Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÍNHÁZTÖRTÉNETI ESSZÉ

Földesdy Gabriella

Németh Antal (1903–1968) színháztörténeti öröksége

A kulturális örökség kifejezés egyre gyakrabban fordul elõ közbeszédünkben. Olyan megfoghatatlan jelenség, fogalom, amely cselekvésre késztet bennünket, mert érezzük, meg kell õrizni, át kell menteni az utánunk jövő korokra valamit, amit eddig elmulasztottunk átörökíteni. Részint lustaságból, részint a politikai változások okán, amelyek megakadályoztak bennünket. Jóhiszeműen hagytuk az akadályozást, de most ennek vége.
Németh Antal a színház irányában kötelezte el magát, munkássága e téren olyan jelentős, amit kulturális örökségként kell őriznünk a jövőben. Ha pontokba kéne szedni, igen hosszú lista kerekedne belőle. Balassagyarmat városa Madách-díjjal jutalmazta mindazt az érdemi munkát, amit Németh a csesztvei kúria megnyitásakor tett egyrészt adományozással, másrészt az anyag elrendezésével kapcsolatosan, mindezt 1968 októberében, halála előtt három héttel.
A nagy reformerek mindig azzal kezdik, hogy támadják a fennálló viszonyokat, és újítani akarnak. Életének tevékeny korszaka egybeesett az avantgárd színházi rendezők működésének fénykorával, ez az időszak a 20. század első harmadát jelenti. Mindössze húsz éves, amikor egy zeneakadémiai előadásban bírálja Hevesi Sándor Nemzeti Színházának avíttságát, elavult játékstílusát, repertoárját. Még csak egyetemista ekkor, de már azon dolgozik, hogyan lehet élővé, maivá, a közönséghez közelivé tenni a klasszikusokat, miként lehet szövegen kívüli elemeket alkalmazni a játék kapcsán, amelyek kifejezik a mondanivalót, és szöveg nélkül is érthetővé tesznek egy színdarabot. Hamarosan el is készül doktori disszertációja (A színjátszás esztétikájának vázlata), amely megnyitja a kapukat külföld felé is.
Kétszer ösztöndíjjal jár Németországban (Berlin, München), hogy tapasztalatokat gyűjtsön a weimari köztársaságban. Megismerkedik Jessner, Tairov, Granovszkij, Mejerhold színházművészetével, Pudovkin filmjeivel, ezek nagy hatást tesznek rá, az ott látott színdarabok, filmek hatása megmutatkozik később Németh rendezésein.
Németh kezdettől fogva készül rá, hogy színháza legyen, ahol ő a művészeti vezető. Csak színházvezetőként tudja rendezői elképzeléseit megvalósítani. Ez már a szegedi időszakra is vonatkozik. Szegeden beosztott rendezőként dolgozik (1929–1931), két év alatt ötven darabot visz színre, ezek jó része rutinfeladat, ez nem elégíti ki ambícióit. Egy vidéki színház kevéssé volt alkalmas a 20. század első harmadában kísérletezésekre. 1931-ben Szeged pályázaton meghirdeti a városi tulajdonú színház igazgatói posztját, Németh ugyan pályázik, de nem ő nyer. Ekkor még csak huszonnyolc éves, de felkészültnek érzi magát arra, hogy egy színházat vezessen. A kudarc nem töri le, hisz ebben az évben jut ki másodszor Németországba ösztöndíj révén, és mélyíti el tudását a német színházak újításai terén. Eljut Párizsba is, ahol Blattner Géza bábművésszel találkozik. A bábjáték egyik kedvenc területe volt Némethnek, elméletileg felkészült volt, különösen a távol-keleti wayang típusú bábjátékot szerette. Blattner Gézával már ekkor Madách „Az ember tragédiája” című drámai költeményének bábváltozatán dolgozik.
Amikor 1932-ben hazatér, légüres tér veszi körül, pedig már eddigi tevékenysége is jelentősnek mondható. Már 1930-ban megjelenik a „Színészeti lexikon” Győző Andor kiadásában, amit Németh szerkeszt. A kétkötetes lexikon forradalminak számított abban az időben, az új színházi törekvések szinte naprakészen szerepeltek benne. Ő maga számos szócikket ír, munkatársai a korszak legelismertebb elméleti tudósai voltak, de ő maga írja a jelentősebbeket.
1932–35 között az írás marad az elsőszámú elfoglaltság. Ez alatt állítja össze a Bánk bán és Az ember tragédiája színpadi történetét, ezek a kiadványok máig kézikönyvként használhatók a két mű tanulmányozása kapcsán.
Németh tudatosan készül arra, hogy színháza legyen, ahol a művészi munkát ő irányítja, a műsorválasztás, rendezés és ennek minden járuléka (színészválasztás, díszlet, jelmez, zene, dramaturgia) az ő irányítása alatt működjön. 1935-ig ezt a törekvést nem sikerül elérni, csak kisebb feladatokkal bízzák meg, de inkább elébe megy a feladatnak. Az egyik ilyen feladat az 1934. évi Madách Tragédiájának díszlete, amit Szegeden a Dóm téren állítanak ki, s amely Bécsbe is elkerül.
Az 1934-es év azért is fontos, mert ez évben, Rómában színházi kongresszust (Volta) rendeznek, ahová Némethet is meghívják előadónak. Németh három előadást is tart a kongresszuson, kettőt német, egyet olasz nyelven. Az olasz nyelvű éppen a magyar színháztörténet évszázados küzdelmét mutatja be a vándorszíntársulatoktól a kőszínházig. Ez a római szereplés hívja fel a figyelmet személyére, és amikor Hóman Bálint szaktekintélyt keres a Nemzeti élére, Gerevich Tibor ajánlására őt találja alkalmasnak, hogy megújítsa az évek óta vegetáló intézményt.
Némethnek csak egyfelől szerencséje, hogy épp őrá esett a választás. Szerencse, mert személye alkalmas arra, hogy az ország legnagyobb és legfontosabb színházát vezesse fiatal kora (32 éves ekkor) ellenére. Elméletileg és gyakorlatilag is felkészült.
A Nemzetiben töltött 9 év mégis élet-halálharcot jelent számára. Folyamatosan meg kell védenie magát az őt körülvevő ellenségektől. Kinevezését lehetséges vetélytársai kérdőjelezik meg a sajtóban (Pünkösti, Palasovszky), a jeles kritikus, Kárpáti Aurél is ellenségesen nyilatkozik róla és rendezéseiről a későbbiekben, legádázabb ellensége azonban házon belül lesz: Kiss Ferenc színész, aki hatalomra tör folyamatosan, bár közben megszerzi a színi akadémia és a Színészi Kamara feletti kizárólagos uralmat. Németh folyamatos kérése ellenére sem hajlandó rendező szakot létesíteni a színészképzés mellett. A színészkamara felállítását kirekesztő módon hajtja végre, kihagyja a zsidó származású színészeket, Némethnek nem enged beleszólást döntéseibe, bár hivatalból ott kell, hogy legyen az üléseken. (Kiss Ferenc végül a nyilas uralom átvétele után lesz a Nemzeti igazgatója; gyászos működéséért, melynek kapcsán a Nemzeti mozgatható értékeit akarja nyugatra csempészni – sikertelenül –, nyolc év börtönre ítéli a háborús bíróság.)
A Nemzeti igazgatása azért is problémás, mert rendezői elképzeléseit az ország első számú színházában nem tudja maradéktalanul megvalósítani. Alkalmazkodnia kell a színház alapvető feladataihoz, így az évfordulók megtartása, új magyar színdarabok bemutatása, a régi házi szerzők foglalkoztatása, egyfajta megfelelés a felettes hatóságnak, a kultuszminisztérium elvárásainak. Bár szabad kezet kap, uralma mégsem korlátlan. Németh igen jól használja ki igazgatói lehetőségeit.
Elképzeléseiből elsősorban a látványra épülő színházi előadás alapjait akarja megteremteni. Ez nem megy egyik évadról a másikra, megtartja a fokozatosságot. Az eddigi szemléletet kell megváltoztatni, amely író-, illetve szöveg centrikusan, szinte minden más elemet háttérbe szorítva koncentrált egy vélt írói mondanivalóra. Az új felfogás szerint a szöveg csak egyik eleme a színpadi műnek, a díszlet, jelmez, zene, mozgás, háttér, fényhasználat éppúgy domináns elem egy színdarab eljátszásában, és a mű mondanivalója mindezek összhatásával jön létre. A látvány az, ami elementáris erővel hat a nézőre, elbűvöli, és az összhatás alakítja ki benne a látott mű üzenetét.
Néhány nagyszerű előadást hozott létre Németh igazgatásának első éveiben, amikor Milloss Aurél balett-művésszel dolgozott együtt. Milloss tánckoreográfiákat készített a színdarabokhoz, néhányban ő maga is táncolt. Az ő közreműködésével vált teljessé az 1936-ban bemutatott Roninok kincse, a Gyémántpatak kisasszony, az 1937-es Az ember tragédiája, az 1938-as Úrhatnám polgár című előadások.
Színpadi összhatással, de inkább a díszlet és jelmez uralkodó voltával lett jelentős az 1936-os Bánk bán bemutató és az 1937-es Csongor és Tünde rendezés. Mindkettő tele van filmes eszközökkel, hanghatásokkal, vetített háttérképekkel.
Németh rendezéseit csak leírások (rendezőpéldány, emlékezés, kritika) alapján tudjuk rekonstruálni, hisz filmfelvétel nem készült egyikről sem. Legnagyobb sikere a Roninok kincsének volt, mert 1936-ban a bécsi színházfesztiválon is szerepelt vele a Nemzeti („Ronin” címmel ment), átütő sikert aratva a nemzetközi publikum előtt.
A Roninok kincse, Kállay Miklós japán témájú színdarabja, a szamurájok becsületéről szól. A személycserével és szerelmi háromszöggel, a szamurájok szigorú erkölcsi kódexével megterhelt történet lenyűgöző hatást keltett az előadásokon. A sárga-barna színharmóniájú díszlet és háttér csak a helyszínváltozást szolgálta, a fő hangsúlyt a gazdag jelmez képviselte (díszlet- és jelmez: Jaschik Álmos), ezt egészítette ki a színészek Milloss által koreografált mozgása és Ránki György japán elemekre épülő kísérőzenéje.
1936 szeptemberében került sorra a Gyémántpatak kisasszony című kínai történet, S. I. Hsiung mesejátéka (ford. Kosztolányi Dezső), amely kifejezetten az európai közönség számára készült, egzotikum. Ezúttal a kínai színjátszás elemeivel ötvözte Németh a történetet, fontos szerepet kapott az arcfestés és a kosztüm, a díszletelemeket és némely kellékeket a táncos szereplők mozgása helyettesítette. A mozgás stilizált volt, csak emlékeztetett a kínai színház sajátságára, nem utánozta, a koreográfiát ismét Milloss Aurél készítette és tanította be a színészeknek, zenéjét Ránki György szerzette kínai motívumok felhasználásával.
Az 1937-es Tragédia és a Csongor és Tünde ismételten azt mutatta, van egy újfajta, a színpadi látványra épülő színjátszás, amiben nem a szöveg viszi a főszerepet, hanem az csak egyik eleme az összhatásnak.  A szöveg alapanyagként szolgált a rendezésekhez, a Tragédiában pl. Németh összevonja a két prágai színt, míg a londoni szín temetőjelenete a rendezés csúcspontjává válik. A látvány a mozgásra épül, a mozgást a zene és a fény összehangolt játéka valósítja meg (zene: Farkas Ferenc), a londoni szín „haláltáncát” pedig maga Milloss Aurél táncolta el a halál csontváz jelmezében.

A Csongorban Jaschik Álmos plasztikus díszleteleme, egy fafaragást imitáló keret állt a színpadon, hozzá vetített diák sorozata alkotta a változó díszletet, a diaképek játszották a főszerepet, a színészek pedig az illusztráció funkcióját töltötték be.

A felsorolt négy rendezés csupán a legkiemelkedőbb munkáit jelenti Németh rendezői elképzeléseinek. 1938-tól már nem számíthatott Milloss Aurélra a művész külföldre távozása miatt, a mozgásra épülő színházból így más területre tért át.

Életművében fontos szerep jut az 1936-os Bánk bán (a tér teljes birtokbavétele), az 1940-es Hamlet (a Lenni vagy nem lenni monológ a mű elejére kerül), az 1941-es Peer Gynt (címszerepben a mozisztár Jávor Pállal), de már az első rendezése a színház átvételekor is revelációnak hat: Beethoven Missa Solemnisét rendezte színpadra Horváth János gótikus szárnyas oltára „játszott” háttérként a zenéhez. Németh jelezte, hogy a hagyományos prózai színjátszástól merőben eltér az ő elképzelése a színház funkcióját illetően.
Természetesen Németh nemcsak rendez és igazgat, közben állandóan tervezi a jövőt, vendégszereplésre megy a társulattal Németországba (Frankfurt, München), és George Heinrich, valamint Hans Meissner német rendezőket hívja meg egy-egy Schiller-darab rendezésére a Nemzetibe (ez a háború után súlyos vétségnek számít majd), de ő maga is meghívást kap külföldi színházakhoz egy-egy Tragédia-rendezésre Hamburgba, Berlinbe, Frankfurtba, Bernbe.
Vannak konfliktusai írókkal is, színészekkel is. Ez utóbbira jó példa Szeleczky Zita esete, aki megtagadja a németországi vendégszereplésben való részvételt, ezért fegyelmi megrovásban részesül. A színésznő elhagyja a színházat, és haláláig ápolja sértettségét Némethtel szemben. A másik példa Ignácz Rózsa esete, aki éppen Németh igazgatói kinevezése idején van szülési szabadságon, visszatérve csak epizódszerepeket kap, úgy érzi, mellőzik, csalódik Némethtel való korábbi baráti kapcsolatában, ezért látványosan megválik a színháztól, amikor már íróként sikerrel debütált regényeivel, sőt színdarabjával a Vígszínházban.
Az írók közül Móricz Zsigmond az, aki mellőzve érzi magát, színdarabjait sorra utasítja el az új igazgató, mert nem tud mit kezdeni Móricz naturalista műveivel. Viszont mindinkább teret ad az új írói próbálkozásoknak. Bemutatja Tamási Áron négy színdarabját, amivel sikeres íróvá avatja az elcsatolt, székelységből jövő fiatal tehetséget. Ugyancsak teret ad Németh László négy társadalmi drámájának, ezzel ismét a népi írók táborát támogatja. A 40-es évek elején megszólal két fiatal „városi” író is, akikben a tehetséget díjazza (Hubay Miklós: Hősök nélkül, Illés Endre: Törtetők), és Németh Antal veszi rá Márai Sándort arra, hogy színdarabot írjon a Nemzetinek, ebből két nagyon sikeres mű jön létre, a Kaland és a Kassai polgárok. Bemutatja Nyírő József Jézusfaragó ember c. drámáját, amiben nem a politika, hanem a költészet dominál ezúttal. Nyírő a Tamásihoz hasonló tiszta forrásból jövő székely hangot üti meg.  Szinte háborúellenes tüntetésnek hat Zilahy Lajos Fatornyok című drámája, amely még a német megszállás alatt is műsoron van. A sort lehetne folytatni jelentős írók jelentős műveinek bemutatásával, hisz szinte színházi forradalomnak számít O’Neill Amerikai tragédia című művének bemutatása, amely kiverte a biztosítékot az akkori erkölcsi normák miatt.
1935 májusától a rádió dramaturgiai osztályának vezetőjeként több rádiójátékot, irodalmi műsort is rendez, köztük legjelentősebb a kétszer is felvett – és lemezre is átvett – Madách Tragédia-felvétel, amelyek közül az első (Bajor Gizi Éva szerepében) nem maradt fenn. A második hangfelvétel lemezként megőrződött (Abonyi Géza, Tasnády Ilona, Uray Tivadar). Babay József Csodatükör című mesejátékának rádiós felvételét film is őrzi.
1944. január és június között Németh rendezői tanfolyamot indít a Nemzeti Színház keretein belül mintegy harmincöt résztvevővel, saját kidolgozású koncepcióját valósítja meg. A vállalkozás csonka marad, hisz közbejön a német megszállás, majd Németh leváltása a Sztójay-kormány idején. A tanfolyamon részt vett hallgatók közül többen később jelentős életművet hoztak létre, pl. Köpeczi Bócz István díszlettervező, Selmeczi Elek, Varga Géza, Udvaros Béla rendezők, Kollányi Ágoston, Fábry Zoltán filmrendezők, Lendvay Ferenc, Vass (Volczer) Károly igazgatók.
A leváltás sem szakasztja meg tevékenységét. Ekkor hozza létre a Madách című életrajzi filmet, ami az akkori filmtermés között kiemelkedik művészi színvonalával. A film bemutatására csak 1946–47-ben kerül sor, majd eltűnik a süllyesztőben a politikai harcok, igazolóbizottságok, önös érdekek és karrierlovagok útvesztőjében.
A háború után szárnyaszegetten, megfosztva minden lehetőségtől, ami egy értelmiséginek, művésznek megadathatik életében, megszakadt Németh Antal pályája. Az új, politikai alapon szerveződő színházművészet nem tartott igényt sem tudására, sem tapasztalataira. Ő maga ugyan sosem politizált, mégis a politika áldozata lett, hisz a korszakot, amelyben sikeresen működött, megbélyegezték, mindenestől kidobták az ablakon. 1956-ig állás nélkül volt, alkalmi megbízásokból élt, mindenhonnan elutasították, nem publikálhatott, nem rendezhetett. Hátralévő éveiben is csak vidéki színházban működhetett megtűrtként, így Kaposváron, Pécsett, Kecskeméten.
Mi volt az az örökség, amit hozott magával, megmutatott belőle valamit, aztán a többit magával vitte a sírba?
Németh Antal pályáját utólag áttekintve könnyen megállapíthatjuk, hogy jobban járt volna, ha tehetségét nem a Nemzeti Színház igazgatójaként bontakoztatja ki, és főként nem 1935 és 1944 között, ahogyan az történt. Tudását jobban szolgálta volna, ha egy kisebb vidéki, vagy egy fővárosi magánszínház kötelékében dolgozik akár főrendezőként, akár igazgatóként. A Nemzeti igazgatójának lenni mindig is összekapcsolódott a korabeli politikával, és össztűz zúdult rá minden oldalról. Ez fokozottan érvényes a második világháború előtti időszakra, illetve annak 1945 utáni megítélésére. Bármely más pesti vagy vidéki színház esetén kisebb felelősséggel, kevesebb kötelezettséggel, és a politikát mellőzve valósíthatta volna meg avantgárd színházi elképzeléseit.
De ami megvalósult ez idő alatt, az is óriási érték. Elméleti munkásságának csak egy töredéke került kiadásra, levelezése, tanulmányai, rendezési tervei, a hozzájuk kapcsolódó rendezőpéldányok, díszletek, jelmezek és dokumentáció még nem lett közkincs.
Németh Antal az ún. „rendezői színház” képviselője volt, szívesen foglalkozott olyan drámai alapanyaggal, amely tág teret ad rendezői elképzeléseinek, ezért lett kedvenc műve Madách Tragédiája. Realitáson felülemelkedő víziónak tekintette, megszállottjává vált, mert mint alapanyag szolgált az önkifejezés, állandó újraértelmezés lehetőségeként. Megszállottsága sosem vált öncéllá, nem önmagát akarta megvalósítani, hanem az előtte álló „nyersanyagot” bontotta ki, tette varázslatossá a közönség számára. Felbecsülhetetlen az a munka, amit a Tragédia nyolc megvalósult és négy asztalfiókban maradt rendezése terén végzett, valamint érdeme a mű népszerűsítése külföldi rendezésekkel, vendégjátékokkal, a tervbe vett, ám nem megvalósult madridi, helsinki, amerikai és szlovén Tragédia bemutatók elkészült tervei, a már említett 1933-as kötete a Tragédia ötvenéves színpadi útjáról, a Madách életéről készített film. Megvalósulatlan maradt a Tragédiából tervezett balett változat és a monstre film, ami a háborús spórolás miatt nem jöhetett létre.
De még mellőzése idején végzett tevékenysége is jelentős. Az 50-es években a Népművelési Intézetben tartott amatőr rendezői tanfolyamokat vidéki színházi rendezők, érdeklődők számára, ugyanitt tartott előadássorozatot a bábjátszás történetéről. Komolyzenei rendezései közül két művet őrzött meg az emlékezet. A 60-as években Pécsett Offenbach Hoffmann meséi c. operáját hozta színre, az Erkel Színházban az ő rendezésében hangzott el egy alkalommal Honegger Johanna a máglyán c. oratóriuma.
Életműve nem ismert szélesebb körökben, az évtizedes elhallgatás miatt csak a szakmabeliek férhetnek hozzá máig az OSZK-ban őrzött írásos hagyatékhoz. Nem készült életéről monográfia, és nem tananyag a Színművészeti Egyetemen sem. Néhány visszaemlékezés, rendezői elismerés (Magyar Bálint, Lengyel György, Udvaros Béla, Selmeczi Elek, Gáspár Margit) őrzi személyiségét, néhány amatőr kisfilm és két dokumentumfilm is foglalkozott munkásságával. Írásaiból válogatott kötet jelent meg 1988-ban (Koltai Tamás szerk.), de átfogó értékelés, rendezési elképzeléseinek átmentése az utókorra nem történt meg.  Sem háború előtti, sem háború utáni rendezéseit nem őrzi filmfelvétel, amely láthatóvá tenné az általa létrehozott színházi előadásokat. Pedig ő volt a nem szöveg-, hanem látványközpontú, 20. századi avantgárd színházi rendezés magyar megteremtője.

Felhasznált irodalom:

1. Németh Antal: Új színházat! Tanulmányok. Szerk. Koltai Tamás. Múzsák, 1988. 487 p.
2. István Mária: Látványtervezés Németh Antal színpadán (1929–1944). Akadémiai, 1996. 110 p. 67 fotó.
3. Selmeczi Elek: Németh Antal – a magyar színház enciklopédistája. OSZMI, 1991, 202 p.
4. Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között. Szépirodalmi, 1977, 434 p.
5. Egy ember tragédiája. [dok. film] Rendezte: Lugosi Lugo László. 2008, 51 perc
6. dr. Németh Antal színháza. [dok. film] Rendezte: Sólyom László. 2008, 49 perc
7. Földesdy Gabriella: Dokumentumfilmek Németh Antalról. XVIII. Madách Szimpózium, MIT, Szeged–Bp. 2011, 161–171. p.


2013. szeptember 16.

Megjelent: Kláris 13/6 és 14/1. számai


♣    ♣    ♣

 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©