IRODALOMTÖRTÉNETI ESSZÉ

Földesdy Gabriella

A Rákóczi szabadságharc Herczeg Ferenc „Pro libertate!” című regényének tükrében

(Előadás anyaga)

Herczeg Ferenc manapság nem divatos író annak ellenére sem, hogy a rendszerváltás után tucatnyi regényét újból kiadták, és a színházak 2-3 színdarabját műsorra tűzték. Ellenben ő volt a század első felének – a II. világháború befejezéséig – a legtöbbet kiadott és legnépszerűbb írója, írófejedelem, kurzusíró, a Horthy rendszer ideológusa, a Revíziós Liga elnöke stb. Amilyen ünnepelt volt ötven évig, annyira elhallgatott, szidott, sárba taposott személy lett a háború után. Nem volt sem nyilas, sem fasiszta, a Volksbundba sem kapcsolódott be német származása ellenére, régen nem politizált, és még a német megszállást is ellenezte, a politikai balratolódás – főként 1948 után – nem bocsátott meg neki, elhallgatta, kitelepítette, majd megbélyegezte. Kikerült az irodalmi kánonból is, mint értéktelen ballaszt. Aki írt róla valamit, kizárólag gúnnyal, megbélyegző módon beszélt róla, hivatkoztak reakciós voltára, maradi ízlésére, rossz írónak, káros jelenségnek vélték. Legnagyobb bűnének a Revíziós Liga elnöki posztjának betöltését tekintették, és a Horthy baráti köréhez való tartozását.

Bírálta őt Fenyő Miksa és Hatvany Lajos, a Nyugat kritikusai, így Herczeg művei messze elkerülték a híres, művészi színvonalára sokat adó folyóirat hasábjait, bár a Nyugat is lehozott sok másod-, harmad vonalbeli művet, amelyeknél nem volt olyan finnyás. Ebbe jócskán belejátszott az a tény, hogy Herczeg kezdettől fogva sikeres volt, majd mindenki őt olvasta, saját irodalmi lapja volt (Új Idők), ami ötvenéves fennállása alatt (1894-től 1944-ig) a legsikeresebb hetilapnak számított. Lesajnálásánál az irigység is közrejátszott.

A Sőtér István szerkesztette hatkötetes magyar irodalomtörténet jóformán csak negatív jelzőkkel illeti, semmilyen értéket nem talál műveiben, ítéletét nem kizárólag irodalmi szempontból hozza meg, inkább politikai nemtetszését viszi át a műbírálat területére. Németh G. Béla pedig a lektűr legnagyobb magyar mesterének tartja, semmivel se többnek. (Megjegyzendő, hogy a mostanra helyére került Márai Sándor hasonló rossz megítélésben részesül a „spenót” korifeusaitól.)

Érdekes adalék, hogy Rónay László, a Vigilia folyóirat munkatársa, aki sem nem baloldali, sem nem szolgálta ki a Kádár rendszer eszméit, szükségesnek érezte Herczeg Ferenc jelentéktelenségének hangsúlyozását. A Műhely c. győri irodalmi folyóiratban, 1982-ben hosszabb esszét jelentetett meg, bemutatva benne Herczeg fontosabb regényeit, illetve néhány kevéssé ismert publikációját. Ez utóbbiak kapcsán Rónay eláztatta Herczeg kissé nacionalista hazafiságát, a regényeit pedig mind sekélyesnek, felületesnek, mélység nélküli sztorizásnak találta. Mindezt még megfejelte az esszéíró azzal, hogy értetlenül konstatálta négy jelentős írónak elismerő szavait Herczeg Ferencről, mikor is 1943-ban, a 80. születésnapjára megjelentetett emlékkönyvben köszöntötték az írófejedelmet. Az inkriminált négy író: Cs. Szabó László, Márai Sándor, Schöpflin Aladár, Szabó Lőrinc. Mintha azt kérdezné a tanulmányíró: Értelmes ember hogyan írhat dicsérő szavakat erről az irodalmi senkiről? Megbocsáthatatlan. Hiába, a nagyok is tévedhetnek olykor-olykor, vagy talán nem akarták az írófejedelmet megsérteni tüntető távolmaradásukkal?

Vajon hogy került sor arra, hogy Herczeg Ferenc a Rákóczi szabadságharcról írjon regényt? Mindenesetre a témába négy alkalommal is beleszólt egy-egy irodalmi alkotással. Valahogy szerette Rákóczit és családját így a messze távolból, német ősei ellenére egy igaz magyar hősről akart valamit elmondani.

Már 1900-ban színdarabot írt „Ocskay brigadéros” címmel, amely más megvilágításba helyezi az áruló kuruc kapitány személyét, s mintha ez a szokatlan szerecsenmosdatás – Ocskay csak egy félreértés miatt lett áruló – nem lenne önmagában is botrányos, Herczeg a darabot a Vígszínháznak kínálta fel, mert éppen ezzel akart tüntetni az akkori Nemzeti Színház intendánsa, Keglevich István zsarnoki működése ellen, aki miatt Jászai Mari és Csillag Teréz otthagyta a Nemzetit.

A Vígszínház boldogan műsorra tűzi az Ocskayt, sőt éveken át játssza, felújítja később is, sőt Herczeg ezen felbuzdulva újabb színdarabjainak kb. a felét ezután a Vígszínháznak kínálja fel. Azért marad a Nemzetinek is időnként egy-egy (már 1904-ben a Bizánc), a többi színház is folyamatosan játssza színműveit. Például a politikailag semerre sem elkötelezett, csak avantgárd és kitűnő színházat csináló Bárdos Artúr 1918-ban, a Belvárosi Színházát megnyitandó épp Herczeg Ferenc „Karolina”c. egyfelvonásosát, később a „Tilla” című igen frappáns vamp témájú színművét tűzi műsorra közönségcsalogató szándékkal, és sikerrel!

A vígszínházi Ocskay persze kiverte a biztosítékot a közvéleményben. Kurucok és labancok kései utódai egyaránt tiltakoztak Herczegnél, miért szerepelteti ősüket a színműben? A kritika történelemhamisítással vádolja. Hogy merészel az „író úr” olyant állítani, hogy Ocskay azért állt át a labancokhoz, mert Rákóczi ajtónálló testőre nem volt hajlandó napokig beengedni a brigadérost jelentéstételre a fejedelemhez? A sértett főkuruc aztán megelégelte a megaláztatást, és katonáival együtt átment a másik oldalra, ahol szeretettel fogadták, sőt ezredessé nevezték ki!

Mondhatnánk mai szóval, hogy blőd történet, legfeljebb vígjáték, ami operett zenéért kiált. Erre szerencsére nem volt vállalkozó zeneszerző.

1906-ban egyfelvonásost, illetve jelenetet ír „A bújdosók” címmel, Rákóczi hamvainak hazaszállítása alkalmából. A jelenet Rákóczi utolsó napját örökíti meg Rodostóban. Az idealizált jelenetben a kuruc harcosoknak szembe kell nézni vezérük elvesztésével, de jelentkezik itthonról egy fiatalember, bizonyos Magyary Mihály unokája, akiben meglelik a jövő magyar reménységét. 

Harmadik nekifutásra Rákóczi halálának 200. évfordulója mozgatta meg fantáziáját. Az 1935-ös bicentenárium előtti évben jelent meg Asztalos Miklós nagyszabású monográfiája a fejedelemről és a szabadságharcról, ami alapjául szolgált a regény megírásának, valamint Rákóczi önéletírása 1903 óta olvasható volt már magyarul, Márki Sándor, Thaly Kálmán kutatásai régóta rendelkezésre állnak, a Hóman-Szekfű Magyar történet is már a második kiadásnál tart 1935-ben. A felsorolt forrásokat nagy valószínűséggel használta Herczeg írás közben, míg mellőzte az 1913-as Szekfű monográfiát, „A száműzött Rákóczi”-t, amelyet a korabeli közvélemény és történettudomány támadásnak vélt a témával szemben. „A száműzött Rákóczi” szkeptikus, deheroizáló vonalvezetése, a főhősnek az emigrációbeli makacs és sikertelen próbálkozásai Erdély függetlenségének és saját fejedelem voltának elismertetése céljából, monomániás színben tünteti fel a tehetetlenségre kényszerült, politikailag jelentéktelenné vált fejedelmet. Ez a hang távol állt a „Pro libertate!”szerzőjétől.

Utolsó nekifutásra ismét egy színdarabot ír „Aranyszárnyak” címmel, 1944. február végén mutatja be a Vígszínház. A történelmi téma ezúttal Zrínyi Ilona és Thököly Imre szerelme és házassága, háttérben a súlyos nagyhatalmi veszedelmekkel. A Habsburg és a török vetélkedése, kelet és nyugat harca között a magyarság puszta életéért küzd, a fennmaradásért. Herczeg parabolába rejti mondanivalóját, hisz a második világháború idején a történelem ismét a magyarok rovására alakítja a nagyhatalmak egymás közti harcát. Hogyan lehet megmaradni? – teszi fel a kérdést az író. Az írói aggodalom jogos és dicsérendő, a színdarab megvalósítása azonban kissé haloványra sikerült. A főszerepeket Jávor Pál, Lázár Mária, Somlay Artúr játsszák 31 alkalommal, aktualitásként épp eközben történik a német megszállás március 19.-vel kezdődően.

A négy Rákóczi-téma közül kétségtelenül a Pro libertate! a legjelentősebb, és maga a vállalkozás is nagyszabású. Hat évtizedet fog át, sok eseményt láttat, még több szereplőt mozgat. Istenkísértés hozzáfogni egy ilyen regényhez, mert legtöbb esetben elbukik a vállalkozás. Gárdonyi sem lehetett biztos benne, hogy Eger ostromáról írt műve egy évszázad múlva is a népszerűségi lista élén fog állni, és regénye megállja majd a helyét a jövendő irodalomkritikusai előtt is, sőt ideológiailag sem lehet majd belekötni. Herczeg előtt Jókai mellett Gárdonyi példája is lebegett, ám a két nagy elődöt semmiképpen nem akarta utánozni, ábrázolásban, felépítésben mást keresett.

Az elhatározás is bátorságra vall részéről. Írt ő már történelmi regényt az ősmagyarokról is (Pogányok, 1902), de ez megosztotta a bírálókat. Ám volt már egy remekműve Herczegnek, „A hét sváb” című regény, ami a bánáti svábok 1848-as hűségéről szólt, arról, hogy ők kiálltak a magyar szabadságharc mellett fegyvert fogva mind az osztrákok, mind a szerbek ellen. Mai napig ez a legjobb regénye, mert maradéktalanul korrekt, jól felépített, őszinte, lelke legmélyéből táplálkozott az ihlet a megíráshoz.

Kicsit más a helyzet a „Pro libertate!” regényével. A szerző ugyanis – tudtán és akaratán kívül – túl nagy fába vágta a fejszét. Nagyszabású elképzelése, hogy az egész szabadságharcot, előzményeivel, csatáival, külpolitikai vonatkozásaival, majd a bujdosók emigránsi sorsával teljessé tegye egy regényes feldolgozásban, olyan feladat, ami egy Jókai nagyságú írót is nehéz próba elé állított volna. Az író később, „Hűvösvölgy” című emlékiratában ezeket írja saját művéről: „A könyvvel … fogadalmat váltottam be,…harmincöt esztendővel ezelőtt… Ocskay brigadéros c. színművemre rá akarták sütni, hogy az a Fejedelem megsértése és kigúnyolása…. Elhatároztam, hogy meg fogom írni az igazi Rákóczit.” (Szépirodalmi, 1993. 198. p.)

Nos, fogadalom vagy sem, a hősi tabló elkészült. Herczeg regényei általában – a történelmi tárgyúak is – kisebb kaliberűek mind az időintervallumukat, mind a cselekményüket tekintve, terjedelmük is kisebb, 100–200 oldal között mozognak. A Rákóczi-regény ellenben 382 oldalas, duplája az általa megszokottnak, a szerteágazó cselekményt csak az epizódtechnikával tudta megoldani, így azonban kissé töredezetté vált a regény.

Rövidebb történelmi regényeinek cselekménye rendszerint egységes egésszé áll össze, célzott üzenetet rejt a jelennek, ami üdvözlendő ennél a műfajnál. A kérdés az, az író mennyire tudja erőltetés nélkül párhuzamba hozni a múlt eseményeit a jelen történéseivel. Mához szóló üzenetének szervesen kell kinőni művéből. Herczegnek általában nem sikerült a történelmi témákat úgy ábrázolni és élővé tenni, ahogy azt Jókai, Mikszáth, vagy Gárdonyi tette. Hiányosságai, esetlenségei hamar megmutatkoznak a Pogányok, A fogyó hold, Az élet kapuja c. történelmi regényekben, kivétel a már említett „A hét sváb” című regény, amelyet Herczeg legbensőbb vallomásaként írt meg, bizonyítván a magyarsághoz való tartozását, hűségét, lényének teljes asszimilálódását. A regény hiteles és megható egyszerre, verseci rokonai, ismerősei vagy azok leszármazottai a regény szereplőiként tűnnek fel imitt-amott, a táj és a belső jelenetek ábrázolásához Herczeg saját szülőházát hívta segítségül. Szomorú, hogy a regényből átírt színdarab – A fekete lovas – bemutatója az őszirózsás forradalom idején politikai botrányba fulladt, Károlyi Mihály úgy gondolta, Herczeg színműve akadályozza az ő belgrádi tárgyalásait, mert irredenta, vagyis területkövetelő, ezért levetette a műsorról.(A magy.irod.tört.VI. Akad.K. 1966. 818.p.)

 A „Pro libertate!” 33 fő fejezetben foglalja össze a Rákóczi szabadságharcot, benne a vezérlő fejedelem életét és száműzetését, ezek alfejezetekre oszlanak, amelyek egy-egy jelentősebb eseményt elevenítenek meg az író dús fantáziájával kiegészítve, néhol magyarázva a történteket. Rákóczi Ferenc életrajzára fűzi fel a szabadságharc előzményeit, lefolyását, a békekötést, majd az emigrációt, közben érinti a Habsburg uralkodók személyes bemutatását és politikáját, a korabeli külpolitika szövevényes útjait, amelyek végzetes következménnyel jártak a magyar ügyekre. Mindezeket néhány utólag konstruált párbeszéddel ügyesen oldja meg, mint Zrínyi Ilona és Kollonich kardinális párbeszéde, vagy Rákóczi és Pálffy találkozása. Időnként sikerül belső monológgal hatást elérni, ilyen Lipót császár összeomlásának jelenete a híres „Recrudescunt vulnera gentis Hungariae” röpirat pontjainak olvasása közben. Jól megírt a Bercsényi elleni merénylet, gyenge viszont a kuruc legénység bemutatása, a szabadságharc eseménytörténetét néhány anekdota képviseli mindössze. Rákóczi csorbítatlan erkölcsi fölénnyel kerül ki a regényből, mintha őrzőangyalok vigyáznák lépéseit attól fogva, hogy felvállalta a magyar nemzet szabadságának kiharcolását. Érzelmekből nincs hiány. Az utolsó fejezet pedig lírai szépséggel mutatja be a fejedelem továbbélését a magyar szívekben.

A két uralkodó osztrák császár (Lipót és József) felelőssége viszont enyhébbnek ítéltetik meg a valóságosnál, mivel a tanácsadóik, illetve haszonleső és ármánykodó hivatalnokaik kapják a nagy pofont az írótól, akik gyűlölik a magyar alattvalókat, és rossz irányba befolyásolják a dolgok kimenetelét. Az elavult Habsburg kancellária, recsegő-ropogó birodalom korrupt bürokratáival hibásak mindenért, főként a magyarországi nyomorért, az alkotmány be nem tartásáért, a felkelési záradék eltörléséért, a magyar nemesek javainak ellopásáért, stb., ami aztán a kuruc szabadságharc kirobbanásába torkollott.

A másik bűnös az európai nagyhatalmak önző viselkedése, mindahány (francia, orosz, angol, holland, porosz) részvéttel viseltetnek a magyar események, illetve a magyar protestánsok sorsa iránt, ám segíteni csak addig hajlandóak, amíg saját érdekükben áll, amíg a magyar harcokkal el tudják terelni a más hadszíntéren viselt háború ellenséges hadát maguk felől. Rákóczi összes szövetségese végül kibékül az osztrák császárral, és már hátat fordít a magyar ügyeknek, egyszerre eláll Erdély önállóságának követelésétől. Rákóczi sem egyesülni nem tud a bajor Miksa Emmánuel illetve később a porosz Frigyes Vilmos seregével, ezért nem tud ütőképesen fellépni a császár ellen, de szövetségesei sem győznek, hanem békét kötnek. Az utrechti, rastadti, badeni békékből kimaradt Rákóczi minden követelése és Erdély függetlensége, pedig a békét kötő szövetséges hatalmak mindvégig ígérték, hogy beveszik azt.

Herczeg az utrechti békekötés egy-egy epizódjának felelevenítésével megpróbál párhuzamot vonni az 1711-12-es nagyhatalmi béke és a trianoni békediktátum eljárása között. A francia követ a legellenszenvesebb, mert szándékosan hagyja cserben a magyarokat, a dróton rángatott rabszolga, az alárendelt szolgaszerep, amit minden esetben a magyaroknak szánnak.

A kuruc tábornokok, brigadérosok is gyenge teljesítményt nyújtanak, képtelenek a modern hadviselés szabályait elsajátítani, de a parancsot sem teljesítik, legfeljebb saját szakállukra törnek be időnként osztrák területre, falvakat felégetnek, zsákmányt szereznek, majd elfutnak. Herczeg nem titkolja immár néhányuk árulását, Forgách és Bezerédy esetét is megtudhatjuk, és Ocskay brigadéros dicstelen átállását sem tagadja a regény, sőt helyre teszi korábbi színdarabbeli felmentését, hosszasan időzvén az áruló elfogásánál és kivégzésénél.

Az ábrázolás kapcsán az író XIV. Lajost és Nagy Péter cárt udvaraikkal együtt szinte komikus színben tünteti fel, mindkettőnél belekalkulálva az évtizedekkel – századdal – később bekövetkezett politikai katasztrófát. Mindketten kihasználják Rákóczit, aki naiv módon hisz nekik és becsületes, míg az uralkodók álságosak, mert hitegetnek, hazudoznak. Ígéreteiket nem tartják be, igazi reálpolitikusok, erkölcsi tekintetben jócskán Rákóczi alatt maradnak.

A „Pro libertate!” túl nagy falat volt Herczeg számára, megakadt a torkán, nem tudta összefogni a cselekményt, a megjelenés utáni elismerés miatt ez valószínű, ki sem derült számára. A szándék nemes volta kétségtelen, ellenben a megvalósítás szerényebbre sikerült. Kapkodó, a cselekményt epizódok Prokrusztész ágyába suvasztó didaktikus regény lett belőle, ám mégis érdekfeszítő, jó stílusú, szép és olvasmányos munka. Áthallásai ebben a regényben már sokadszor ismétlődnek, köztük a legfontosabb, hogy a magyarság kelet és nyugat közt vergődik, mindkét oldalról fenyegetik, s ezekből a harcokból rendre vesztesen kerül ki azóta, hogy megszűnt önálló, független állam lenni. Erről szól „Az élet kapuja” című regénye is, amely Bakócz Tamás 1512-es pápaválasztási kudarcát eleveníti meg, és amelyet Nobel-díjra terjesztett fel az Akadémia 1924-ben. A korábban már említett „Aranyszárnyak” c. színdarab is erről fog szólni nyolc évvel később, 1944-ben.

Tanulságos feladat összevetni, hogyan fogadták a Pro libertatét a maga korában, majd az újramegjelenés idején, az 1980-as években.

A regény előbb az Új Idők c. hetilapban jelent meg folytatásokban 1935. szeptember 28. és 1936. június vége között, majd még ebben az évben, két kötetben a Singer és Wolfner kiadónál. A korabeli sajtó csak magasztaló jelzőkkel látta el a művet, minden bíráló megjegyzés nélkül emelte az egekig. Csak a megjelentető hetilap, az Új Idők négy publicistától hozott le dicsérő írást róla, közülük kettő arról ad hírt, hogy a Kisfaludy Társaság az Akadémiával karöltve a regénynek ítélte a Berzeviczy Albert-díjat, amit az év legjobb irodalmi alkotásaként tüntetett ki. De dicséretet kap a regény a Magyarság, az Új Magyarság, a Nemzeti Újság, a Pesti Napló, a Pesti Hírlap, az Újság című napilapoktól, valamint a Színházi Élet hetilap, és a Református Élet, az Élet című folyóiratoktól. (Sem a Napkelet, sem a Nyugat, a két legszínvonalasabb irodalmi folyóirat nem írt kritikát a regényről.) Voinovich Géza a monumentális jelenetekben és Rákóczi jellemének hű ábrázolásában látja a pozitívumot, Császár Elemér hitelességét, izzó magyar érzését dicséri, valamint azt az epizódtechnikát, amelyet mostanság, az újrafelfedezés kapcsán mindenki leszólt, legalábbis aggályosnak tartott – joggal. Lázár Béla értékelésében legnagyobb erényének Rákóczi mítoszi alakká emelését látja, azt a teljesítményt, hogy hősét úgy tudta ábrázolni, mint aki nemzetté kovácsolta a töröktől itt maradt, „népocsúvá” lett magyarságot. A hatalmas népvezért aztán Mányoki Ádám 1712-ben festett portréján láthatjuk, ahol tűz lobog a szemében. Ezt a festményt viszi át Herczeg a főhős ábrázolásába, ettől lesz hiteles – állítja a regényről a publicista.

A korabeli magasztalások a közel 40 éves elhallgatás után fanyalgásokká, itt-ott igaztalan vádakká, az irodalmi és politikai ellehetetlenítés tárgyává teszik a művet. Rónay László 1982-es tanulmányában megkérdőjelezi még a regény megírásának eredeti szándékát is, a magyarság sorsának jelképes bemutatását. Szerinte a szerző képtelen nagyobb regénykompozíciót egységes mederben tartani, ezért legfeljebb az ifjúsági regény kategóriába sorolható. (H. F. mai szemmel. Műhely, 1982,  5. sz. 22. p.)

Sokkal messzebb megy E. Fehér Pál, a Kádár korszak főideológusa, aki 1984-ben (ez évben jelent meg először az író halála óta a regény a Szépirodalmi Kiadó gondozásában) egy rövid glosszában tekeri ki Herczeg Ferencnek és összes művének nyakát. Írását már úgy kezdi, hogy Herczeget saját kortársai közül is többen elítélték, hármat említ, Gyulai Pált, Adyt és Karinthy Frigyest. Aztán kijelenti, hogy rossz író és reakciós politikus, műveit avult közhelygyűjteménynek nyilvánítja, amit felesleges „újrafelfedezni”. A Pro libertatéról különösképpen lesújtó véleménnyel van, miszerint a „derék Habsburgokról szóló mese” még üzletnek sem jó manapság. Mindezt el is könyvelhetnénk holmi marxista vagy szocialista realista kritikának, ha E. Fehér Pál nem esne bele a maga által felállított csapdába. Egy mellékmondatában azonban azzal áll elő, hogy Rákóczi és Nagy Péter cár „soha meg nem történt találkozásáról” számol be a regény. Itt derül ki, hogy E. Fehér Pál a történelmi események közelébe se kerül, amikor valamiről glosszát ír. Nem tudja, hogy Rákóczi többször is találkozott, komolyan tárgyalt Nagy Péter cárral, sőt együtt hajóztak Danckáig (mai Gdansk), közel álltak ahhoz, hogy szövetséget kössenek az osztrák császár ellen. Ez nem jött ugyan létre, de a glosszaíró olyasvalamit marasztal el, aminek nem nézett utána. Nemhogy Rákóczi emlékiratait nem olvasta, amely részletesen beszámol a találkozásokról, de a Rákóczi szabadság külpolitikájáról sem olvasott valamelyik történelemkönyvben. Mindenesetre a Népszabadság (1984. október. 27.) szerkesztőinek sem tűnt fel a dolog, E. Fehér Pál azt írt, amit akart, akkora tekintély volt a Kádár korszakban. (Ld. Szörényi László észrevételét E. Fehér Pál tévedéséről. Delfinárium, Miskolc, Felsőmagyarország K., 1998, 212–213. p.)

Szerény javaslatom az irodalmi kánonból kiebrudaltak újraértékeléséről, újra felfedezésükről vagy elfelejtetésükről, hogy itt az ideje saját helyükön értékelni az írókat és műveiket. A lényeg a helyére tevésen van, sem túlértékelni, kritikátlanul dicsérni, sem igaztalanul megbélyegezni, elmarasztalni nem szabad azokat a szerzőket, akik valamelyik politikai kurzus közelében tevékenykedtek. Ha van a mai ember számára mondanivalója egy-egy életműnek vagy egy konkrét alkotásnak, azt kell felmutatni, ha értéktelen, káros, semmitmondó, kertelés nélkül elmarasztalni.

Végezetül, van-e maradandó értéke Herczeg regényének a mai olvasó számára, és egyáltalán, mint irodalmi érték, megállja-e a helyét? Mindkét kérdésre a válasz „igen”. A regény felépítésének gyengeségei ellenére tényanyaga valós alapokon nyugszik, és mint olvasmány is élvezetes, szándékában nemes, hatásában hazafias. Alkalmas arra, hogy középiskolás diákok történelmi tanulmányaikat kiegészítsék vele. Ha a mai diákok olvasnának regényeket, mert sajnos nem olvasnak. De érdemes a mai felnőtteknek is (újra) olvasni, mert szívet-lelket melengető az a jól felfogott hazafiság, amit egy bánáti sváb családból származó, magyarrá lett író tud nekünk mondani Rákócziról, akinek alakja, önzetlensége, önfeláldozása nemzetéért soha el nem homályosul előttünk.

Felhasznált irodalom:

1. HERCZEG Ferenc: Pro libertate!  Bp. Szépirodalmi, 1984.

2. HERCZEG Ferenc: Hűvösvölgy. H. F. emlékezései.  Bp. Szépirodalmi, 1993.

3. ASZTALOS Miklós: II. Rákóczi Ferenc és kora. Bp. Pallas Stúdió, 2000.

4. SZEKFŰ Gyula: A száműzött Rákóczi. Bp. Holnap K. 1993.

5. KÖPECZI Béla: II. Rákóczi Ferenc az államférfi és az író. Bp. Magvető, 1976.

6. A magyar irodalom története VI. Szerk. Szabolcsi Miklós. Bp. Akadémiai, 1966.

7. HÓMAN Bálint–SZEKFŰ Gyula: Magyar történet IV. 2. kiadás. Bp. Királyi Magyar Egy. Ny. 1935.

8. Magyarország története 1685-1790. 4/1. köt. Bp. Akad. K. 1989.

9. ECKHART Ferenc: Magyarország története. Bp. Káldor K. 1933.

10. RÁKÓCZI Ferenc: Vallomások. Emlékiratok. Bratislava – Budapest, Madách–Szépirodalmi K. 1979. Ford. Szepes Erika, Vas István.

11. BÁRDOS Artúr: Játék a függöny mögött. Bp. Dr. Vajna és Tsa, 1942.

12. SZÖRÉNYI László: Delfinárium. Filológiai karcolatok. Miskolc, Felsőmagyarország K., 1998. 212–213. p.

Folyóiratok, kézirat:

ÚJ Idők, 1936. II. 513. p., 1937. I. 225. p., 474-476. p. 646-647. p.

Magyarság, 1935. febr. 8. 7. p., 1936. nov.11. 4. p.

Új Magyarság, 1936. okt. 31. 10.p., 1936. dec. 20. 1-2. p.

Nemzeti Újság, 1936. okt. 31. 27. p.

Pesti Napló, 1936. nov. 14. 1-2. p.

Pesti Hírlap, 1936. nov. 22. 5. p.

Magyar Hírlap (?), 1936. okt. 11. 7. p.

Budapesti Hírlap (?), 1936. nov. 22. 1-2. p.

Színházi Élet, 1936. 43. sz. 51. p.

Újság, 1936. okt. 25. 29. p.

Református Élet, 1937. 9. sz. 88–89. p.

Élet, 1937. 7. sz. 185.p.

Kláris, 2011. 2-3., 2012. 3-4. sz.

Műhely, 1982. 5. sz. 3-23. p.

Népszabadság, 1984. október 27. 16. l.

FÖLDESDY [FÜRSTNER] Gabriella: A Vígszínház háziszerzői 1900-1945. Bölcsészdoktori disszertáció 1985. Kézirat. 
Védés: 1986. február.

Elhangzott Sátoraljaújhelyen, a városházán, 2013. július 12-én, a KITÁSZ vándorgyűlésén.

♣    ♣    ♣