  Amikor Szindbád megrendeli a ragút, mellé parancsot ad, hogy még csirkemájat is tegyenek bele mindahhoz, ami már amúgy is benne kell, hogy legyen. Ő nem falánk, hanem kíváncsi az ízekre, és ez egészen más dolog. E helyütt végképp megmutatkozik a lokálpatrióta, hisz minden étel itt a legjobb, mert hazai, itt termett, még a kenyér is itt a legízletesebb, benne van a dagasztó asszony egyénisége. És filozofál a disznótorosról, a borról, amely a magyar ember ősi itala, a hiányzó rakott burgonyáról, ami helyett citromos kolbászt ajánl a főpincér. Egyvalami zavarja meg az étkezést, a szüntelenül zakatoló szív, ami fáj és lüktet, mert valahol gyalulják már neki a deszkát. Az embernek az az érzése, hogy Huszárik Zoltán filmrendező e regény éttermi jelenetét is beleszőtte Szindbád-filmjébe bő negyven éve, legalább is a hangulat, a karakter a Márai regényre emlékeztet.

A hajós az étteremben döbben rá az esti órákban, hogy nincs már tovább, issza a megrendelt négy deci bort. Tudja, hogy indulni kell haza, de a hajós nem akar menni, ücsörög, húzza az időt, közben idézi a Petőfinél oly gyönyörű, ám mindannyiunk által megélt nagy bölcsességet, hogy „eliramlik az élet”. Olyan telített a levegő, hogy valaminek történnie kell ma este, marad még. És csak annyi történik, hogy betér Elemér és Kászonyi Pista, a régi atyafiak világának neves személyiségei, akikkel pitymallatig beszélget.

Eljön az utolsó jelenet, a korahajnali óbudai csendben a hajós megérkezik otthonához, ahol az aznap keresett hatvan pengő a kocsis zsebébe vándorol. Lábujja hegyén tér be a lakásba, hálóinget ölt, végigpásztázza ingeit, öltönyeit, a száz kötet könyvet, amiket eddig írt, és elindul utolsó postakocsi útjára a vörös batárral. Maga mögött hagyva ötvenöt évet, közömbös, szigorú arccal, méltóságteljesen hagyja el a földi világot. Idejében kilépve abból a világból, amihez már nincs sok köze.

Itt ér véget Márai regénye, ritkán szedett sorokkal, 216 oldalon teremti meg Krúdy Gyula utánozhatatlanul egyedi portréját, beleszőve mindazt, ami összeköti a szerzőt és főhősét, hisz a Krúdy-kép mögül kitekintenek Márai arcai, vallomásai, ideáljai, filozófiája is elő-előbukkan. Ideáljában saját magát is megteremtette, beleírta.

Márai is úgy lehetett félig elődjével, félig kortársával, mint az a szerencsés flótás, aki jótevőjének sosem tudja meghálálni eléggé jóságát, mindig adósnak érzi magát az őt megajándékozóval szemben. Újból és újból visszatér hozzá tartozását leróni, kisebb-nagyobb ajándékot vinni neki, hátha ezzel végképp letudhatja tartozását. Márai ugyanis Krúdy halálakor írt egy bő négyoldalas esszét róla, ami több volt, mint nekrológ, inkább fájdalom, vallomás, elismerés. Majd hét év múlva letette az asztalra a regényt, ami olyan sikeres volt, hogy 1943-ban már a tizedik ezer példányban nyomták újra Révaiék. Közben még „A négy évszak” című kötetében (1938) is szentel bő féloldalt Krúdynak, elmesél egy London étterembeli epizódot felelevenítve, amikor az író selyeminge kézelőjének rojtjait vágta le egy kölcsönkért ollóval.

Végül a Délmagyarország 1941 karácsonyi számába megint írt egy esszét „Utóhang, Krúdyról” címmel, amely már továbbgondolása a régebbi nekrológnak, és túlemelkedés a regényen. Amit nem tudott elmondani szépírói eszközökkel, azt elmondja egy újabb esszében, mint pl. a „néma zene” állandó jelenlétét a Krúdy-regényekben, a szférák zenéjéhez hasonlító különös légkör teremtését. És itt mondja el paradox vallomását, amely szerint ideálja mindent tudott az irodalomról, de éppen arról nem írt, mert a szemérmes ember épp arról nem beszél szívesen, ami igazán fontos a számára. És még 1946-ban, az „Ihlet és nemzedék” című kötetében is tudott Krúdy-esszéjéhez hozzátenni másfél oldalt, amiben fontos dolgokat mond róla: „Nem, bizonyosan nem cselekményes író: Krúdy műveiben a cselekmény az író lelkének áradása. Nincs egy fáradt sora, balkezes hasonlata : Varázsló élt közöttünk, benézett a kéményeken át … mindent tudott rólunk, élőkről és holtakról”.

Költőiség és a profán valóság kapcsolódik össze az utolsó jelenetben, amikor Szindbád halálos ágyánál csak gyertya éghet, mert kikapcsolták a villanyt az óbudai házban a villanyszámla hátralék miatt. Viszont mégiscsak költőibb az utolsó sóhaj egy pislogó gyertyaszál, mint egy villanykörte izzószálának közönye mellett.

Rezeda Kázmér és Szindbád megteremtője maga is regényhős lett Márainál, a három alak összemosódik, és egyetlen írósorsot gyúr ki magából, azt a figurát, aki még őrzi azokat az ízeket, hűséget, a becsületet és annak elvesztését is, a régmúlt világot, amit a „haza” szó jelent, de mégsem maradi, még kevésbé nevetséges figura. Az élni vágyásában és a meghalni tudásában lesz vonzó számunkra, érték, amit őrizni kell.

 
Budapest, 2013. április 8.

 

Megjelent a „Krúdytól – Krúdyról” (Krúdy Gyula Irodalmi Kör, Budapest, 2013) című kötetben.

♣    ♣    ♣