A kulturális
örökség kifejezés egyre gyakrabban
fordul elõ közbeszédünkben. Olyan
megfoghatatlan jelenség, fogalom, amely cselekvésre
késztet bennünket, mert érezzük, meg kell
õrizni, át kell menteni az utánunk jövő
korokra valamit, amit eddig elmulasztottunk
átörökíteni. Részint
lustaságból, részint a politikai
változások okán, amelyek megakadályoztak
bennünket. Jóhiszeműen hagytuk az
akadályozást, de most ennek vége.
Németh Antal a színház irányában
kötelezte el magát, munkássága e téren
olyan jelentős, amit kulturális
örökségként kell őriznünk a jövőben.
Ha pontokba kéne szedni, igen hosszú lista kerekedne
belőle. Balassagyarmat városa Madách-díjjal
jutalmazta mindazt az érdemi munkát, amit Németh a
csesztvei kúria megnyitásakor tett egyrészt
adományozással, másrészt az anyag
elrendezésével kapcsolatosan, mindezt 1968
októberében, halála előtt három
héttel.
A nagy reformerek mindig azzal kezdik, hogy támadják a
fennálló viszonyokat, és újítani
akarnak. Életének tevékeny korszaka egybeesett az
avantgárd színházi rendezők
működésének fénykorával, ez az időszak
a 20. század első harmadát jelenti. Mindössze
húsz éves, amikor egy zeneakadémiai
előadásban bírálja Hevesi Sándor Nemzeti
Színházának avíttságát,
elavult játékstílusát,
repertoárját. Még csak egyetemista ekkor, de
már azon dolgozik, hogyan lehet élővé,
maivá, a közönséghez közelivé tenni
a klasszikusokat, miként lehet szövegen kívüli
elemeket alkalmazni a játék kapcsán, amelyek
kifejezik a mondanivalót, és szöveg
nélkül is érthetővé tesznek egy
színdarabot. Hamarosan el is készül doktori
disszertációja (A
színjátszás esztétikájának
vázlata), amely megnyitja a kapukat külföld
felé is.
Kétszer ösztöndíjjal jár
Németországban (Berlin, München), hogy
tapasztalatokat gyűjtsön a weimari
köztársaságban. Megismerkedik Jessner, Tairov,
Granovszkij, Mejerhold színházművészetével,
Pudovkin filmjeivel, ezek nagy hatást tesznek rá, az ott
látott színdarabok, filmek hatása megmutatkozik
később Németh rendezésein.
Németh kezdettől fogva készül rá, hogy
színháza legyen, ahol ő a művészeti vezető. Csak
színházvezetőként tudja rendezői
elképzeléseit megvalósítani. Ez már
a szegedi időszakra is vonatkozik. Szegeden beosztott
rendezőként dolgozik (1929–1931), két év
alatt ötven darabot visz színre, ezek jó
része rutinfeladat, ez nem elégíti ki
ambícióit. Egy vidéki színház
kevéssé volt alkalmas a 20. század első
harmadában kísérletezésekre. 1931-ben
Szeged pályázaton meghirdeti a városi
tulajdonú színház igazgatói
posztját, Németh ugyan pályázik, de nem ő
nyer. Ekkor még csak huszonnyolc éves, de
felkészültnek érzi magát arra, hogy egy
színházat vezessen. A kudarc nem töri le, hisz ebben
az évben jut ki másodszor Németországba
ösztöndíj révén, és
mélyíti el tudását a német
színházak újításai terén.
Eljut Párizsba is, ahol Blattner Géza
bábművésszel találkozik. A
bábjáték egyik kedvenc területe volt
Némethnek, elméletileg felkészült volt,
különösen a távol-keleti wayang
típusú bábjátékot szerette. Blattner
Gézával már ekkor Madách „Az ember
tragédiája” című drámai
költeményének bábváltozatán
dolgozik.
Amikor 1932-ben hazatér, légüres tér veszi
körül, pedig már eddigi tevékenysége is
jelentősnek mondható. Már 1930-ban megjelenik a
„Színészeti lexikon” Győző Andor
kiadásában, amit Németh szerkeszt. A
kétkötetes lexikon forradalminak számított
abban az időben, az új színházi
törekvések szinte naprakészen szerepeltek benne. Ő
maga számos szócikket ír, munkatársai a
korszak legelismertebb elméleti tudósai voltak, de ő maga
írja a jelentősebbeket.
1932–35 között az írás marad az
elsőszámú elfoglaltság. Ez alatt
állítja össze a Bánk
bán és Az ember
tragédiája színpadi
történetét, ezek a kiadványok máig
kézikönyvként használhatók a
két mű tanulmányozása kapcsán.
Németh tudatosan készül arra, hogy
színháza legyen, ahol a művészi munkát ő
irányítja, a műsorválasztás,
rendezés és ennek minden járuléka
(színészválasztás, díszlet, jelmez,
zene, dramaturgia) az ő irányítása alatt
működjön. 1935-ig ezt a törekvést nem
sikerül elérni, csak kisebb feladatokkal
bízzák meg, de inkább elébe megy a
feladatnak. Az egyik ilyen feladat az 1934. évi Madách Tragédiájának
díszlete, amit Szegeden a Dóm téren
állítanak ki, s amely Bécsbe is elkerül.
Az 1934-es év azért is fontos, mert ez évben,
Rómában színházi kongresszust (Volta)
rendeznek, ahová Némethet is meghívják
előadónak. Németh három előadást is tart a
kongresszuson, kettőt német, egyet olasz nyelven. Az olasz
nyelvű éppen a magyar színháztörténet
évszázados küzdelmét mutatja be a
vándorszíntársulatoktól a
kőszínházig. Ez a római szereplés
hívja fel a figyelmet személyére, és amikor
Hóman Bálint szaktekintélyt keres a Nemzeti
élére, Gerevich Tibor ajánlására őt
találja alkalmasnak, hogy megújítsa az évek
óta vegetáló intézményt.
Némethnek csak egyfelől szerencséje, hogy épp
őrá esett a választás. Szerencse, mert
személye alkalmas arra, hogy az ország legnagyobb
és legfontosabb színházát vezesse fiatal
kora (32 éves ekkor) ellenére. Elméletileg
és gyakorlatilag is felkészült.
A Nemzetiben töltött 9 év mégis
élet-halálharcot jelent számára.
Folyamatosan meg kell védenie magát az őt
körülvevő ellenségektől. Kinevezését
lehetséges vetélytársai kérdőjelezik meg a
sajtóban (Pünkösti, Palasovszky), a jeles kritikus,
Kárpáti Aurél is ellenségesen nyilatkozik
róla és rendezéseiről a későbbiekben,
legádázabb ellensége azonban házon
belül lesz: Kiss Ferenc színész, aki hatalomra
tör folyamatosan, bár közben megszerzi a színi
akadémia és a Színészi Kamara feletti
kizárólagos uralmat. Németh folyamatos
kérése ellenére sem hajlandó rendező szakot
létesíteni a színészképzés
mellett. A színészkamara
felállítását kirekesztő módon hajtja
végre, kihagyja a zsidó származású
színészeket, Némethnek nem enged
beleszólást döntéseibe, bár
hivatalból ott kell, hogy legyen az üléseken. (Kiss
Ferenc végül a nyilas uralom átvétele
után lesz a Nemzeti igazgatója; gyászos
működéséért, melynek kapcsán a Nemzeti
mozgatható értékeit akarja nyugatra
csempészni – sikertelenül –, nyolc év
börtönre ítéli a háborús
bíróság.)
A Nemzeti igazgatása azért is problémás,
mert rendezői elképzeléseit az ország első
számú színházában nem tudja
maradéktalanul megvalósítani. Alkalmazkodnia kell
a színház alapvető feladataihoz, így az
évfordulók megtartása, új magyar
színdarabok bemutatása, a régi házi szerzők
foglalkoztatása, egyfajta megfelelés a felettes
hatóságnak, a kultuszminisztérium
elvárásainak. Bár szabad kezet kap, uralma
mégsem korlátlan. Németh igen jól
használja ki igazgatói lehetőségeit.
Elképzeléseiből elsősorban a látványra
épülő színházi előadás alapjait akarja
megteremteni. Ez nem megy egyik évadról a másikra,
megtartja a fokozatosságot. Az eddigi szemléletet kell
megváltoztatni, amely író-, illetve szöveg
centrikusan, szinte minden más elemet háttérbe
szorítva koncentrált egy vélt írói
mondanivalóra. Az új felfogás szerint a
szöveg csak egyik eleme a színpadi műnek, a díszlet,
jelmez, zene, mozgás, háttér,
fényhasználat éppúgy domináns elem
egy színdarab eljátszásában, és a mű
mondanivalója mindezek összhatásával jön
létre. A látvány az, ami elementáris erővel
hat a nézőre, elbűvöli, és az összhatás
alakítja ki benne a látott mű üzenetét.
Néhány nagyszerű előadást hozott létre
Németh igazgatásának első éveiben, amikor
Milloss Aurél balett-művésszel dolgozott együtt.
Milloss tánckoreográfiákat készített
a színdarabokhoz, néhányban ő maga is
táncolt. Az ő közreműködésével
vált teljessé az 1936-ban bemutatott Roninok kincse, a Gyémántpatak kisasszony,
az 1937-es Az ember
tragédiája, az 1938-as Úrhatnám polgár
című előadások.
Színpadi összhatással, de inkább a
díszlet és jelmez uralkodó voltával lett
jelentős az 1936-os Bánk
bán bemutató és az 1937-es Csongor és Tünde
rendezés. Mindkettő tele van filmes eszközökkel,
hanghatásokkal, vetített
háttérképekkel.
Németh rendezéseit csak leírások
(rendezőpéldány, emlékezés, kritika)
alapján tudjuk rekonstruálni, hisz filmfelvétel
nem készült egyikről sem. Legnagyobb sikere a Roninok kincsének volt, mert
1936-ban a bécsi színházfesztiválon is
szerepelt vele a Nemzeti („Ronin” címmel ment),
átütő sikert aratva a nemzetközi publikum előtt.
A Roninok kincse,
Kállay Miklós japán témájú
színdarabja, a szamurájok becsületéről
szól. A személycserével és szerelmi
háromszöggel, a szamurájok szigorú
erkölcsi kódexével megterhelt történet
lenyűgöző hatást keltett az előadásokon. A
sárga-barna színharmóniájú
díszlet és háttér csak a
helyszínváltozást szolgálta, a fő
hangsúlyt a gazdag jelmez képviselte (díszlet-
és jelmez: Jaschik Álmos), ezt egészítette
ki a színészek Milloss által koreografált
mozgása és Ránki György japán elemekre
épülő kísérőzenéje.
1936 szeptemberében került sorra a Gyémántpatak kisasszony
című kínai történet, S. I. Hsiung
mesejátéka (ford. Kosztolányi Dezső), amely
kifejezetten az európai közönség
számára készült, egzotikum. Ezúttal a
kínai színjátszás elemeivel
ötvözte Németh a történetet, fontos
szerepet kapott az arcfestés és a kosztüm, a
díszletelemeket és némely kellékeket a
táncos szereplők mozgása helyettesítette. A
mozgás stilizált volt, csak emlékeztetett a
kínai színház sajátságára,
nem utánozta, a koreográfiát ismét Milloss
Aurél készítette és tanította be a
színészeknek, zenéjét Ránki
György szerzette kínai motívumok
felhasználásával.
Az 1937-es Tragédia
és a Csongor és
Tünde ismételten azt mutatta, van egy
újfajta, a színpadi látványra
épülő színjátszás, amiben nem a
szöveg viszi a főszerepet, hanem az csak egyik eleme az
összhatásnak. A szöveg alapanyagként
szolgált a rendezésekhez, a Tragédiában pl.
Németh összevonja a két prágai színt,
míg a londoni szín temetőjelenete a rendezés
csúcspontjává válik. A
látvány a mozgásra épül, a
mozgást a zene és a fény összehangolt
játéka valósítja meg (zene: Farkas Ferenc),
a londoni szín „haláltáncát”
pedig maga Milloss Aurél táncolta el a halál
csontváz jelmezében.
A Csongorban
Jaschik Álmos plasztikus díszleteleme, egy
fafaragást imitáló keret állt a
színpadon, hozzá vetített diák sorozata
alkotta a változó díszletet, a diaképek
játszották a főszerepet, a színészek pedig
az illusztráció funkcióját
töltötték be.
A felsorolt négy rendezés
csupán a legkiemelkedőbb munkáit jelenti Németh
rendezői elképzeléseinek. 1938-tól már nem
számíthatott Milloss Aurélra a művész
külföldre távozása miatt, a mozgásra
épülő színházból így más
területre tért át.
Életművében fontos szerep jut az
1936-os Bánk bán
(a tér teljes birtokbavétele), az 1940-es Hamlet (a Lenni vagy nem lenni monológ
a mű elejére kerül), az 1941-es Peer Gynt (címszerepben a
mozisztár Jávor Pállal), de már az első
rendezése a színház átvételekor is
revelációnak hat: Beethoven Missa Solemnisét rendezte
színpadra Horváth János gótikus
szárnyas oltára „játszott”
háttérként a zenéhez. Németh
jelezte, hogy a hagyományos prózai
színjátszástól merőben eltér az ő
elképzelése a színház
funkcióját illetően.
Természetesen Németh nemcsak rendez és igazgat,
közben állandóan tervezi a jövőt,
vendégszereplésre megy a társulattal
Németországba (Frankfurt, München), és George
Heinrich, valamint Hans Meissner német rendezőket hívja
meg egy-egy Schiller-darab rendezésére a Nemzetibe (ez a
háború után súlyos vétségnek
számít majd), de ő maga is meghívást kap
külföldi színházakhoz egy-egy
Tragédia-rendezésre Hamburgba, Berlinbe, Frankfurtba,
Bernbe.
Vannak konfliktusai írókkal is,
színészekkel is. Ez utóbbira jó
példa Szeleczky Zita esete, aki megtagadja a
németországi vendégszereplésben való
részvételt, ezért fegyelmi megrovásban
részesül. A színésznő elhagyja a
színházat, és haláláig ápolja
sértettségét Némethtel szemben. A
másik példa Ignácz Rózsa esete, aki
éppen Németh igazgatói kinevezése
idején van szülési szabadságon,
visszatérve csak epizódszerepeket kap, úgy
érzi, mellőzik, csalódik Némethtel való
korábbi baráti kapcsolatában, ezért
látványosan megválik a
színháztól, amikor már
íróként sikerrel debütált
regényeivel, sőt színdarabjával a
Vígszínházban.
Az írók közül Móricz Zsigmond az, aki
mellőzve érzi magát, színdarabjait sorra
utasítja el az új igazgató, mert nem tud mit
kezdeni Móricz naturalista műveivel. Viszont mindinkább
teret ad az új írói
próbálkozásoknak. Bemutatja Tamási
Áron négy színdarabját, amivel sikeres
íróvá avatja az elcsatolt,
székelységből jövő fiatal tehetséget.
Ugyancsak teret ad Németh László négy
társadalmi drámájának, ezzel ismét a
népi írók táborát támogatja.
A 40-es évek elején megszólal két fiatal
„városi” író is, akikben a
tehetséget díjazza (Hubay Miklós: Hősök nélkül,
Illés Endre: Törtetők),
és Németh Antal veszi rá Márai
Sándort arra, hogy színdarabot írjon a Nemzetinek,
ebből két nagyon sikeres mű jön létre, a Kaland és a Kassai polgárok. Bemutatja
Nyírő József Jézusfaragó
ember c. drámáját, amiben nem a politika,
hanem a költészet dominál ezúttal.
Nyírő a Tamásihoz hasonló tiszta
forrásból jövő székely hangot üti
meg. Szinte háborúellenes tüntetésnek
hat Zilahy Lajos Fatornyok
című drámája, amely még a német
megszállás alatt is műsoron van. A sort lehetne folytatni
jelentős írók jelentős műveinek
bemutatásával, hisz szinte színházi
forradalomnak számít O’Neill Amerikai tragédia című
művének bemutatása, amely kiverte a
biztosítékot az akkori erkölcsi normák miatt.
1935 májusától a rádió dramaturgiai
osztályának vezetőjeként több
rádiójátékot, irodalmi műsort is rendez,
köztük legjelentősebb a kétszer is felvett –
és lemezre is átvett – Madách Tragédia-felvétel,
amelyek közül az első (Bajor Gizi Éva
szerepében) nem maradt fenn. A második
hangfelvétel lemezként megőrződött (Abonyi
Géza, Tasnády Ilona, Uray Tivadar). Babay József Csodatükör című
mesejátékának rádiós
felvételét film is őrzi.
1944. január és június között
Németh rendezői tanfolyamot indít a Nemzeti
Színház keretein belül mintegy harmincöt
résztvevővel, saját kidolgozású
koncepcióját valósítja meg. A
vállalkozás csonka marad, hisz közbejön a
német megszállás, majd Németh
leváltása a Sztójay-kormány idején.
A tanfolyamon részt vett hallgatók közül
többen később jelentős életművet hoztak
létre, pl. Köpeczi Bócz István
díszlettervező, Selmeczi Elek, Varga Géza, Udvaros
Béla rendezők, Kollányi Ágoston, Fábry
Zoltán filmrendezők, Lendvay Ferenc, Vass (Volczer)
Károly igazgatók.
A leváltás sem szakasztja meg
tevékenységét. Ekkor hozza létre a Madách című
életrajzi filmet, ami az akkori filmtermés
között kiemelkedik művészi
színvonalával. A film bemutatására csak
1946–47-ben kerül sor, majd eltűnik a süllyesztőben a
politikai harcok, igazolóbizottságok, önös
érdekek és karrierlovagok útvesztőjében.
A háború után szárnyaszegetten, megfosztva
minden lehetőségtől, ami egy értelmiséginek,
művésznek megadathatik életében, megszakadt
Németh Antal pályája. Az új, politikai
alapon szerveződő színházművészet nem tartott
igényt sem tudására, sem tapasztalataira. Ő maga
ugyan sosem politizált, mégis a politika áldozata
lett, hisz a korszakot, amelyben sikeresen működött,
megbélyegezték, mindenestől kidobták az ablakon.
1956-ig állás nélkül volt, alkalmi
megbízásokból élt, mindenhonnan
elutasították, nem publikálhatott, nem
rendezhetett. Hátralévő éveiben is csak
vidéki színházban működhetett
megtűrtként, így Kaposváron, Pécsett,
Kecskeméten.
Mi volt az az örökség, amit hozott magával,
megmutatott belőle valamit, aztán a többit magával
vitte a sírba?
Németh Antal pályáját utólag
áttekintve könnyen megállapíthatjuk, hogy
jobban járt volna, ha tehetségét nem a Nemzeti
Színház igazgatójaként bontakoztatja ki,
és főként nem 1935 és 1944 között,
ahogyan az történt. Tudását jobban
szolgálta volna, ha egy kisebb vidéki, vagy egy
fővárosi magánszínház
kötelékében dolgozik akár
főrendezőként, akár igazgatóként. A Nemzeti
igazgatójának lenni mindig is
összekapcsolódott a korabeli politikával, és
össztűz zúdult rá minden oldalról. Ez
fokozottan érvényes a második
világháború előtti időszakra, illetve annak 1945
utáni megítélésére. Bármely
más pesti vagy vidéki színház esetén
kisebb felelősséggel, kevesebb kötelezettséggel,
és a politikát mellőzve valósíthatta volna
meg avantgárd színházi elképzeléseit.
De ami megvalósult ez idő alatt, az is óriási
érték. Elméleti munkásságának
csak egy töredéke került kiadásra,
levelezése, tanulmányai, rendezési tervei, a
hozzájuk kapcsolódó
rendezőpéldányok, díszletek, jelmezek és
dokumentáció még nem lett közkincs.
Németh Antal az ún. „rendezői
színház” képviselője volt, szívesen
foglalkozott olyan drámai alapanyaggal, amely tág teret
ad rendezői elképzeléseinek, ezért lett kedvenc
műve Madách Tragédiája.
Realitáson felülemelkedő víziónak tekintette,
megszállottjává vált, mert mint alapanyag
szolgált az önkifejezés, állandó
újraértelmezés lehetőségeként.
Megszállottsága sosem vált
öncéllá, nem önmagát akarta
megvalósítani, hanem az előtte álló
„nyersanyagot” bontotta ki, tette
varázslatossá a közönség
számára. Felbecsülhetetlen az a munka, amit a
Tragédia nyolc megvalósult és négy
asztalfiókban maradt rendezése terén
végzett, valamint érdeme a mű
népszerűsítése külföldi
rendezésekkel, vendégjátékokkal, a tervbe
vett, ám nem megvalósult madridi, helsinki, amerikai
és szlovén Tragédia bemutatók
elkészült tervei, a már említett 1933-as
kötete a Tragédia ötvenéves színpadi
útjáról, a Madách életéről
készített film. Megvalósulatlan maradt a
Tragédiából tervezett balett változat
és a monstre film, ami a háborús
spórolás miatt nem jöhetett létre.
De még mellőzése idején végzett
tevékenysége is jelentős. Az 50-es években a
Népművelési Intézetben tartott amatőr rendezői
tanfolyamokat vidéki színházi rendezők,
érdeklődők számára, ugyanitt tartott
előadássorozatot a bábjátszás
történetéről. Komolyzenei rendezései
közül két művet őrzött meg az emlékezet. A
60-as években Pécsett Offenbach Hoffmann meséi c.
operáját hozta színre, az Erkel
Színházban az ő rendezésében hangzott el
egy alkalommal Honegger Johanna a máglyán c.
oratóriuma.
Életműve nem ismert szélesebb körökben, az
évtizedes elhallgatás miatt csak a szakmabeliek
férhetnek hozzá máig az OSZK-ban őrzött
írásos hagyatékhoz. Nem készült
életéről monográfia, és nem tananyag a
Színművészeti Egyetemen sem. Néhány
visszaemlékezés, rendezői elismerés (Magyar
Bálint, Lengyel György, Udvaros Béla, Selmeczi Elek,
Gáspár Margit) őrzi személyiségét,
néhány amatőr kisfilm és két dokumentumfilm
is foglalkozott munkásságával.
Írásaiból válogatott kötet jelent meg
1988-ban (Koltai Tamás szerk.), de átfogó
értékelés, rendezési
elképzeléseinek átmentése az
utókorra nem történt meg. Sem
háború előtti, sem háború utáni
rendezéseit nem őrzi filmfelvétel, amely
láthatóvá tenné az általa
létrehozott színházi előadásokat. Pedig ő
volt a nem szöveg-, hanem
látványközpontú, 20. századi
avantgárd színházi rendezés magyar
megteremtője.
Felhasznált irodalom:
1. Németh Antal: Új színházat!
Tanulmányok. Szerk. Koltai Tamás. Múzsák,
1988. 487 p.
2. István Mária: Látványtervezés
Németh Antal színpadán (1929–1944).
Akadémiai, 1996. 110 p. 67 fotó.
3. Selmeczi Elek: Németh Antal – a magyar
színház enciklopédistája. OSZMI, 1991, 202
p.
4. Magyar Bálint: A Nemzeti Színház
története a két világháború
között. Szépirodalmi, 1977, 434 p.
5. Egy ember tragédiája. [dok. film] Rendezte: Lugosi
Lugo László. 2008, 51 perc
6. dr. Németh Antal színháza. [dok. film]
Rendezte: Sólyom László. 2008, 49 perc
7. Földesdy Gabriella: Dokumentumfilmek Németh
Antalról. XVIII. Madách Szimpózium, MIT,
Szeged–Bp. 2011, 161–171. p.
2013. szeptember 16.
Megjelent:
Kláris 13/6 és 14/1. számai