ESSZÉ  

SZEGÉNYEK,  MENEKÜLTEK ÉS CIVILEK

A felvetett témákat – a mai, 2015 tavaszán-nyarán átélt helyzet tükrében – összetettségük, a korábbinál is mélyebb és szélesebb ellentmondásosságuk miatt messzebbről indítjuk.

A közéletben, politikai és más vitákban túl sok a leegyszerűsítés – eleve a politika természete miatt is –, de ez a túlzott egyoldalúság már zavaró, és részben ezért sem visz előbbre. Ezért néhány alapvető szakirodalmat nézzünk meg először röviden, majd a szegénység kérdéseit és más fontos kérdéseket elsősorban hazánkban.

IRIGYSÉG, SZŰKÖSSÉG, RACIONÁLIS RASSZIZMUS

 
Nem újkeletű Helmut Schoeck: Az irigység c. könyve, az eredetit még 1966-ban adták ki Münchenben. Több tétele, vagy akár egésze bizonyára ismert egyes körökben. Maga a téma az, amitől sokan visszahőkölnek, visszahőkölünk, hiszen az irigység „olyan nagyon csúnya és gyerekes dolog”. „A másik rétje mindig zöldebb” – nahát, fúj! Ki ne mondjuk! „Ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a másiké is!” – hát hogy mondhat ilyet egy épeszű ember?! De bizony mond. És főleg gondol. Tagadhatjuk, ettől még igaz. És nem csak a magyar ember ilyen. Legfeljebb a magyar (egy része) is.

Politikusok különösen nem szoktak irigységről beszélni. Valahogy ez nem „politikai” kategória? – dehogynem. Furcsán hangzott mégis Orbán Viktor szájából az ötéves értékelésen! – legalább kétszer említette az irigységet.

Ha jobban akarunk élni, az vajon irigység? Ha nincs előttünk példa erről a jobban élésről, gazdagabb háztartásról, gazdagabb országról, talán nem lesz célunkká…?

Sokféle irigység van, erre utal Schoeck is. Ám valahogy e könyvének megjelenése óta sem sok szakirodalom született a témakörben, legalább is nem jutott el hozzám.

Schoeck elméletének lényege számomra valahogy így fogalmazódik meg: a fejlődéshez szükség van az irigység elviselésének egy bizonyos, nem túl magas fokára. Mert az emberek soha nem lehetnek egymással teljesen azonosak, egyesek képességei, elgondolásai könnyebb-jobb életet eredményez előbb általában számára, de aztán mások számára is – ha hagyják ténykedni. De ha mindenki, mindenki mást árgus szemekkel les, nehogy több legyen bárki másnak akár egy morzsányival is, nehogy kiemelkedjen egy hajszállal is, akkor persze mindenki marad az eredeti szintjén, az eredeti módszereinél, az eredeti tudásánál és hiedelmeinél.

De mekkora az a különbség, ami még „igazságos”, azaz mekkora az az irigység, ami még elviselhető? Mennyire lehet ezt „föntről”, az állam szintjéről befolyásolni, mikor és hogyan lehet és kell közbelépni?

Pontosan tudjuk, hogy a kuláklisták alakítását, a feljelentéseket jórészt – nevezzük bárhogyan, de – az irigység vezérelte. Mondhatnánk száz másik példát is. Vajon a korrupció terén mi lehet a helyzet? Ám ha irigyek vagyunk, miért virágzik mégis?

Néhány bekezdést idéznék itt Schoektől:

A „Legitim és illegitim irigység” című alfejezetében olvashatjuk: „Amennyiben embernek lenni egyúttal azt is jelenti, irigynek lenni, mivel e tulajdonság nélkül társadalmilag nem lennénk megszervezhetők, ezért nem létezhet olyan társadalom, amelynek működési feltételei az irigység eltűnésétől függnek.” (415. p.)

Ezt az alfejezetet így zárja Schoek: „…senki nem tartozik nekik [ti. az irigykedőknek] olyan társadalommal, amelyben nincs alkalom az irigykedésre – teljesen eltekintve attól a társadalomtudományosan bizonyítható ténytől, hogy ilyen társadalom nem lehetséges.” (421. p.) (Kiemelés tőlem – Gy. K.)

Schoek „A jogos irigység diagnózisa” című, következő alfejezetét pedig így kezdi: „Az empirikus társadalomtudomány álláspontjáról, legyen az mármost pszichológia, szociológia, közgazdaságtan vagy politikatudomány, nem tudunk felállítani kötelező normákat a pusztán romboló irigységgel szembeállított jogos irigység diagnózisa számra. Az irigység az emberben túl mélyen rejlő és mindenütt jelenlevő reakciómód ahhoz, hogy valaha is ki lehetne vonni a politikusok és forradalmárok visszaélése alól.” (421. p.)

 2015. július 16-án az ATV Fórumban az egyik betelefonáló idős hölgy igencsak felháborodottan számolt be részletesen a falujukba bevándorolt főleg roma családok szerinte túlzott „kényeztetéséről”, ami már gyanút kelthet, aztán kiderült a felháborodás (egyik?) oka: a nyolcvan éven felüliektől ugyanakkor elvették a házigondozás támogatását… Feltéve, hogy ezt így igaznak vesszük (ami persze kételyeket is ébreszthet), vajon mennyi ebben az irigység…?

Schoek számos kutatás eredményéről számol be a „primitív” népek „boldog” életéről, amikor még a magánéletük is korlátozott, és az elmaradottság szinte felszámolhatatlan. Aki mégis többre vágyik, kénytelen elmenni, elvándorolni, „népvándorolni”. Kik jönnek Európába?! – Kik mentek ki Amerikába? – Kik indultak útnak és miért, hogy „felfedezzék Amerikát”? Miért nem lehet valaki „próféta a saját hazájában”? Miért olyan nehéz kiemelkedni a feketék gettójából? Miért olyan nehéz kiemelkedni a miskolci és más gettókból? Mekkora rész ebben mások irigysége a kiemelkedni vágyók, a mást akarók, a többre is képesek iránt?

Nem állítom, hogy ez a gondolatmenet megoldást hozhat, és semmiképpen sem magyarázat az Iszlám Állam terroristái rémtetteire. Vagy talán mégis érdemes figyelembe venni ennek lehetőségét is, különösen az Iszlám Állam fegyvereseinek utánpótlását adó (európai) fiatalok gondolkodásában?

 Az elégedetlenség megléte, léte, hatása ugyanakkor „megzabolázza” a hatalmat gyakorlókat. Csak nem mindig így hívjuk. Hiszen folyton figyeljük – főleg statisztikailag, természetesen –, hogy éppen mekkorára nyílik az olló a legszegényebbek és a leggazdagabbak között.

 (Helmut Schoeck: Az irigység. A társadalom elmélete. Bertalan László Társadalomtudományi Könyvtár, Helikon, 2007, 600 p.)

„A szűkösségre a legtöbb tudományág – ideértve a közgazdaságtant is – nagyjából ugyanazt a választ adja. Egyszerű következménye van, ha valamiből kevesebbel rendelkezünk, mint szeretnénk: boldogtalanok leszünk. Minél szegényebbek vagyunk, annál kevesebbet engedhetünk meg magunknak… Nagyon kellemetlen érzés, ha valamiből kevéssel rendelkezünk. Ráadásul káros következményei lehetnek az egészségünk, a személyes biztonságunk vagy éppen az iskolázottságunk szempontjából. A szűkösség elégedetlenséghez és küzdelemhez vezet” – olvashatjuk Sendhil Mullainathan–Eldar Shafir: A szűkösség pszichológiája c. kötetében (21–22. pp.)

 A szűkösség ugyanis egyfajta gondolkodásmód is. Ha megragadja a figyelmünket, gondolkodásunk is megváltozik.

 A szerzők kitérnek a mentális teljesítmény alakulására, ezt nevezik ők sávszélességnek. Ez mérhető, mérik is. Egyik fő állításuk, hogy a szegénység csökkenti ezt a sávszélességet. Ez pedig tovább erősíti a szűkösséget. Ezért „a szűkösség önmaga csapdája”. (24. p.)

 A szűkösségnek saját logikája van, amely minden mást – kultúrát, gazdasági helyzetet, személyiséget – felülír. (uott.)

 A szűkösségen alapuló gondolkodásmód kapcsán azt állítják, hogy a szűkösségnek vannak ugyan előnyei (pl. az összpontosítás kényszere), mégis elkerülhetetlenül bukáshoz vezet (31. p.), mert az összpontosítás során a világot szinte teljesen kizárjuk magunk körül, azaz csőlátást eredményez: arra késztet, hogy csak és kizárólag az előttünk álló szűkösség megoldására koncentráljunk.

 Tehát „Az összpontosítás előnyös: a szűkösség kényszere alatt pontosan arra koncentrálunk, ami abban a pillanatban a legfontosabb számunkra. A csőlátás viszont egyáltalán nem előnyös: a szükség arra kényszerít, hogy csőlátó módon egyetlen dologgal foglalkozzunk, negligálva minden mást, akár fontosabb dolgokat is.” (40. p., kiemelések a szerzőktől) (A fontosabb dolgok lehetnek például gyógyszer bevétele, tanfolyamon részvétel, gyermeknevelés stb.)

 A sávszélesség vesztés eredménye az, hogy „a szegények kevesebbre képesek, és nem olyan hatékonyak, mint a jobb sorban élők. Ez azonban nem azért van, mert eleve alkalmatlanok, hanem azért, mert a szűkösség tölti ki szinte minden gondolatukat.” (73. p.)

 A szűkösség szűkösséget teremt: a szerzők a mozgástérből indulnak ki. A szegények sokkal kevesebb mozgástérrel rendelkeznek, ezért nem pazarolnak (de amikor éppen pénzhez jutnak, kissé dehogynem – ám ez külön téma), de nem is hibázhatnak döntéseiknél, és nem tudják korrigálni sem, ha rosszul döntöttek.

 Szűkösségben nem lehet előre tervezni sem, mert „csak akkor tudjuk magunkat elszakítani az adott pillanattól, és akkor vagyunk képesek valamennyire előre gondolkodni, ha szélesebb látókörrel és bizonyos kognitív forrásokkal rendelkezünk. Márpedig ha egyfolytában a kifizetetlen számláinkon vagy a be nem érkezett jövedelmeinken törjük a fejünket, vagy ehhez hasonló problémák emésztenek bennünket, vagy egyfolytában a jelenbeli szűkösségre összpontosítunk, akkor a csőlátásveszteség miatt képtelenek leszünk a jövőnkre gondolni.” (136. p.) Azaz: a szűkösség rövidlátóvá tesz bennünket. (137. p.)

 „A szűkösség, amely ma megragadja a gondolatainkat, csőlátásveszteséghez vezet, és arra kényszerít bennünket, hogy rövidlátó módon viselkedjünk.” (uott.) A rövidlátás cseppet sem valamilyen személyes hiba, és a csőlátás sem személyes vonás! (uott.) Tehát szűkös helyzetük teszi őket rövidlátóvá.

 A szűkösség csapdája kapcsán a szerzők megállapítják, hogy a szűkösség bizonyos formái részben az emberi viselkedésnek tudhatók be. A szerzők a szűkösség csapdájának azt nevezik, ha „valakinek a viselkedése jelentősen hozzájárul a szűkösség kialakulásához” (140. p.) – és nem teszik meg azokat a szükséges lépéseket sem, hogy kiszabadulhassanak a csapdából (folytonos kölcsönkérés rövid időre, magas kamatra stb.) Vizsgálataikban zsonglőrködésnek nevezik, ha az emberek a mindig csak az éppen leeső labdát – problémát – igyekeznek megoldani, a többit nem is látják. A pénzügyeikkel zsonglőrködő szegényekben csak akkor tudatosulnak a kifizetésre váró költségek, amikor azok éppen felmerülnek. (Nem tesznek félre semmire.) Általában átláthatatlan összevisszaságban vannak forrásaik és kötelezettségeik is.

 Miért nem tudnak kitörni ebből? Mert nem tudnak tervezi a csőlátás és a sávszélesség hiány miatt. Az akaraterő is gyenge a tervek következetes betartásához, éppen az állandó gondok miatt – belefáradnak.

Szerintük a probléma gyökere azonban a mozgástér hiányában van. (151. p.) Amikor valaki nagyon kicsi mozgástérrel rendelkezik (nincs tartalékja, vagy nagyon kevés), egy váratlan esemény szinte sokkolja őt. Vizsgálatuk szerint az egyént „minden olyan váratlan kiadás, amely meghaladta a lehetőségeit, automatikusan visszataszította a szűkösségen alapuló gondolkodásmódjába, és mindenekelőtt a megtakarítását áldozta fel.” (Piaci árusokat vizsgáltak, akiknek kifizették az adósságait.) Megint elkezdtek kölcsönkérni, és végül újra adósságcsapdába kerültek.

 A mélyponton élők helyzete nagyon bizonytalan (munka, jövedelem nem rendszeres), ezt átvészelni nagyobb mozgástér kellene (tartalék) – és ami igazán számít, az a szűkösség állapotában eltöltött napok száma. „Azt állítjuk, hogy a szűkösségben töltött időszakok olyan viselkedést váltanak ki, amelynek következtében a szűkösség csapdájába kerülünk. Ez pedig azt jelenti, hogy a szűkösséggel tarkított, egyébként bőséges időszakok helyett állandó szűkösségben kell élnünk.” (154. p.)

 Ráadásul „a bőség időszakában a pénzt és az időt egyformán pazaroljuk” (155.p.) – azaz nem tesznek félre, amivel megalapozzák a jövendő szűkösséget.

 Tehát: „a szűkösség csapdája számtalan, egymással összekapcsolódó elemből áll össze, melyek mindegyike a szűkösségen alapuló gondolkodásmódra vezethető vissza.” (156. p.)

 A szegénységről szólva a szerzők itt a szegénység alatt olyan gazdasági szűkösséget értenek, „amelynek során az ember nehezen változtathat céljain és szükségletein.” (165. p.) És hogy „mit érzünk szükségesnek, egyrészt attól függ, mivel rendelkeznek mások, másrészt attól, mi magunk mihez vagyunk hozzászokva.” (uott.)

 A kevesebb pénz azt jelenti, hogy kevesebb időnk, kevesebb lehetőségünk van társasági életet élni, csak rosszabb és kevésbé egészséges ételeket engedhetünk meg magunknak. A szegénység az élet minden területére kiható hiányt jelent.” [Ha a gyermekétkeztetés árát odaadnák a családoknak, feltehetően a szokott olcsó és nem egészséges ételeket főznék a gyerekeknek, ha egyáltalán maradna miből főzni…]

 Az „Amiről senki nem beszél” című alfejezetben példának hozzák fel: a szegények nem veszik be a gyógyszert, sokkal kevésbé következetesek, még a gyomlálást is „kifelejtik” (pedig érezhetően növelné a termést), rosszabb szülők, gyakrabban túlsúlyosak. A nagy kérdés: miért?

 A probléma (a felszínen) a viselkedésben gyökerezik. (170. p.) Ámde a gond mélyebb, itt térnek vissza az alaphoz: „Az általunk gyűjtött adatok… arra utalnak, hogy… a szegénység – pontosabban a szűkösségen alapuló gondolkodásmód – elkerülhetetlenül bukáshoz vezet.” (172. p.)

 A többszörös szegénységről így beszélnek: rengeteg viselkedésmintánk a sávszélességünkön alapszik. Éppen a legfontosabb dolgokról feledkezhetünk meg. Ha nem emlékeztet rá valami, hogy meg kell tennünk, nem tesszük meg, és elfelejtődik. A munkamemória is pontosan így romlik, kisebb lesz a hatékonyság is, ami persze adott esetben csökkenti a jövedelmet. Az ilyen helyzetben élő emberek új információkat is nehezebben fogadnak be éppen ezért. (Ez pedig behatárolja a segítés lehetséges módjait is.) (175. p.)

 „A szegénységgel való folyamatos küzdelem (és általában a szűkösség) még inkább kimeríti az önuralomkészleteinket” – állítják. (uott.) Márpedig pl. önuralom kell ahhoz is, hogy részt vegyenek továbbképzésen, vagy iskolába vigyék a gyerekeket. Kialvatlanok, mert nem tudnak aludni a gondoktól. Talán éppen ez „hosszú távon a legártalmasabb hatása annak, hogy a szűkösség sávszélesség-veszteséghez vezet.” (177. p.)

 A szerzők tehát megalapozottan visszatérnek oda, amit mi is tudunk: „Azonfelül, hogy a szegénység anyagilag igénybe veszi az embert, mentálisan is jelentős terhet ró rá.” (178. p)

 Összefoglalva: „Ha meg akarjuk érteni a szegényeket, tisztában kell lennünk azzal, hogy hajlamosak túlságosan összpontosítani, könnyen a csőlátás állapotába kerülnek, és főleg ezért buknak el. Meg kell értenünk, hogy a szegények nemcsak a pénz, hanem a sávszélesség hiányától is szenvednek.” (180. p.)

 A „Kitörés a szűkösségből” (alfejezet címe is) – nehéz. A megoldást óhajtók inkább egyéni képzési és ösztönzési módszereket igyekeznek találni. Mint mondják, a különféle segítő-oktató programoknak a hiányosságokat toleránsabban kellene kezelniük. Nem csak a motiváltság lehet probléma, hanem a résztvevők helyzete általában. Nekik nem egyszerűen tanulásra van szükségük, hanem másra. (Ezt a mást azonban még nehezebb megtalálni, úgy vélem.)

 „A távoli jövőhöz kötődő jutalmak és büntetések egyformán hatástalanok a csőlátásban szenvedők számára… Ahhoz, hogy egy ösztönzés hatásos legyen, folyamatosan ott kell lennie az ember orra előtt. A csőlátás tartományán kívül rekedő ösztönzések láthatatlanok, és ezért hatástalanok.” (189. p.) Nagyobb sávszélességet kell felépíteni (pl. a gyermekellátás segítésével).

 „A szegényeknek… elsősorban a pénzkölcsönzőktől szerzett kisebb összegekre van szükségük, amelyekhez gyorsan hozzájutnak, kihúzzák őket a bajból, és gyorsan vissza tudják fizetni.” (194. p.) [Nálunk is volt/van ilyen kezdeményezés, de mintha nem jutnának előbbre.!] (194. p.)

 „A szűkösség csapdájához az első lépést a csőlátás kialakulása és a tűzoltás jelenti”! Ennek megfordításával lehetne megfordítani a szegénység logikáját. (uott.)

 „Lélektanilag az lenne a legnagyobb segítség, ha világszerte kiszámíthatóbb munkahelyeket és stabilabb jövedelmet teremthetnénk a szegényeknek” (194–195. pp.) – nos, helyben vagyunk (lennénk. Mert ma a közmunka nem elég stabil, és a jövedelem sem elég.)

 A kutatók végkövetkeztetése meglehetősen lehangoló. (Hogyan is lehetne más?) „A szegénység elleni harc nagyon régóta vesztésre áll. A legtöbb program megbukik, vagy legfeljebb közepes eredményt hoz. A szociális háló nem tűnik elég sűrű szövésűnek. Az adatok azt mutatják, ha az Egyesült Államokban valaki egyszer szociális segélyre szorul, soha nem lesz képes visszakapaszkodni és a saját lábára állni. A képzési programok pedig többnyire nem hozzák meg a várt eredményt.” 197. p.) (Lehet, hogy nem csak ott?!) A mikrofinanszírozás, az élelmiszersegély-programok és az egyéb, szegényeket segítő próbálkozások hosszabb távon nem túl eredményesek. (197. p.)

 Jobbat, sajnos, ők sem tudnak, pedig „valamicskével” gazdagabb ország nálunk.

 (Sendhil Mullainathan–Eldar Shafir: A szűkösség pszichológiája. HVG könyvek, Bp., 2014, 296 p.)

Tim Harford: Az élet rejtett logikája c. kötetének 5. fejezetében (A környéken. A „Miként kerüljük el, hogy leszúrjanak az utcán?” gazdaságtana) városnegyedek életét vizsgálja.  „Ritkán sikerül egy-egy városnegyednek kitörnie a szegénység ördögi köréből”. (158. p.) – „…felmerül a kérdés, miért baj az egyáltalán, hogy egyes környékek mindig szegényebbek más környékeknél”. Nos, akkor van baj, ha mindig ott laknak a legszegényebbek, mert „ez azt jelentené, hogy a földrajz és történelem determinálják sorsunkat, azaz olyan csapdát jelentenek, amelyből lehetetlenség kiszabadulni.” (159. p.)

 Ezt fontos tudni – tehát hogy mennyire meghatározó a lakókörnyezet –, mert ha „a probléma lényege valahol máshol van, akkor a területregenerációs kísérletek vagy elbuknak, vagy csak azt érik el velük, hogy a szegényeket átköltöztetik máshová, szétterítik őket anélkül, hogy ez segítene rajtuk.” (160. p.)

 1994-ben Boston és más városok „Költözés a lehetőségek felé” címen programot indítottak: mi történik azokkal a háztartásokkal, amelyeket a gettókból költöztetnek át olyan területekre, ahol a szegénység szintje alacsony. „A kísérlet azt mutatta, hogy a lakókörnyezet az élet egyes szegmenseit alapjaiban határozza meg, míg másokat egyáltalán nem befolyásol. Azok a felnőttek és gyerekek, akik új környezetbe költöztek, sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat, és sokkal boldogabbak lettek.” Kevesebb a gyermeksérülés, a viselkedészavaroknak jelentős a csökkenése, jobb az egészségi állapot. (163. p.)

 De:

– a felnőttek nemigen találtak maguknak munkát;

– a gyerekek a költözés után az új környezetben nem mutattak fejlődést a tanulásban;

– ezek a gyerekek ugyanolyan valószínűséggel kerültek szembe a törvénnyel, mint a költözés előtt. (164. p.)

 „A környezet tehát meghatározó adottság, de nem végzetszerű. A fiatalok, akik a program segítségével elhagyhatták a bandák, a bűnözés és a drogok világát, kimutathatóan boldogabbak lettek, kevésbé féltek, és ráadásul józanabbul gondolkodtak. Elhelyezkedési esélyeik és dolgozati eredményeik ugyanakkor nem javultak” a költözést követő években. Később azonban lehetséges, hogy könnyebben találtak munkát.

 „A kísérlet legfontosabb üzenete, hogy a környezet nem az egyetlen meghatározó tényező, ami az embert vissza tudja tartani.” (164. p.) Mert „…a racionális rasszista… csak akkor rasszista, amikor ebből nyeresége származik.” (!) (6. fejezet: „Az ésszerű rasszizmus veszélyei”, 168. p.) Ez persze nem igazolja az eljárás jogosultságát.

 Egyesek „zavarbaejtően és túlságosan is racionálisak – időt és energiát spórol meg a munkaadóknak, ha az állásra jelentkezők egy részét olyan csoport tagjaiként tudják kezelni, akikről egyszerűen el lehet könyvelni, hogy az oktatással problémáik vannak, ahelyett, hogy vennék a fáradtságot, és az egyes jelentkezőket egyéni képességeik alapján ítélnék meg. (168. p.)

 Még egy kísérletet nézzünk meg ötezer valóságosnak tűnő önéletrajzzal, melyekhez ötletszerűen adtak neveket (fehér vagy fekete, on-line jelentkezések): a munkaadók a fehér nevű jelentkezőket 50 %-kal nagyobb arányban hívták be interjúra. Sőt: a jobb jelentkezőket gyakrabban hívták be interjúra, de csak azon esetben, ha feltételezhetően fehérek voltak… Mintha csak három kategória létezne a munkaadók számára: „tehetséges és fehér”, „átlagos és fehér” és „fekete” (függetlenül attól, mit tartalmazott az illető önéletrajza). (170–171. pp.)

 Ebből kialakul a jól ismert ördögi kör a feketéknél: „Miért is bajlódjon az ember diploma vagy munkatapasztalat szerzésével, ha fiatal, tehetséges és fekete? A munkaadók észre sem fogják venni!” (uott.) – ez pedig tovább erősíti az előítéletet a munkaadóknál.

 Harford megállapítja: aki a statisztikai adatok alapján rasszista, az okosan művelve ezt, növelheti a profitját. Ezért ez a fajta rasszizmus magától nem fog elkopni, csak ha (államilag) tesznek ellene. (172–173. pp.)

 A diszkrimináció kétféleképpen lehet sérelmes a kisebbségek számára: direkt módon, vagyis a lehetőségek megtagadásával, és indirekt módon, azaz alapjaiban gyengítve meg az ösztönzést a szorgalmas tanulásra és a feljebb jutásra. „Ez az indirekt hatás alattomos, és valószínűleg súlyosabb hatásai vannak” – állapítja meg a szerző. (175. p.)

 Harford utal a korábban bemutatott kísérletre: „A lila munkások azt ismételgették, hogy ’én ugyan nem fektetek az oktatásba, ha úgysem fogtok alkalmazni!’, a munkaadók pedig azzal az érvvel válaszoltak, hogy ’azért nem szerződtettelek, mert nem fektettél az oktatásba.’” De ugyanezt erősíti a három kategória (fehér és jó, fehér és közepes és fekete).

 „A racionális rasszizmus önerősítő folyamat, míg az önkényes diszkrimináció dupla büntetést ró áldozatára: csökkenti annak esélyét, hogy a jelentkező megkapja a kívánt jó munkát, és egyszersmind arra ösztönzi a feketéket, hogy ne szerezzenek semmilyen képzettséget, ezáltal tovább csökken a fizetésük, még ha találnak is nem rasszista munkáltatót.” (176. p.)

 Fekete gyerekek oktatását tanulmányozva megállapították: ők hátránnyal indulnak már az óvodában, de nem azért, mert feketék, hanem mert gyakori a nehéz családi háttér. A különbségek, „amiket egyesek naivan a fajra vonatkoztatnak, valójában a társadalmi osztály, az egészség, a szülők képzettsége és a vagyon különbségei.” A szakadék nem faji, hanem szociális. (177. p.) [Ezt is tudjuk ugyan (?), de ezen (is) igen nehéz változtatni. Az ingyenes étkeztetés (óvodáskortól 2015 szeptemberétől) a szükséges sok-sok pici és/vagy nagyobb lépésnek csak az egyike.]

 A fekete gyerekek később még inkább lemaradnak a tanulásban, mert „a gyerekek racionálisan viselkednek, tudják, hogy idővel majd egy ellenséges álláspiaccal kell szembenézniük… és egyszerűen nem törődnek a tanulással.” (177. p.) Ráadásul „működik egy másik önmagát erősítő ördögi kör is az afroamerikai diákok körében, ami ugyanolyan nyugtalanító és ellentmondásos jelenség, mint a munkaadók racionális rasszizmusa”: a „fehérként viselkedés” jelensége.

 „A ’fehérként viselkedés’ az a sokat vitatott elmélet, amely szerint a szorgalmas fekete gyermekeket a faj árulójának tekintik, akiket társaik, de időnként még szüleik vagy példaképeik is pellengérre állítanak.” (178. p.) „…a ’fehérként viselkedés’-ben testet öltő kiközösítés tragikus, mégis tökéletesen racionális viselkedés”, hiszen  „…amíg az afroamerikaiak hátrányos helyzetben maradnak és gettókba visszahúzódva élnek, addig az a helyzet, hogy a fekete diák, aki szorgalmasan tanul, ahhoz gyűjt muníciót, hogy képes legyen elmenekülni a szegénység, a bűnözés, a nélkülözés – és az őt körülvevő emberek elől. Ez a különcködés pedig nem népszerű eljárás. Az emberek nem szeretik, ha körülöttük élő barátaik menekülési terveket szőnek. A menekülési lehetőség puszta gondolata is képes felidegesíteni őket.” (180. p.) Mert ha „a menekülés lehetőségét választjuk, megbízhatatlanná válunk.” (181. p.) „…minden hátrányos helyzetű kisebbségre jellemző, hogy nem bíznak meg azokban, akik elhanyagolják a közösséghez kötődő érdekeiket olyan képzettségért cserébe, ami érvényesülési lehetőséget biztosíthat számukra a globális piacon.” (uott.)

 Tehát eddig találkoztunk

1.) – a racionális rasszizmussal és

2.) – ennek következtében azzal a jelenséggel, hogy – sajnos – a fekete gyerekek számára ésszerű döntés kevesebbet tanulni.

 Van azonban még egy jelenség:

3.) – a hátrányos helyzetű csoportok szintén racionális összetartása következtében az iskolában szorgalmasan teljesítő gyermekeket éppen saját társaik fogják megbüntetni.

A szerző néhány javaslata:

– az állami intézményekben harc a rasszizmus ellen;

– a feketék jobb ösztönzése (de kérdés marad ennek mibenléte);

– valamint kérdés a szegregáció, mert lehet, hogy a kisebbségi csoportok számára hasznos az önszegregáció, mivel ez támogató közösséggel veszi körül az egyéneket. Még izgalmasabb megállapítás talán a következő: „a gettóknak is megvannak a maga nyertesei és vesztesei: vannak, akik a szegregáció ellenére gazdagodnak. Az ilyen emberek a gettó közelében, de nem benne élnek. Ők a hídépítők, a kapcsolatteremtők, olyan tagjai a kisebbségi csoportoknak, akik a gettón kívül élve összekapcsolják azt a külvilággal… ezek az emberek üzletemberek, akik azáltal, hogy szolgáltatásokat nyújtanak a szegregált közösségnek, haszonra tesznek szert, vagy sokszor a kisebbség tagjait alkalmazva termelnek a tágabb külvilág számára.” (185–186. pp.)

 Nem tudom, nálunk vannak-e ilyen emberek, leszámítva az uzsorásokat. A szerző nem egészen erre gondolhatott. Harford mindenesetre megállapítja: a társadalmi kapcsolattartók száma növekszik.

 A szegregáció csökkenése több városban nem a régi gettók integrációjának az eredménye, hanem inkább annak, hogy egyre több afroamerikai talált munkát és otthont hagyományosan fehér közösségekben. (186. p.)

 (Tim Harford: Az élet rejtett logikája. HVG Könyvek, Bp., 2008, 308 p.)

SZEGÉNYSÉG HAZÁNKBAN

 Ezek után nézzük meg, nálunk kiket tekinthetünk „szegényeknek”, figyelembe véve a 2015 tavaszán újult erővel kiváltódott vitát e témában.

 Általában a szegénység több tényezőre vezethető vissza, és mind formájában, mind fajtájában igen eltérő lehet. Legfőbb okai közé a pénzhiány sorolható. Ennek következtében az emberek olyan tartósan fennálló, hátrányos helyzetbe kerülnek, melyből saját erejükből általában nem tudnak kikerülni.

 Az egyén életvitelét tekintve különféleképpen fejti ki hatását:

Enyhébb anyagi gondoknál:

– lakás fenntartásának nehézségei, illetve nem megfelelő lakás;

– számla befizetésének nehézségei;

– rosszabb minőségű élelmiszer (vitaminszegény, egészségtelen táplálkozás);

– olcsóbb gyógyszerek (itt azonban felvethető, hogy azonos hatóanyagú is lehet az olcsóbb gyógyszer);

– közteherviselés nehezen oldható meg (adóbefizetési gondok).

 
Súlyos anyagi gondoknál:

– lakás fenntartásának nehézségei, illetve lakáshiány;

– számla befizetésének nehézségei;

– élelmiszerhiány;

– gyógyszerhiány;

– évszaknak nem megfelelő ruházat;

– a közteherviselés nehezen vagy egyáltalán nem oldható meg.

A szegénység típusai:

 – Abszolút szegénység: saját létfenntartásához szükséges eszközeit nem tudja megteremteni és létminimum alatt él. Vagy: az abszolút szegénységi típusba tartozó réteg létminimum alatt él. Nem jutnak megfelelő mennyiségű és minőségű ételekhez, nem rendelkeznek megfelelő hajlékkal.

 – Relatív szegénység: akiknek a keresetük nem elég arra, hogy továbbfejlesszék magukat. Társadalmi és kulturális szegénységet jelent. A társadalom nagy többségéhez képest szegény.

 – Hagyományos szegénység: egyszülős család, nagycsalád, nyugdíjas.

 – Új szegénység: hajléktalan, munkanélküli, elszegényedő középosztály.

 – Etnikai szegénység: pl.: cigányság.

 – Demográfiai szegénység: pl.: korcsoport szegény. Magyarországon 1998-ig a nyugdíjasok, 1998-tól pedig a gyerekek.

 A szegénység statisztikai felvétele:

 A statisztikai jelentések (KSH) objektív–szubjektív szegénység megkülönböztetést alkalmaznak.

 – Objektív szegénység: a jövedelmi szegénységet legtöbbször a megfigyelt (a háztartás tagok által bemondott) jövedelem alapján definiáljuk.

 – Szubjektív szegénység: bizonyos lakossági felvételek esetén a megkérdezett háztartások maguk nyilatkoznak arról, mekkora összeget tartanak szükségesnek egy, az övékével azonos összetételű háztartás „nagyon szűkös megélhetéséhez”. E szubjektív összegek egy főre vagy egy fogyasztási egységre jutó súlyozott átlaga alapján definiálható a szubjektív szegénység. Ezek a súlyok (az OECD1 ekvivalencia skála esetén) az első személy 1,0, a további személy 0,7, a gyermek 0,5 fogyasztási egységet képviselnek.

 (https://hu.wikipedia.org/wiki/Szeg%C3%A9nys%C3%A9g)

 *

 Adatok a szegénységről az Eurostat adatai alapján

(Stubnya Bence–Janecskó Kata cikkéből, 2014. november 20.)

 A Magyar Tudományos Akadémia szociológusai ismertették uniós összehasonlításban a szegénység terjedéséről szóló adatokat. A helyzet az elmúlt néhány évben meredeken romlott, amit a gyerekek különösen megszenvednek. Magyarországon a szegénység folyamatosan nő, leszakadunk még a visegrádi országoktól is, pedig a gazdasági fejlettségünk nem indokolja, hogy ilyen mértékű legyen a leszakadás.

 Felhívták a figyelmet arra, hogy a súlyosan depriváltak (akiknél kilenc fogyasztási tételből legalább négy hiányzik) aránya Magyarországon meredeken nőtt 2009 és 2013 között: 20,3 százalékról indult, legutóbb már 26,8 százalék volt. Az uniós átlag 9,6 százalék, de például Szlovákiában csak 10,2 százalék, Lengyelországban 11,9 százalék.

 (Ki a súlyosan deprivált?: A statisztikákban súlyos nélkülözésnek számít az, ha valakire az alábbi kilenc tételből legalább három –itt legalább négy – igaz: (1) nem tud időben lakbért vagy rezsit fizetni, (2) nem tud rendesen fűteni, (3) nincs pénze váratlan kiadásokra, (4) nem tud rendszeresen húst enni, (5) nincs pénze egy hét üdülésre (6), nincs autója, (7) nincs mosógépe, (8) nincs tévéje, (9) nincs telefonja.)

 Kikre vonatkozik a társadalmi kirekesztés kockázata?

Ide sorolják azokat, akik súlyosan depriváltak, vagy alacsony munkaintenzitású háztartásban élnek, vagy a relatív szegénységi küszöb alatt élnek, vagyis olyan háztartásban, ahol a jövedelem nem éri el az átlagjövedelem 60 százalékát.

 (A szegénységi küszöbre több magyarázatot találhatunk, például itt is:

 http://hu.wikipedia.org/wiki/Szeg%C3%A9nys%C3%A9gi_k%C3%BCsz%C3%B6b

 A magyarázat meglehetősen összetett, arra kiválóan alkalmas, hogy különböző állításokhoz – a pártok – különbözőképpen használhassák fel. Erről olvashatunk Golovics József cikkében is lejjebb.)

 Azoknak az aránya, akik a szegénység és társadalmi kirekesztés kockázatával élnek, Magyarországon az elmúlt években 29,6-ről 33,5 százalékra ugrott. Az EU-átlag ebben 24,5 százalék, a szlovák 19,8, a lengyel 25,8 százalék. Eközben nagyjából stagnál azoknak a magyaroknak a száma, akik úgynevezett alacsony munkaintenzitású háztartásban élnek, vagyis olyanban, amelyben a munkaképes korú emberek az előző évben a lehetséges munkaidejük kevesebb, mint ötödét töltötték ténylegesen munkával. (!)

 Az Eurostat-adatokból az is kiolvasható, hogy minél fiatalabb valaki, annál valószínűbb, hogy szegény családban él, és a legjobban védett csoport a szegénységgel szemben a nyugdíjasoké. A legkisebb, 7 év alatti gyerekek 42,4 százaléka él nálunk szegénységben.

 A szakmai egyeztetések hiánya miatt a jó szándékú szegénységellenes kormányzati intézkedések is „rossz minőségű intézkedések” lettek. Példa a munkanélküli-járadék folyósítási idejének 9-ről 3 hónapra csökkentése volt. Ilyen rövid sehol sincs, mint a magyarországi három hónap. Arra sem volt példa sehol máshol, hogy a munkanélküli-segély (nálunk hivatalos nevén foglalkoztatást helyettesítő támogatás) nominálértéken csökkenjen, mint nálunk. Az összeg most 22 800 forint.

 Véleményük szerint a kormányzati intézkedések tovább szűkítették a szegények mozgásterét. Magyarországon például 2008 óta nem nőtt a családi pótlék és a gyes összege, ami 20–25 százalék reálértékvesztést jelent. (Ugyanakkor nem szóltak a „családi adózás”-ról.)

 A konferencia napja, november 20. épp a gyerekek jogainak a világnapja. A Gyerekesély Közhasznú Egyesület és a Magyar Szegénységellenes Hálózat kiadta újra a kiáltványt, illetve egy nyílt levelet, melyben az óvodás gyerekek hiányzásának szankcionálása ellen tiltakoznak. Jogi és humánus szempontból elfogadhatatlannak tartják, mert szigorú betartásának következményei katasztrofálisak lehetnek, „ha a szankcionálás követi a nagyobb gyerekeknél alkalmazott gyakorlatot, akkor a családipótlék-megvonás közmunka- és segélyvesztéssel, azaz a család nyomorba döntésével jár”.

(Adatok vannak azonban arra, hogy ugyanakkor jelentősen csökkentek az iskoláskorúak igazolatlan hiányzásai. A „nyomorba döntés” legalább is kissé leegyszerűsítésnek tűnik.)

 http://index.hu/chart/2014/11/20/elkeseritoek_a_szegenyseg_legujabb_adatai/

 *

 Találunk más adatokat is, pl. 2014 decemberéből (Zsubori Ervin cikke, 2014. december 11.).

 Eszerint a relatív jövedelmi szegények közé a magyar társadalom 14,6 százaléka volt sorolható tavaly. A leginkább fenyegetettek a munkanélküliek, illetve a sokgyerekes, valamint az egyszülős háztartások. (Az InfoTandem heti infografikája.)

 A szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatát három dimenzió mentén közelíthetjük. A súlyos anyagi depriváció és a nagyon alacsony munkaintenzitás mellett a relatív jövedelmi szegénység az egyik legáltalánosabban használt mutató. Az uniós felmérésekben az adott országra, illetve társadalmi csoportra vonatkozó mediánjövedelem 60 százalékát tekintik az úgynevezett szegénységi küszöbnek, azokat pedig, akik ezen érték alatti jövedelmű háztartásokban élnek, jövedelmi szegényeknek.

 Hazánkban 2013-ban 1,4 millió ember élt a szegénységi küszöb alatt, vagyis a KSH adatai szerint a teljes népesség 14,6 százaléka tartozott a relatív jövedelmi szegények közé. Ez az arány a megelőző évhez képest 0,3 százalékponttal romlott, 2009-ben még csak 12,3 százalékon állt. A relatív szegénységi küszöb aktuális összege háztartástípusonként eltérő. Tavaly az egyszemélyes háztartásokra vonatkozóan például évi 813 ezer forintot, egy kétgyermekes család esetében pedig 1 millió 707 ezer forintot tett ki.

 Zsubori állítása szerint a jövedelmi szegénységet leginkább a munkaerő-piaci aktivitás befolyásolja, jelesül az, hogy a háztartás aktív korú tagjai közül hányan és mennyit tudnak dolgozni. E szempontból nyilvánvalóan a munkanélküliek a leginkább veszélyeztettek. Közöttük több mint nyolcszor nagyobb a jövedelmi szegények aránya, mint a munkahellyel rendelkezők között: előbbiek 52,4 százaléka, míg utóbbiaknak csupán 6,4 százaléka sorolandó közéjük.

 Életkor szerint a gyerekek vannak a leginkább kitéve a relatív jövedelmi szegénység kockázatának: a 18 éven aluliak 24,6 százaléka tartozik ide (szemben például a 64 év felettiek 4,2 százalékával). A háztartás összetétele szerint vizsgálódva a legsúlyosabb, 31,5 százalékos rátát a három vagy több gyermekes családoknál találjuk, de majdnem ilyen magas, 29,7 százalékos az arány azoknál is, ahol egy szülő tart el egy vagy több gyereket. Az egyszemélyes háztartások érintettsége drasztikusan eltér a szerint, hogy milyen nemű az illető: a férfiaknál tavaly 20,7 százalék, míg a nőknél csupán 8,8 százalék volt ez az arány.

 http://ado.hu/rovatok/munkaugyek/1-4-millioan-a-szegenysegi-kuszob-alatt-infografika

A szegénységi küszöbre magyarázatot ad Golovics József még 2012-ben. Eszerint „A szegénység… valamilyen formában csaknem minden társadalomban megfigyelhető, s általában a közpolitikai vitákban is fontos szerepet tölt be. Mindezek ellenére azonban a szegénység mérése korántsem mondható egyszerűnek, ugyanis még a konkrét számbavételt megelőzően számos definíciós és értelmezési probléma merülhet fel.

A szegénység mértékének meghatározására többféle mutató is létezik, azonban ezek egyike sem tud átfogó képet adni a jelenség egészéről…

 A szegénységi küszöb (poverty line) látszólag egy igen egyszerű mutató, mely egyfajta „határként” szolgál: azt a jövedelemszintet jelöli, amely alatt élőket szegénynek tekintjük (Andorka, 2006). Meghatározására ma még a KSH a következő módszert használja: „az egy fogyasztási egységre jutó (ekvivalens) jövedelem mediánjának 60%-a vásárlóerő paritáson, euróban és nemzeti valutában kifejezve” (KSH honlap).

 Fontos azonban látni, hogy a szegénységi küszöbnek a fentiekben leírt definíciója csupán döntés kérdése. A meghatározásnak több olyan eleme van, melynek „helyessége” vita tárgyát képezheti.

 Mint az a fenti definícióból látszik, a KSH a szegénység mércéjének alapjául a jövedelmet választotta. Erre a célra azonban alternatívaként felmerülhetett volna a fogyasztás és a vagyon is. Utóbbinak lényeges előnye az lenne a jövedelemmel szemben, hogy számításba venné a megtakarításokat is, melyek koránt sem elhanyagolhatóak az életszínvonal, illetve a szegénység mérésekor.

 Ehhez kapcsolódóan probléma merülhet fel akkor, ha a szegénység mérésének alapjául a jövedelmet tekintjük, ugyanis ez a módszer nem számol olyan rendszeres kiadási tételekkel, melyek nem minden egyénnél merülnek föl, s így rontják az értékek összehasonlíthatóságát. (pl. lakbér)

 Különböző döntések következményeiként különböző jövedelmi rangsorok állhatnak föl, melyek erősen befolyásolhatják a szegénységi küszöb „jó helyen történő meghúzását”.

 A rangsorok felállítása kapcsán vita tárgyát képezheti az is, hogy mit tekintünk egy fogyasztási egységre jutó (ekvivalens) jövedelemnek, ha például egy keresettel nem bíró gyermekkel rendelkező családról van szó. Kézenfekvő lehetne, hogy ilyen esetekben egyszerűen az egy főre eső jövedelemmel számoljunk, ám tekintve, hogy bizonyos kiadási tételeknél a család lélekszámának növekedésével a határköltség nem egyenlő az átlagköltséggel (pl. fűtés, világítás), ez torzításokhoz vezetne. E probléma kiküszöbölésére léteznek különböző ekvivalencia skálák (OECD1, OECD2), melyek a családban lévő egyéneket különböző nagyságú szorzókkal látják el a számbavételkor. (Korábban az első variációt már említettük.)

 Bármely alternatíva mellett szólhatnak érvek, ám lévén, hogy a különböző ekvivalencia skálák igen eltérő rangsorokat állíthatnak elő, a végeredmény mindenképpen egy emberi döntés eredményét fogja tükrözni.

 Egyértelmű válasz a „ki a szegény?”-kérdésre tehát még a rangsorok felállítása után sem adható. Ennek oka az, hogy magának a küszöbnek a meghúzása is többféle módon történhet.

Ebben a kérdésben a KSH a relatív szegénységi küszöb egy fajtájának alkalmazása mellett döntött: a medián 60%-a alatti jövedelemmel bíró egyéneket tekinti szegénynek.

 (A medián a statisztika egy nevezetes középértéke, úgynevezett helyzeti középérték.

 Az mindenképpen ezen módszer előnyének tekinthető, hogy a szegények körét a társadalom többi részéhez viszonyítva határozza meg, ám előfordulhat az is, hogy hiába él valaki a statisztikailag kiszámított szegénységi küszöb alatt, valójában semmiben sem szenved. Ez a probléma persze ellenkező előjellel is jelentkezhet: lehetséges, hogy egy ország minden polgára jóval alacsonyabb életszínvonalon él a többi állam lakosaihoz viszonyítva, ám a mutató közülük mégis csak egy kisebb kört sorol a szegények közé.

 A legfontosabb dolog az, hogy a szegénységi küszöb emberi döntések láncolatának eredményeként áll össze, s ezért semmiképpen sem tekinthető abszolút érvényűnek. Mint azt láthattuk, a mutató előállításakor különböző megfontolások mentén különböző jövedelmi rangsorok képezhetőek, melyek már eleve befolyásolják a potenciálisan szegénynek tekintendő személyek körét. Ezt a helyzetet bonyolítja tovább az a tény, hogy magát a küszöböt is többféle módszerrel határozhatjuk meg, melyek szintén hatást gyakorolnak a végeredményre.

 http://kdsz.blog.hu/2012/09/24/a_szegenysegi_kuszob

A számos lényeges, ámde főként átfogóbb, általánosító makroadat után közelítsünk más oldalról témánkhoz.

 Így nézzük meg két konferencia anyagát; mindkettőt 2015 februárjában tartották.

 I. ÉszakOnline/MTI, 2015. február 9.

 Az éhezésre, a nélkülözésre, a szegénységre, az alávetettségre és a létbizonytalanságra hívta fel a figyelmet az MSZP elnök-frakcióvezetője Miskolcon, ahol Dolgozói szegénység, nyomor és gyermekéhezés a mai Magyarországon címmel tartott konferenciát az ellenzéki párt és a Közmunkások Szakszervezete.

 Tóbiás József (MSZP) úgy fogalmazott: a jelenlegi hatalom igyekszik eltakarni a valóságot, azt, hogy Magyarországon szegénység van, sok gyermek éhezik, és „ma már dolgozói szegénységről (kiemelés tőlem – Gy. K.) is beszélhetünk”.

Mint mondta: a „visegrádi országokhoz képest Magyarország nagyon nagy lemaradásban van, négymillió létminimum alatt élő ember üzeni azt, hogy (...) lent minden maradt a régiben”. (Vegyük észre: a fenti anyagokban nem találtunk adatot erre a fajta létminimumra!)

 „Ezen négymillió ember nélkül nincs sikerre ítélt Magyarország, nem lehet beszélni Magyarország egészének sikeréről”– szögezte le a pártelnök, aki szerint a gazdaság teljesítőképessége nincs egyenes arányban a szociális ellátórendszer minőségével. (Kiemelés tőlem – Gy. K.) Tóbiás kijelentette: nincs szabadság, emberi méltóság ott, ahol nem a lehetőségek, nem a tudás, nem a képesség, hanem a túlélés az egyedüli esély. Hangsúlyozta azt is: nincs szociális biztonság, létbiztonság olyan társadalomban, ahol nem az egyéni képesség, a lehetőség vagy a tudáshoz való hozzáférés teremti meg az emberek boldogulását.

 A rendezvényen Szegényellenes politika Magyarországon címmel tartott előadást Lakner Zoltán politológus, szociálpolitikus, míg Kulinyi Márton, az Esély Labor Egyesület elnöke a közmunka visszásságairól beszélt. Mihályi Helga egyetemi adjunktus, szociológus azt mutatta be, miként nőtt a szegénység a megyében az elmúlt tíz évben. A dolgozói szegénység felszámolásának lehetőségeiről Varga László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség alelnöke szólt, Barát Endre szociológus pedig Látlelet a vidéki szegénységről, a természetjog halála, a társadalmi szerződés rendszerszintű felmondása Magyarországon címmel tartott előadást.

 A konferencia utáni tájékoztatón Földesi Norbert miskolci MSZP-s önkormányzati képviselő hangsúlyozta: a rendezvény elsősorban azért volt nagyon hasznos, mert nemcsak politikusok, hanem szakszervezeti vezetők és elismert szakemberek is elmondták, ők hogyan látják a problémákat, s milyen irányban kellene keresni a megoldásokat. Dr. Simon Gábor, az MSZP miskolci frakcióvezetője arra figyelmeztetett: a kormányzati sikerpropagandával szemben igen nagy a baj az országban, aki csak teheti, menekül az országból, de legalábbis a szegényebb régiókból. Miskolcot például 2010 óta 6 ezer választópolgár hagyta el, ez akár – ha feltételezzük, hogy többen családdal, gyerekkel együtt költöztek el – 10 ezer embert is jelenthet.

 Az MSZP-s Gúr Nándor országgyűlési képviselő kijelentette: az meg már tényleg felháborító, hogy a nettó minimálbér összege jóval alatta marad a létminimumnak. (Kiemelés tőlem – Gy. K.)

 http://www.eszakonline.hu/miskolc/56-ez-toertent/21153-szegenyseg-es-nyomor-konferencia-miskolcon-

Ugyanerről a napról még ezt találhatjuk: „Aznap az ország több településéről indult el az emberi méltóság menete, amelyről a pártelnök azt mondta: honfitársaink a méltóságért, és nem a szegénységért menetelnek. Nyakó István, a demonstrációt szervező Közmunkás Szakszervezet társelnöke ezzel kapcsolatban az MTI-vel közölte, hogy februárban a magyar vidéken és a magyar vidékért vonulnak, azokkal együtt gyalogolnak, „akikért élünk és dolgozunk, oda visszük el a reményt, ahol ebből a legkevesebb van, Magyarország falvaiban, kisvárosaiban menetelünk”. Mint mondta, 2012-ben és 2013-ban a sajtó által éhségmenetnek elkeresztelt akciót indítottak azért, hogy felhívják az ország figyelmét arra a kilátástalanságra és nyomorra, ami Magyarországon kialakult. Ezeknek a meneteknek is köszönhető volt, hogy ma már egyre többen tudnak a „pestisként terjedő szegénységről, amelynek az Orbán-kormány az okozója, jól látszik, hová vezetett a FIDESZ–KDNP kormányzása, a lecsúszás, a kilátástalanság, az elszegényedés tömegesen szedi az áldozatait északon, keleten, nyugaton és délen”.

 http://mszp.hu/hirek/negymillio_ember_el_a_letminimum_alatt

II. A másik konferenciáról Ónody Molnár Dóra cikkéből, 2015. február 10.

 Védelem, aktivitás, képessé tevés címmel szervezett konferenciát az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) a „szegénységgel szembeni küzdelemről”. Bár a konferenciát a párbeszéd nevében szervezte a minisztérium, s ennek jegyében olyan előadókat is felkért, akikről köztudomású, hogy az Orbán-kormány társadalompolitikáját élesen bírálják, azonban Balog Zoltán miniszter már a megnyitó beszédében leszögezte: értelmetlen az a vita, hogy nő vagy csökken a szegénység. Ezek után mégis azt akarta bizonyítani, hogy csökkent a szegénység:

 2010-hez viszonyítva ma havi 30 ezer forinttal több juttatást kap költségvetési forrásból egy háromgyerekes munkanélküli család, ahol például egy iskolás és két óvodás gyerek van, és az elsődleges munkaerőpiacon valamilyen okból éppen egyik szülő sem tud elhelyezkedni.

 Ha valaki közmunkás, ideális esetben valamivel valóban több pénzt visz haza, mint a korábbi segély összege volt. Igen, ez akár 30 ezerrel is több lehet egy hónapban. Csakhogy az ideális helyzettől nagyon sokan állnak távol.

 Mivel a minisztérium eddig nem mérte, csak becslések vannak arról, hogy hányan vannak olyanok, akik szinte semmilyen ellátást nem kapnak – szociológusok hat-hétszázezerre teszik a számukat.

 Balog Zoltán a KSH adataira hivatkozva arról beszélt, hogy „ma már több pénz marad az emberek zsebében”, 2011 és 2013 között 25,7 százalékról 23,9 százalékra mérséklődött a súlyos anyagi nélkülözésben élők aránya. Pozitívumként emelte ki, hogy a minimálbér a 2010-es 73.500 forintról 101.500 forintra emelkedett 2014-re.

 Azt is leszögezte, hogy megállt a gyerekszegénység növekedése. A közeljövő egyik szegénységet mérséklő intézkedéseként említette az óvodai, iskolai étkezés kiterjesztését és a három évtől kötelező óvodáztatás bevezetését. Mindezek után „új típusú” párbeszédet ajánlott a szociális szakembereknek.

 Ferge Zsuzsa szociológus megállapította: ő úgy véli, Magyarország szinte az egyetlen olyan európai állam, amely semmit nem tett a válság veszteseiért. 2012-ben a legszegényebb kétmillió emberből hétszázezer volt gyerek. A szegény gyerekek 35 százaléka él elfogadhatatlan lakásokban. (Kiemelés tőlem – Gy. K.) A gyerekek 40 százaléka az alsó jövedelmi ötödben van, ezen belül a hat éven aluliak helyzete a legrosszabb. Szerinte széthasad az ország: akinek jobb a helyzete, még jobb lesz, akinek meg rossz, annak egyre rosszabb lesz. A közoktatás és a felsőoktatás reformjai radikálisan rontják a rosszabb helyzetű gyerekek életesélyeit. A költségvetésben 2015-ben tovább csökken az iskolára, egészségre, segítő szolgáltatásokra fordított pénz.

 http://nol.hu/belfold/balog-ertelmetlen-arrol-vitatkozni-no-vagy-csokken-a-szegenyseg-1515271

 Olvashatunk még később közzétett adatokat (Tárki) 2014-ről, a szegénységről

(Hornyák József–Sztojcsev Iván, Világgazdaság online, 2015. 4. 10. cikkéből:

 2014-ben a magyarországi népesség 16,6 százaléka, 1,6–1,7 millió ember élt olyan háztartásban, melynek nettó jövedelme nem haladta meg a havi 78 ezer forintot, vagyis a jövedelmi szegénységben élők arányában tehát nem történt jelentős változás 2012 és 2014 között. (Tárki tanulmány).

 A magyarországi népesség 16,6 százaléka él szegénységben; két éve 17 százalékos volt a jövedelmi szegénység. Miközben a szegénység kiterjedtsége változatlan maradt, annak mélysége 26 százalékról 23 százalékra csökkent az elmúlt két év folyamán.

 A szegénység valószínűsége 2014-ben a legfeljebb általános iskolát végzett háztartásfővel élők (44 százalék), az egyszülős (31 százalék) és a sokgyermekes (50 százalék) családok tagjai, a romák (69 százalék), az inaktív vagy munkanélküli háztartásfővel élők (62 százalék), valamint az olyan háztartásokban élők körében volt a legmagasabb, amelyekben csak a háztartásfő foglalkoztatott.

 2012 és 2014 között jelentősen megemelkedett a szegénység valószínűsége a sokgyermekes családok, a 65 év felettiek, az egykeresős családok, valamint a női háztartásfővel élők körében. Ezzel szemben csökkent az olyan gyermekes háztartásokban, amelyekben a szülők mellett (is) más felnőtt is él és az egygyermekes párok alkotta háztartásokban élők, továbbá a gyermekek és fiatalok, valamint romák szegénysége.

 A jövedelmi szegénység változatlansága mellett, 2012 és 2014 között jelentősen csökkent a súlyos anyagi deprivációban (37 százalékról 28 százalékra) és a nagyon alacsony munkaintenzitású háztartásokban élők aránya (15 százalékról 9 százalékra). Míg azonban a súlyos anyagi depriváció csökkenése elsősorban a legszegényebbeknél jobb, esetenként lényegesen jobb helyzetben lévők kockázatának javulásából fakad, addig munkanélküli háztartásokban élők arányának csökkenése az alacsonyabb státuszú, magas szegénységi kockázatú csoportokban éreztette hatását. A három indikátor (jövedelmi szegénység, súlyos anyagi depriváció, nagyon alacsony munkaintenzitás) által érintett népesség arányaiban történt változások eredményeként jelentősen csökkent a szegénységben vagy társadalmi kirekesztettségben élők aránya: míg 2009-ben és 2012-ben is a népesség nagyjából kétötöde, 42-43 százaléka tartozott ebbe a körbe, addig 2014-ben már csak 35 százalékuk.

 Az idei (tehát már a 2015-ös) eredményekben azonban, úgy tűnik – a Tárki szerint –, már jól tetten érhetőek a jelentősebb makrogazdasági folyamatok (például gazdasági növekedés megindulása a válságot követően, a foglalkoztatás bővülése, alacsony infláció, a reálkeresetek emelkedése) és társadalompolitikai beavatkozások következményei (például közmunkaprogram kiterjesztése és a szociális és munkanélküli segélyrendszer ezzel összefüggő visszavágása, a családi adókedvezmények rendszerének bővítése, a közműszolgáltatások árainak csökkentése).

 A súlyos anyagi deprivációban élők arányának 2012 és 2014 közötti csökkenése mindenekelőtt a viszonylag alacsony szegénységi kockázatú csoportokat érintette: az érettségizett vagy diplomás háztartásfővel élőket, a fővárosiakat, az egy- és kétgyermekeseket, valamint a magas munkaintenzitású háztartások tagjait. Ezzel szemben az alacsony iskolázottságúak, a községekben élők, a sokgyermekesek, az alacsony vagy nagyon alacsony munkaintenzitásúak körében az egyébként magas deprivációs ráta nem csökkent. Az alsó középosztály és a középosztály helyzete javult, anyagi, pénzügyi kiszolgáltatottsága csökkent.

 A nagyon alacsony munkaintenzitású háztartásokban – ahol tehát a munkaképes korú személyek az előző évben a lehetséges munkaidejük kevesebb, mint 20 százalékát töltötték munkával – élők arányának 2012 és 2014 között megfigyelt jelentős csökkenése jellemzően a magas szegénységi kockázatú csoportokban történt: alacsony iskolázottságúak, városokban és községekben élők, sokgyermekes és az olyan gyermekes családokban, amelyekben a szülőkön kívül más felnőtt (is) él. A legjelentősebb, mintegy 20 százalékpontos csökkenést a romák között figyelhettük meg. Ez a folyamat feltehetően összefüggésben van az elmúlt időszak egyik legjelentősebb foglalkoztatás- és/vagy szociálpolitikai átalakításával, a közmunkaprogramok jelentős kiterjesztésével (és egyben a munkanélküli járadék rendszerének visszavágásával). Erre utal az egykeresős háztartások szegénységének növekedése is: amennyiben egy munkanélküli háztartásban valaki közmunkás lesz, javulás történik a munkaintenzitásban, ám a pótlólagos jövedelem nem elegendő a szegénységből való kikerülésre. (Kiemelések tőlem – Gy. K.)

 A különböző hitel- és egyéb törlesztésekkel rendelkező háztartások havi jövedelmüknek átlagosan bő egynegyedét költik törlesztésre, viszont az élelmiszerre költött havi teljes összeg 1,7-szeresét fordítják törlesztő részletekre, ami 2014 őszén átlagosan összesen 55 ezer forintot tett ki.

 Összességében a legjellemzőbb a középgenerációhoz tartozó (30–50-es éveiben járó), közepesen iskolázott, ezen belül is inkább a szakmunkás végzettségű háztartásfők háztartásai között a hitellel való rendelkezés: az ilyen háztartások 22–28 százalékának van valamilyen törleszteni valója.

 A háztartás összetétele alapján feltűnő, hogy a gyermekes háztartások mennyivel nagyobb arányban vannak eladósodva a gyermeket nem nevelőkhöz képest.

 A magyar háztartások 7 százalékának van legalább egy lejárt tartozása valamely közműszolgáltató felé. Míg a rendszeres törlesztéssel rendelkező háztartások közül minden ötödiknek van lejárt közműtartozása, addig a rendszeres törlesztéssel nem rendelkező háztartásokat vizsgálva ez az arány mindössze 3 százalék. Ráadásul a rendszeres törlesztéssel rendelkező háztartások 9 százalékának legalább kétfajta közüzemi díjhátraléka van. Ez a csoport tehát egyszerre több irányba tartozik és ezek egy részét már nem tudja fizetni, azaz egy olyan adósságspirálba került vagy kerülhet, amelyből önerőből rendkívül nehéz kijutni.

 http://www.vg.hu/kozelet/tarsadalom/kiderult-hogy-mekkora-a-szegenyseg-magyarorszagon-447911

 A képet még tovább árnyalhatjuk Micskei Lajos írásával – Eurostat: Origo, 2015. 07. 16.

 Eszerint Magyarországon, bár némi javulás is tapasztalható, minden harmadik embert fenyeget az a veszély, hogy a társadalom legmélyebb szintjére süllyed. Csak Romániában, Bulgáriában, Görögországban és Lettországban rosszabb a helyzet.

 Nem könnyű felmérni, hogy mekkora eséllyel szegényedhet el egy család. Több uniós módszer is van, mind különböző problémát közelít meg. Az egyik fő mutatószám az egyes országok mediánjövedelmének 60 százaléka alatt élők aránya, vagyis az alacsony keresetűek.

 Elszegényedéshez vezethet az is, ha a család tagjai huzamosabb ideig nem tudnak dolgozni. Alulfoglalkoztatott valaki, ha a munkaképes az idejének csak 20 százalékában dolgozott. Ezeket a mutatókat veti össze az Eurostat is, és az adatok kiegészültek a 2014-es magyar számokkal is.

 A magyar lakosság 31,1 százaléka volt kitéve az elszegényedés és a szociális kirekesztés kockázatának 2014-ben. Ez 2,3 százalékpontos javulás a megelőző évhez képest. A legtöbben azért tartoznak ebbe a kategóriába, mert nélkülöznek. Vagyis nem tartoznak az alulfoglalkoztatottak közé, nem is keresnek nagyon rosszul, mégse tudják megengedni maguknak azokat a javakat, amelyek szinte nélkülözhetetlenek. Az adatokból látszik, hogy szegény ország vagyunk.

 A fejlettebb országokban az a jellemző, hogy az alacsony jövedelműek aránya viszonylag magasabb, de kevesebben nélkülöznek. Ez azért lehet így, mert a fejlettebb országok mediánjövedelme sokkal magasabb, mint a magyar, így annak 60 százalékából már telik azokra az alapvető fogyasztási javakra, amelyek meglétét mérik. (Kiemelések tőlem – Gy. K.)

 A problémánk tehát nem az, hogy nincs munka. Ebben segít az egyre terjedő közmunkaprogram, amely sokak számára biztosít lehetőséget, de a bér sok mindenre nem elegendő. Az uniós országokkal összehasonlítva ezzel együtt hátul kullogunk.

 A legfrissebb adatok azonban épp ezen a területen mutatnak javulást. 2013-hoz képest 2,3 százalékponttal kevesebben vannak kitéve idehaza az elszegényedés és a szociális kirekesztődés kockázatának.

 A nélkülözők száma csökkent. Az viszont baljósló, hogy a legszerencsétlenebbek (akiknek se munkájuk, se vagyonuk és juttatásokat se kapnak) többen vannak. Számuk 4,5 százalékról 4,7-re nőtt.

 http://www.origo.hu/gazdasag/20150714-az-eurostat-szegenyseg-statisztikai.html

A rengeteg féle felfogás, adat, módszer tengerében még egy hír a KSH háza tájáról (hvg.hu, 2015. június 24.):

 Módszertant vált a statisztikai hivatal, mert az eddigi rendszer nem volt alkalmas rá, hogy reális képet adjon a szegénységben élőkről és a leszakadókról. A létminimum eléréséhez szükséges összeg 2014-ben alig változott a 2013-as adatokhoz képest.

 Havonta negyedmillió forintra volt szüksége egy tipikus, két felnőttből és két gyerekből álló családnak ahhoz, hogy a létminimum szintjén meg tudjon élni 2014-ben. Az összeg egészen pontosan havi 253.318 forintot tett ki, néhány száz forintos különbséggel ugyanannyit, mint az előző évben. Ebből az összegből 85.180 forint jut az élelmiszerekre.

 Egy ember 87 351 forintból tudott megélni tavaly a létminimum szintjén, ebből 23 954 forintot költött élelmiszerre.

 A KSH-nál azt is bejelentették, hogy ez volt az utolsó hasonló létminimum-számítás, mert a módszer felett eljárt az idő. A számítás annak érdekében újul meg, hogy a statisztikusok reális képet kaphassanak a létminimum környékén élőkről. A jövőben a szociális intézkedések valódi alanyaira fókuszálnak majd. A korábbi módszer a magyar háztartások 35 százalékát érintette, és nem mutatott reális képet a mélyszegénységben élőkről. Ezért döntött a KSH számítás újragondolásáról. (A KSH novemberre ígérte az új metódus bemutatását a friss szegénységi adatok ismertetésével egy időben.)

 A szociológusok szerint a leghátrányosabb helyzetűeket kell megtalálni. Az Európai Unió szegénységre és kirekesztődésre vonatkozó összehasonlításaiban a jövedelmi alapú, relatív megközelítés az elfogadott. Valószínűsíthető, hogy ehhez a számítási módszerhez fog közeledni a KSH is. Ennek a módszernek az a lényege, hogy az ország mediánjövedelmének 60 százalékában határozták meg a jövedelmi szegénység küszöbértékét. Ez 2013-ban Magyarországon egy fogyasztási egységre számítva 67.747 forint/hó volt. Ennél alacsonyabb jövedelemből a népesség 14,6 százaléka élt 2014-ben, ami lényegesen kevesebb, mint a jelenlegi létminimummal számolt 40 százalék.

 http://www.origo.hu/gazdasag/20150707-megvaltoztatja-jovore-a-letminimum-szamitasanak-modszertanat-a-ksh.html

További megjegyzések a hazai szegénységgel kapcsolatban

 2015. február:

Jellemző eseménynek is vehetjük, hogy vidéken 100 ember tüntetett közmunkáért (és nem segélyért) – erre Orbán Viktor később is többször mint „győzelemre” hivatkozott.

Ismét és egyre hangsúlyosabban merült fel, hogy nőjenek a bérek általában, a közmunkások nagyon alacsony béréről csak halkabban esett szó.

 2015. március:

Jó hírként vehettük számba, hogy a munkanélküliség már csak 7,7 % (ebben a külföldön dolgozók is benne vannak). A közfoglalkoztatás marad; a segélykérés terén (rendszert megváltoztatták) „csend” van (még?). (A munkanélküliség tovább csökkent, április–június között 6,9 % volt.)

 Utalhatunk Orbán Viktor beszédének egyes elemeire (2015. május 19., bővebben később), amikor az általa 15 felsorolt „jótett” közül több is ide vehető, így: az alacsony infláció; a nyugdíjértékek megőrzése; az SZJA, vállalkozói adó és családi adó megmaradása, megőrzése; a rezsiköltség csökkentése; az óvodások 90 %-ának ingyenes ellátása (2015. szeptemberétől); növekvő gazdaság; a munkavállalók számának növekedése.

 Ugyanitt hangzott el tőle, hogy a kormány szerint most új szakasz jön, hangsúlyeltolódással az életminőség felé. A 2016-os költségvetés fő vonala – melyet aztán mások is, pl. Varga Mihály miniszter – hangsúlyoztak: „mindenki léphet egy lépést előre”, szerintük a munkából élők számára lesz ez főleg igaz. De ha összehasonlítjuk a nyugat-európai bérekkel, nagy az elmaradás.

 Répássy Róbert július 19-én és máskor is szólt a magáncsőd intézményről. Jogi, pszichológiai tudással rendelkezők lesznek közvetítők, a jogászokat erre még képezni kell, legalább 100 főt a csődegyezség kötéséhez.

Kezd reálisabbá válni az „eladósodottak megmentése”-kép, a Máltai Szeretetszolgálat másokkal közösen még további 1–1,5 évig segít a családoknak kilábalni nehéz helyzetükből (de nem pénzzel), ugyanakkor nem minden család kész ilyen segítség (főként tanácsadás) elfogadására.

 Lázár János egyik sajtótájékoztatóján (2015. július 16.) hallhattuk:

 „4 160 000 adófizető van ma Magyarországon, a 2010-es szintről 7,1%-ra mérséklődött a munkanélküliség (ez regionálisan van, ahol 2–3 %-os értéket vagy munkaerőhiányt jelent). Sok helyütt nem is tudják kiadni a meglévő közmunkát, mert nincs rá jelentkező.

 Az óvodás gyerekek 90 %-a ingyenesen étkezik majd az óvodákban idéntől (3 éves kortól lesz kötelező az óvoda). „A gyermekszegénység elleni legfontosabb lépés a napi háromszori étkezés”, ami biztosítva lesz, és az általános iskolákban is sok gyerek kap étkezési támogatást.

 A teljes alsó tagozaton (?) ingyenes lesz a tankönyv, ez 12 milliárdba kerül az ingyenes étkeztetéssel együtt.” (Lázár kijelentései nem feltétlenül pontosak.)

 2015. július 20., rádióhírek, ill. Ütköző (Kossuth Rádió):

 A lakhatás feltételeit és a foglalkoztathatóságot egyaránt javítani kell, folyamatos finanszírozása szükséges, de szabályozással. A hajléktalan ellátásból embermentés legyen, a pályázatot télre már kiírják, és hasznosnak vélik, hogy legyenek új modellek is. Kérdés marad azonban, hogy hogyan lehet segíteni azokon, akik elutasítják a segítséget (nem akarnak fűtött közösségi helyre menni, nem veszik igénybe a lehetséges szolgáltatásokat). Az eszközök bővítése kell ehhez a szociális munkások részére; az életben tartás pedig nemcsak télen, de a + 40 fokban is kell.

 Szintén még július, Lázár János:

 Kormányzati terv szerint 2020-ig 5 millió foglalkoztatott lesz, ezen belül a közfoglalkoztatottak számának csökkentése fog megvalósulni, és az Otthon melege program 5. eleme: mosógépcserére összesen 1 milliárd Ft-ot biztosítanak, az eredeti 500 millió Ft néhány napon belül kevésnek bizonyult.

 Az államadósság magas szintje folyamatosan csökken a GDP %-ában, de mivel mindig van államháztartási hiány (ha kevesebb is, mint 3 %), az államadósság volumene nyilvánvalóan nő, de mivel a kamatok most csökkennek, stabilabb az ország.

 Hány szegény ember van? – sok, de nem tudjuk pontosabban. Kétféle mutató van ehhez: a KSH és az Eurostat, illetve a szocialisták újfajta létminimum számítása szerinti. Lázás János az 1.900 ezres adatot hozta fel, a „szegények” száma tehát a számítás szerint csökkent. A létminimum szerinti számítás szerint persze több.

 Európa más államaihoz képest azonban nálunk mindenki lehet szegény (30-40 %-os nálunk a fizetés), nettó 80 e Ft/fő jövedelemnél több az óvodáskorúak családjában csupán 10 %. (90 % tehát kap ingyen étkeztetést.)

 (Lázár-sajtótájékoztató, 2015. július 16.)

(http://www.origo.hu/itthon/percrolpercre/20150716-lazar-show-kerites-cigarettacsempeszet-es-tarlos-istvan-kormanyinfo-lazar-janos.html)

Gazdasági témákat külön nehéz kiemelni a 2015 nyári híráradatokból, különösen, hogy a menekültügy beborít mindent, miközben az emberek dolgoznak, megteszik, amit tudnak.

MÁS FONTOS HAZAI GAZDASÁGGAL (GAZDASÁGPOLITIKÁVAL) ÖSSZEFÜGGŐ TÉMÁK

 A szegénység alakulását részben közvetve, de jelentősen befolyásolják más gazdasági-politikai folyamatok, eredmények (vagy kudarcok) is. Néhányat közülük ezért itt kiemelünk.

 2015 januárjában a legnagyobb vitákat a következő témák váltották ki:

 Terrorizmus elleni fellépés; bevándorlás elleni lehetséges intézkedések és

a vallási szimbólumok – utóbbiról néhány hét után már szó sem esett.

 A svájci frank árfolyamának felszabadítása bekövetkezett, de az ellenzék (természetesen) nem ismerte el a kormány jó lépését. Tanúi lehettünk Merkel (nem nagy visszhangú), Putyin (kissé furcsa) látogatásának is. Új amerikai nagykövet érkezésétől várták – és nem is hiába – a magyar–amerikai kapcsolatok (némi) javulását. Ám az amerikai szabadkereskedelmi tárgyalások zárt ajtók mögött folytak (és jelenleg is folynak), a félelmek erősödtek e téren (főleg a génmódosított termékek esetleges beérkezése lehet gond).

 Ekkor is felmerült, sőt egyre inkább előtérbe került, hogy a globális egyensúlytalanságok miatt növekszik a fogékonyság világszerte a fundamentalista radikalizálódásra. A párizsi januári gyilkosság után már egyértelmű hangot kapott hazánkban is – elsősorban a kormányzati oldal részéről –, hogy ne legyenek ún. „gazdasági” bevándorlók, bár a gyilkosságokat, zavargásokat a bevándorlók második–harmadik, beilleszkedni nem tudó generációja követi el inkább.

 Hallhattuk (2015. január 12.): Magyarország termelési központ lehet, sőt – német – információs központ is.

 Az útdíj-probléma megoldását a kormány részben az „egy hónapi próbaüzem” megoldásban látta, és „elkapkodta” az ekáer (új Elektronikus Közúti Áruforgalom Ellenőrző Rendszer, főleg az ÁFA-csalások ellen) bevezetését is. Később már jó eredményekről számoltak be ezen a téren.

 Február 11.: 450 fős UNICEF Központ lesz nálunk. 85 %-ban magyarok dolgoznak majd Budapesten. Mint tudjuk, nyárra ez valóban kezdett megvalósulni.

 (Szintén februárban merült fel először a 2024-es olimpia magyarországi megrendezése, valamint az a kérdés is, hogy 9 osztály legyen-e a közoktatásban.)

 A kormány a „gyarapodás” témáját akarta talán a középpontba állítani, de a menekültügy csaknem (?) teljesen lesöpörte: konkrétabban a bevándorlás szabályozása, ekkor még mint „Koszovó-téma” (ebben eredmény lett, de más helyekről „invázió” várható – Kövér László megfogalmazásában, már júliusban.)

 Orbán Viktor megállapításait 2015. március 6-án hallhattuk, miszerint

– a magyarokat nehéz meggyőzni, és utána sem biztos, hogy hajlandók megtenni, amit kell;

– politikai (bel)harcokra kell felkészülnie mindenkinek; több meggyőzés, több egyeztetés szükséges;

– a közoktatásban a 9 osztály ugyan nem biztos, de mindenképpen jobb felkészítés kell a középiskolára.

(Egyéb javaslata: minden gyermekszületéshez egy fát kell ültetni…)

 Orbán Viktor véleménye (ekkor még):

A magyarok „ügyeskednek” mindig és mindenhol, ahol tehetik, a kormánnyal szemben is.

Megismételte, hogy több egyeztetés és konzultáció kell. [De: miben? Fontos kérdésekben? Kinek fontos? És milyen eredménnyel…? A menekült-téma volt már előtérben, óriási viták a kérdőív (mint nemzeti konzultáció) kapcsán később, valamint előtérbe került az internet-téma mint konzultáció tavasszal-nyáron.]

 Lassúbb döntés volna kívánatos (de úgy tűnik, ez nem nagyon lehetséges ma sem).

 „Egyenes, világos válaszok kellenek” – mondta O. V.; nos, ez sem mindig lehetséges (?) a tapasztalatok szerint.

 A fiatalok munkába állásához egyéni foglalkozás kellene, valamint támogatás, képzés-átképzés.

 Kijelentette, hogy a teljes foglalkoztatás a cél 2018-ra, a mai 74 % körüli adatról. (Ennek megítélése persze most is vitatott.)

 Szerinte (természetesen) az 1990-as éveket figyelembe véve a neoliberalizmus igazából nem jó irányzat (ami alapvető eltérést jelent a gazdaságfilozófia terén is!).

 További megállapításai tömören:

– vállalkozói generációváltás zajlik;

– egyszerű munkára is szükség van;

– a közmunka fejlődjön vállalkozóivá, ahol lehet.

 A „nyugodt” kormányzás helyett, amire számítottak, tovább növekedett a feszültség több ok miatt is, közülük kiemeljük természetesen a „menekültügyet” és az ellenzék–civilek mozgolódását (március 8.: Az Iszlám Állam elleni küzdelemhez konszenzus kell; március 15.: 19 pontos népszavazásra lesz javaslat (civilek). A kérdésekből júliusra jóváhagytak 4-et, a „kormánybontó népszavazás”-hoz kampány indult. Később tárgyaljuk) A „bróker-botrányok”-ra több ok miatt nem térnénk ki, bár szintén fontosak. (Buda-Cash: sok vagyont lefoglaltak; Quaestor: „áll a bál”; Hungária Zrt. botránya.)

 2015. március 29.: Az adórendszer tervezett változtatása: tisztességesebb, egyszerűbb, utóbbi már nehezebb, mert „minél egyszerűbb, annál igazságtalanabb” (mert csak nagyon kevés kivétel engedhető meg).

 Túl korán (?) a jövő évi fő számok a költségvetéshez már megállapításra kerültek. (Többen eleve a korai időpontot is bírálják.)

 Már ekkor kijelentették, hogy az adóhivatalnál is változás várható, de, mint mondták, nem a korrupciós ügyek miatt. Az adóhivatalnak felelnie kellene saját döntéseiért (!), de nehéz szétválasztani a jó és a rossz adózókat. (Bármiféle változás csak nyár végére várható.)

 2015. április 8.: Egyes ellenzéki pártok újra elővették a garantált jövedelem koncepciót (eredetileg már 2014-ben a magát független szakértői csoportnak definiáló LÉT tagjai dolgozták ki Magyarországra a feltétel nélküli alapjövedelem konstrukcióját), de már továbbgondolva, differenciálva: gyerek 25 e Ft, felnőtt 50 e Ft, minimálbér 100 e Ft, és sávos adózás. Ezt még tovább gondolták azután Balatonszárszón.

 A sávos adózás az ellenzék sarkalatos követelése az „igazságosság” nevében, a kormány gazdaságfilozófiájával éppen ellentétben. (L. „Az irigység” idevonatkozó tételeit…)

A FIDESZ ötéves kormányzásáról Orbán Viktor beszéde

(A Polgári Magyarországért Alapítvány rendezvénye, Budapest, 2015. május 29. a Budapesti Történeti Múzeumban):

 Új gazdaságfilozófia érvényesült az elmúlt 5 év alatt. A siker rejtett forrása az új adórendszer volt, bár nincs teljesen igazságos adórendszer (lásd: nem létezik irigységmentes társadalom…); de ez az adórendszer (valamilyen szinten) igazságos és eredményes egyszerre, ezért „meg kell védeni”.

 A devizahitelek forintosítása éppen időben volt, alkalom nyílt rá. Ha nem így történik, káosz jött volna (ez bizonyíthatatlan félelem).

 Csak kiragadva egy gondolata: a dunai árvíz elleni sikeres védekezés szimbóluma is lehet az összefogásnak és a munkának.

 Orbán Viktor miniszterelnök a hibák, baklövések közül kiemelte a „net-adó” tervét.

 Felsorolta a 15 említésre érdemes tettet:

– alacsony infláció;

– nyugdíjértékek megőrzése;

– SZJA, vállalkozói adó és családi adó megmaradása, megőrzése;

– rezsiköltség csökkentése;

– óvodások 90 %-ának ingyenes ellátása (lesz);

– multik és bankok közteherviselése;

– bankokkal szembeni fellépés;

– növekvő gazdaság;

– munkavállalók számának növekedése;

– az Alaptörvény értékei;

– politikusok számának felére csökkenése (a Parlamentben?);

– rendőrség állományának 3.500 fővel való növekedése;

– Budapest buszparkjának lecserélése pár év alatt;

– kiállás a magyar érdekekért;

– Magyarország saját útján jár – ma már elismerik az eredményeket (külföld egy része).

 Érdekes ez a felsorolás, érdekesek a hangsúlyok. Előre kerültek az egyes embereket inkább érintő eredmények.

 O. V. kiemelte a körülményeket, amelyek között dolgoztak: a rengeteg bírálat folyamatosan, agresszív támadások külföldről, a megoldások (egy része) szokatlan volt a világ számára.

 A 3 sikeres választás után nyugalom helyett (amit ők vártak) még hevesebb támadások jöttek mindenhonnan.

 Ők a „szabad és független Magyarország hívei”. (Kérdezhetjük: és kik nem azok?)

 Mint mondta, egyenrangú tagjai vagyunk az EU-nak és a NATO-nak.

 EU: jobbszél van elöl, de mégsem szabad kilépni belőle. Ugyanez a NATO-ra is érvényes. Emellett jó gazdasági kapcsolatokat kell fenntartanunk Oroszországgal is. Kelet és nyugat között kereskedelmi virágzás kell, Németország is ilyesmit képvisel.

 Bevándorlás kérdésében kritikát hallhattunk az új bevándorlási szabályozással (EU) szemben. Az, hogy „Kit engedek be a házamba” – ennek eldöntése a legelemibb emberi jog.

 Saját nemzeti érdekek világa az út, és ez csak Magyarország érdeke, ehhez is bátorság kell. A baloldaliak azonban ezt „ugrálás”-nak vélik.

 A bizalom megtartásához sok energia kell, valamint erkölcsi elvek és mércék szükségesek.

 Alapvető elvek:

– senki sem élhet vissza a hatalmával (konkrét név nem hangzott el);

– de irigyek sem lehetnek a sikeresekkel szemben.

 „Az irigység kultúrája kommunista örökség” – hallhattuk. Ez azért nem így van, mint láttuk, akár Az irigység c. munkából is. Az azonban megszívlelendő tanács, hogy „Az irigység ne húzzon le senkit a kisszerűség, kishitűség, sikertelenség mocsarába”…

 A „legjobb kormány” akarnak lenni minden ember számára. (Nem túlzás ez? – kérdezhetjük, de amúgy is megfoghatatlan: Mik a kritériumai? Hogyan lennének mérhetők? De mint cél, szépen hangzik…)

 Hitük a magyar emberek sikerében elvitathatatlan, állította O. V. (Ki tudja náluk jobban?)

 Fontos kitétele: eljött az ideje a polgári berendezkedésnek (ilyen tematikájú Alapítvány rendezvénye is volt ez). Ennek megvalósítása azonban nem pusztán eszméket jelent: az emberek mindennapi boldogulása a legfontosabb, amit nem halványíthatják el az ún. nagy kérdések. (A „nagypolitika” jellegénél, természeténél fogva azonban nem képes az egyének szintjén működni.)

 Minden esetre a nemzeti konzultációk tartását gondolják e cél megvalósításához (az egyik) eszköznek, most éppen a bevándorlás ügyben, emberközeli, emberléptékű megoldásokat keresnek. Szerinte most új szakasz jön, hangsúlyeltolódással az életminőség felé. A 2016-os költségvetés fő vonala, hogy „mindenki léphet egy lépést előre”, ami a munkából élők számára lesz főleg igaz. De ha összehasonlítjuk a nyugat-európai bérekkel, nagy az elmaradás, a mi 30-40 %-unkat nem lehet velük összehasonlítani. A polgári életminőség megteremthető, de csak a saját tempónkkal. Célként azért kitűzhető, hogy elkezdjük legalább az „életszínvonal növelését” – O. V. a „nyugati életet”, a „polgári életet” nevezte meg.

 Magyarország magyar ország lesz, a középpontban a magyar emberek (érdekei) állnak. (Erről is aztán éles diskurzus folyt Brüsszelben is, természetesen.)

 Jövő: nagy ambíciók, teljes foglalkoztatottság, több munkahely, támogatás a családoknak, kevesebb adó, nagyobb rend, de kevesebb szabály, „kényelmesebb élet” (=?), és kiállás önmagunkért.

 Eddig az erő volt a kulcsszó (az ország gyenge lábakon állt), ma már az erő mellé kell a figyelem is: odafigyelés az emberekre, a mindennapokra.

(Hamarosan pedig mindent elborított a menekültügy, alig esett később szó pl. a 2016-os költségvetésről.)

 Nézzük meg, mi volt még (már utaltunk erre rövidítve korábban) pl. Lázár János miniszter egyik sajtótájékoztatóján (2015. július 16.):

 Lázár megint Görögországhoz hasonlítja a magyarországi helyzetet, 2010-ben ugyanott álltunk munkanélküliség tekintetében, ma a görög helyzet 25%, „visító” a különbség, nagyon megelőztük Görögországot. (A reálbéreket vagy a vásárlóerőn számított egy főre jutó GDP-t nem említi.)

(Forrás: internet)

 Ugyancsak Lázár, július: az ő feladata az állami bürokrácia csökkentése (program); valamint az oktatásban új önkép kialakítása lesz a cigányoknál. (Erről azonban több szót azóta nem hallottunk.)

 
*

 Magyarországnak valóban óriási értéke a sok kiemelkedően jó minőségű földje. Így a „földháború” nem véletlen, az újabb gond az állami régi külföldi régi bérlők és új magánbérlők közötti rendezetlen birtokok.

 Például 2015. július 16.:

 „Földháború zajlik Enesén, ami nem egyedi eset – mondta a Földművelésügyi Minisztérium állami földekért felelős államtitkára az M1 aktuális csatornán csütörtökön. Az érintett céggel szemben megtették a jogi lépéseket, az első birtokper első ítélete az államnak és az új bérlőknek kedvez” – közölte.

 Bitay Márton államtitkár felháborítónak nevezte, hogy van egy külföldi cég Győr-Moson-Sopron megyében, amelynek határozott idejű, 20 éves bérleti szerződése volt 500 hektárra, ami lejárt, a cég azonban nem hajlandó levonulni a területről, jogellenes tevékenységet végez, fenyegeti a gazdákat. Elindult egy birtokvédelmi eljárás, ami különlegesen érdekes: vannak azon a környéken olyan önkormányzatok, ahol jegyzők ennek a cégnek adtak birtokvédelmet. Az állami tulajdonú földről az államot a jegyzők a lejárt szerződésű cég javára kitiltották. Bitay véleménye szerint érdemes lenne büntetőjogi szempontból is megvizsgálni azt, hogy „melyek azok az ösztönző tényezők, amelyek ilyen döntésre sarkallták a jegyzőket”.

 Ennél sokkal fontosabbnak nevezte viszont azt, hogy a külföldi cég a magyar gazdáktól a magyarországi állami földeket próbálja elvenni.

 Kaotikus a helyzet: van olyan földtábla, amelybe az angol-ír hátterű Inícia Zrt. belearatott, amibe nem ő vetett, mert nincs szerződése, illetve van olyan is, ahol nincs szerződése, de ő vetett.

 Bitay Márton kiemelte: államtitkárként az a feladata, hogy ebben a helyzetben is nyugodt maradjon, és megpróbálja jogilag értelmezni a tényeket. Hangsúlyozta: mindenkit meg fognak védeni, aki a Földet a gazdáknak program nyertese, akár jogi, akár fizikai védelemről legyen szó. Ez azt jelenti, hogy a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet támogatást nyújt a gazdáknak, hogy őrző-védő cég segítségével meg tudják védeni a területüket, a terményeiket. Reményét fejezte ki, hogy a betakarítási munkák végéig nem fordul elő újabb incidens a területen. Minden büntetőjogi lehetőséget meg fognak ragadni, hogy megvédjék a gazdákat.

 Az államtitkár közölte: a céggel szemben tettek jogi lépéseket, birtokperek folyamatban vannak. Az első birtokper első ítélete az államnak és az új bérlőknek kedvez. (MTI)

 http://www.agroforum.hu/hirek/foldhaboru-zajlik-enesen

 
Néhány további jellemző részkérdés

 Újabb felvetés, hogy a férfiak is 40 éves munkaviszony után mehessenek nyugdíjba, sokan támogatják, JOBBIK is, mások is, de igazából nagy vitákat generál (kiürül a nyugdíjkassza, nem bírja el a költségvetés) – de esélyegyenlőséget teremtene a nőkkel (!) Mások szerint viszont éppen ez a baj.

 Jelentések szerint az internetes on-line vásárlások 40 %-kal nőttek. Napi szinten tapasztalható tehát a háztartásokban a számítógép használat.

 Folyamatosan beszélnek a KKV szektor segítéséről, 2 millió ember függ tőlük (végre megvalósul ebből valami?).

 Munkaerőhiány van többek között a vendéglátóiparban, kereskedelemben is (elmennek Ausztriába), ennek fő oka az alacsony bérezés (és/vagy a bérre rakódó magas adók). De más ágazatokban is kevés a munkaerő a Dunántúlon, az emberek nem költöznek át Szabolcsból a Dunántúlra még támogatással sem (a támogatást összesen 2000 ember vette igénybe, ami önmagában azért értékelendő), és gond van a szakképzettek számával és minőségével is. A 10–20 éve szerzett szaktudás sok szakmában mára már elavult.

 
*

 Összességében a makroszinten (gazdaságunk) javul, ezt nehéz lenne tagadni. A mindennapokban azonban hatását kevéssé tapasztaljuk („Mari néni éhezik Szabolcsban”) – ami nincs (pl. jövedelem ma is sokak számára), az inkább egyértelmű, de hogy valami kevés, vagy sok – ez általában meglehetősen szubjektív (mihez képest kevés vagy sok).

A fiatalok, egyes szakmákból, hivatásból a dolgozók rövidebb-hosszabb időre – ez önmagában lehetne jó is –, de inkább örökre eltávoznak az országból, vagy ezt fontolgatják. Divattá is vált a szlogen: ha hamarosan nem javul a helyzet, „akkor megyünk Németországba!”, ám nem alaptalanul. Azt is látjuk, hogy a német általános életszínvonalat belátható időn belül nem leszünk képesek elérni. (Ha a legjobbak mennek el tömegesen, akkor pedig még kevésbé.)

 Alapjaiban tér el a kormány elképzelése a szegénység csökkentéséről a korábban megszokottaktól.

 A „baloldal” elképzelése, kívánsága általában a minél magasabb rendszeres fix jövedelem (fizetés, segély, nyugdíj) lehetőség szerint alanyi jogon, amiből „tisztességesen meg lehet élni” (ez pedig általában mindig 20-30 %-kal magasabb, mint ami van, de ma már inkább Németország életszínvonala a mérce, ami számunkra. teljesíthetetlennek tűnik.)

 Tóbiás József (MSZP) februári kijelentését idézném: „a gazdaság teljesítőképessége nincs egyenes arányban a szociális ellátórendszer minőségével”.

 Tehát a kormány, a költségvetés egyéb célokra fordítja a lehetséges pluszforrásokat, ahelyett, hogy közvetlenül a (szegény) egyéneknek juttatná, nem beszélve az ellenzék egy része szerinti teljesen igazságtalan egysávos adórendszerről. A baj csak az (többek között és kissé leegyszerűsítve), hogy ha nincs többletjövedelem egyeseknél („a gazdagoknál”), akkor semmi nem ösztönzi őket sem fejlesztésre, sem beruházásra, sem további többletjövedelem szerzésére (és ezzel több adó befizetésére). Az azonban, hogy mégis mekkora hányad maradhat náluk (a „gazdagoknál”), végül is politikai harc és alku függvénye valóban.

 Más oldalról irritáló lehet például, hogy nem a pénzt adják oda közvetlenül a rászoruló családnak, hanem a gyereknek adnak ingyen könyvet, ingyen ebédet, szankcionálják, ha nem küldik óvodába és iskolába a gyerekeket – ezzel beleszólnak az életükbe. Vagy más dolog magasabb nyugdíjat adni általában és mindenkinek, mint olcsó tűzifát egyes nyugdíjasoknak, vagy támogatni – pályázat útján! – a mosógépvásárlást, a lakhatást-költözést stb. Másként néz ki emelni a gyermekpótlékot általában, tehát alanyi jogon, mint családi adókedvezményt adni a megkeresett jövedelemből.

 Az alapvető probléma azonban feltehetően az igen alacsony munkabér, ebből következően minden segély, közmunkások fizetése, illetve a nyugdíjak szintje is. Ennek megváltoztatásához, úgy tűnik, ma még nincs elegendő saját, „megtermelt” forrásunk (hitelekből adni nem jelent megoldást, ráadásul 2020 után feltehetően nem jutunk EU-s forrásokhoz sem). Óriási összegekre rúg összgazdasági szinten az egyes emberek jövedelmének akár csak csekély emelése is, ami számukra pedig csak csepp a tengerben.

 Gondoljunk bele, a legalacsonyabb nyugdíjak emelése akár 100 %-kal (!) milyen óriási dolognak tűnik, holott még a 2 x 22.800 Ft sem elég a megélhetésre; és ha ezt emelnék, sorban emelni kellene minden más juttatást, bért és nyugdíjat, hogy „igazságos” maradjon. Miközben ez az „igazságosság” is valahol politikai-társadalmi alkuk valamifajta eredménye. Beruházás hiányában a gazdaság előbb-utóbb még inkább lemarad, de életerős, életkedvvel teli, szakképzett munkaerő hiányában teljesen felesleges beruházni.

 Sokszor pedig nem, vagy nem csak a jövedelem nagysága a probléma, hanem, mint szó volt róla az elején, a lelki terhek cipelése, közel depresszív (tehát mentális) állapot, pénzügyi-háztartási ismeretek (olykor alapvető) hiánya, maga a szemléletmód, életvitel. Ezeket az alap problémákat azonban sokszor elfedi a jövedelem valóban kicsinysége. A mondjuk így, lelki problémák megoldása azonban nem (vagy nem feltétlenül) a „nagypolitika” feladata, megkockáztatnám, alig is képes erre. De támogathatja e feladatok ellátásában a civil szervezeteket, az egyházakat, az alapítványokat stb. akár pénzzel, akár értékrendjük erősítésével, tevékenységük nyilvános elismerésével. Ám ha az emberek számára a német életszínvonal a mérce, jelentős gazdasági lemaradásunkat látva igen nehéz lelkesedést „csiholni” egyes emberekben az eredményes hazai munkához. Más lehetséges utakat találni nem könnyű: a stadionépítés, az olimpia és világversenyek rendezése (tehát a sport), vagy a mindennapi éneklés az iskolákban folytonos viták tárgya.

HÍREK A KULTÚRA TERÜLETÉRŐL

 A szegénység alakulását, mint tudjuk és láttuk is feljebb, a kultúra, az oktatás közvetve igen jelentősen befolyásolja (közvetlen hatása azonban általában nehezen megmutatható). Érdemesnek tartjuk legalább jelzés szerűen felvillantani néhány képet ezen a területen is.

 2015. február:

Pici, de fontos, jellemző hírnek tartjuk, hogy az egyik felnőtt szakmai oktatáson 40 főből 32 végzett, de egyenként kellett foglalkozni a résztvevőkkel, hogy be is fejezzék a tanfolyamot. Itt visszautalnék az idézett szakirodalom megállapítására e téren.

 március:

Konfucius Intézet Pécsett: kínai bizonyított orvoslásokat tanítanak, külföldi hallgatóknak is a kínai kormány engedélyével.

 március 19.:

Szeged: „szuper” lézer központot és inkubátor házat hoznak létre. (Augusztusra további lépés is történik e téren.)

 Az ún. Pajta-színházak szervezése országszerte részben civil-ügy.

2015. június 7.:

A program hat megye 24 településén támogatja amatőr színjátszó csoportok előadásait – jelentették be a programban résztvevő szervezetek képviselői a program egyik helyszínén, a Baranya megyei Mágocson. A Magyar Teátrumi Társaság (MTT), a Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával indítja útjára a programot.

 Szabó Ágnes, az MTT alelnöke a mágocsi művelődési házban tartott programindító sajtótájékoztatón elmondta: a produkciókat 2016-ban, a magyar kultúra napján a Nemzeti Színházban is bemutatják. A társaság mentorokkal segíti a produkciók létrejöttét, de nem az a cél, hogy professzionális előadásokat hozzanak létre. A társaság és az NMI együttműködési megállapodást kötött az amatőr csoportok támogatásáról.

 Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár arról beszélt, hogy ma attól szenved a társadalom, hogy a közösségek a rendszerváltozás óta nem integrálódtak kellő mértékben. Mint mondta, ennek elősegítése a harmadik Orbán-kormány kulturális alapellátási célkitűzése. Sok településnek van színjátszó múltja, és kevés kell ahhoz, hogy ismét feléledjen a színjátszás. Bízik abban, hogy országszerte sokan akarják majd követni a féléves program végén a huszonnégy települést, és reméli, hogy az amatőr előadások növelik az érdeklődést a hivatásos színházi produkciók iránt is.

 Polyák Albert, az NMI megbízott főigazgatója ismertette: a programban résztvevő amatőr színjátszó együttesek félmillió forintos támogatásban részesülnek; a csoportoknak egy, legalább félórás előadást kell színpadra állítaniuk. Az intézet közösségfejlesztői, valamint színészek, rendezők segítik a csoportok munkáját. Mágocson például Magosi László, Hidason Füsti Molnár Éva, Sellyén László Csaba működik közre a darabok színre vitelében. A program Baranya, Hajdú-Bihar, Nógrád, Pest, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Tolna megye huszonnégy településén indul el.

 http://szinhaz.hu/videk/60864-augusztusban-indul-a-pajtaszinhaz-mintaprogram

 Értéktár program, Magyar Nemzeti Bank (MNB)

2015. július 27.

 Felborzolta a kedélyeket a MNB műkincsvásárlása a köz számára, de magáról a értékbecslésről is viták vannak (mi mennyit ér), 8,5 milliárd Ft-ot költöttek műkincsekre (ebből 4 képre 4.647 milliárdot), 2018-ig pedig 30 milliárd Ft áll rendelkezésre. Felvetik persze, hogy kinek állhatnak érdekében az értékbecslések, az MNG pedig hálás a vásárlásokért.

 Az interneten ezt olvashatjuk erről:

„Az MNB társadalmi felelősségvállalásával összhangban elkötelezett a nemzeti értékmegőrzés és értékteremtés iránt, így jogszabályi és pénzügyi lehetőségein belül társadalmi-közösségi befektetéssel támogatja azon ügyeket, amelyek az MNB vállalt céljaihoz kapcsolódnak. A jegybank fontosnak tekinti, hogy lehetőségeihez mérten össztársadalmi jelentőségű ügyeket is támogasson, így társadalmi felelősségvállalási stratégiáján belül feladatának tartja a nemzeti kultúra támogatását is.

 A jegybank ’Értéktár-programja’ keretében – más központi bankok műkincsvásárlási gyakorlatához hasonlóan – lépéseket kíván tenni azért, hogy felkutassa, és gyűjtemény formájában megőrizze a kiemelkedő műkincseket. Ezzel kulturális értelemben gazdagítja az országot, olyan gyűjteményt kíván ugyanis létrehozni, mely hosszú távon is értékálló befektetés, egyben kézzel fogható gyarapodást jelent hazánk számára. A program megvalósítására az MNB igazgatósága 2018. december 31-ig tartó időszakra vonatkozóan 100 millió eurós, mintegy 30 milliárd forintos keretösszeget határozott meg.

 A program koordinálására és a visszavásárlásra kerülő műkincsek meghatározására a jegybank műtárgypiaci szakértőkből és az MNB vezető munkatársaiból álló Tanácsadó Testületet hoz létre. E testület működése szavatolhatja a minél nagyobb átláthatóságot, a program kitűzött céljainak biztonságos elérését. Ezen kívül az MNB lehetőséget kíván nyújtani minden, a történelem és a kultúra iránt érdeklődő állampolgár számára, hogy javaslatot fogalmazzon meg a hazánk szempontjából fontos műkincsek visszavásárlására vonatkozóan.”

 http://www.mnb.hu/Sajtoszoba/mnbhu_pressreleases/mnbhu_pressreleases_2014/mnbhu_sajtokozlemeny_20140117

Az Operaház területén is fontos hírt hallhattunk: az ún. „Eiffel-csarnok” szolgáltató komplexum lesz, ami „nagy dolog, minta-átalakítás”. Eszerint „mintegy 14,5 milliárd forint állami támogatásból újulhat meg az Eiffel-csarnok, amely a Magyar Állami Operaház műhely- és raktárháza, illetve próbacentruma lesz, írja az MTI. A kőbányai épület, amely egy 130 éves ipari műemlék, mára végveszélybe került, ám Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár hétfőn elmondta: a kormány a múlt hét során elfogadta az előterjesztést, így az Eiffel-csarnok mintegy 14 milliárd 425 millió forintos állami támogatásból újulhat majd meg, 2017 nyaráig.”

 http://index.hu/kultur/2015/07/28/14_5_milliardbol_ujulhat_meg_az_opera_uj_bazisa_az_eiffel-csarnok/

 
Lázár János a már többször idézett július 16-diki sajtótájékoztatóján érintette az oktatást ügyét is: lassan előtérbe kerülhet az oktatás minősége, a matematika érettségi átlaga idén csak 2,8 volt (igaz, a kommunikáció tantárgyé meg növekedett). A szülők részéről (!) várják a felvetést (=kritikát?) a minőség emelésében, a tartalom meghatározásában, de még nem tartunk itt. „Sok érdemi vita kell minderről” – tette hozzá. Úgy tűnik, ez még a (távoli?) jövő egyik fontos témája lesz.

 
MENEKÜLTÜGY

 2015 tavaszától fokozatosan, egyre inkább előtérbe került az ún. „menekültügy”, előbb összevontan, aztán valamivel árnyaltabban. A kormány részéről először elsősorban mint szabálysértés, határvédelem, bűncselekmény stb. kérdések merültek fel az illegális bevándorlással kapcsolatban. Júliusra már egyértelműen a média figyelmének középpontjában állt a téma. Például mindenütt azt emelték ki, hogy várhatóan bűncselekmény lesz az illegális határátlépés ősztől.

 Lázár-sajtótájékoztató, 2015. július 16. (korábban egyes témákat már említettünk, azokat itt nem hozzuk fel):

 Kiképzett terroristák jönnek menekültként – fokozott nemzetbiztonsági kontroll van, de minden (menekült) gyereket védenek (3.800 kísérő nélküli gyermek van eddig nálunk).

 (Szinte csak részkérdés ebben az ukrán cigarettacsempészés, Munkács környéke.)

 Hírszerzés hiányossága: 2002-ben csökkentették a létszámot (hiszen szövetségesek ellen minek a hírszerzés?) – most igyekeznek fejleszteni. Sok idő kell egy-egy ember megfelelő kiképzéséhez. (Menekültek napi 1000 fő körül ma már, Oroszország–USA ellentét, Ukrajna, sok új (kettős) állampolgár védelme, már 700 ezren vannak).

 Menekült gyerekek száma 3.800 fő, Fóton és Hódmezővásárhelyen gondoskodnak róluk, egy részük évek óta itt él. A bevándorlók zöme fiatal, egyedülálló férfi.

 Menekültekről még kérdés: azért jönnek illegálisan, hogy ne itt vegyék őket őrizetbe, hanem Ausztriában vagy Németországban, ahova menni akarnak. Más kérdés, hogy ez nem mindig sikerül nekik.

 Lázár János a bevándorlásról szólva azt az egész európai baloldal Waterloojának nevezte. Hozzátette: évtizedeken át azt sulykolták, hogy Európa határait meg kell nyitni, mert a bevándorlókkal az egész földrész erősebb és gazdagabb lesz. Most súlyos ideológiai visszavonulót kell fújniuk, mert minden itt élő számára világossá vált, hogy a gazdasági bevándorlók súlyosan veszélyeztetik az európai emberek életminőségét, hiszen a bevándorlók is részesülni akarnak az itteni életszínvonalból anélkül, hogy ahhoz bármit is hozzá akarnának vagy tudnának tenni. Hozzátette: szó nincs arról, hogy az európai országok tervezett gazdasági betelepítést hajtanának végre munkaerő-piaci okokból. „Majd ha erre szükség lesz, mi, magyarok akkor sem Szíriában, Afganisztánban vagy Észak-Afrikában keressük a leendő itthoni munkavállalókat, hanem a határaink túloldalán élő magyarok között”, mondta.

 MTI (Internet)

(http://www.origo.hu/itthon/percrolpercre/20150716-lazar-show-kerites-cigarettacsempeszet-es-tarlos-istvan-kormanyinfo-lazar-janos.html)

és

(http://hvg.hu/itthon/20150716_Kormanyinfo_17_buncselekmeny_lesz_az_ille)

 2015. július 22.:

az MSZP (vagy csak Ujhelyi István EU képviselő) állásfoglalása:

 „Kérdésre válaszolva Ujhelyi István beszélt a határzárról is. Szerinte közös európai megoldásra van szükség, de a magyar kormány eljátszotta a nemzetközi közösség bizalmát. Emlékeztetett arra, hogy a 27 tagállamból egyedül Magyarország nem fogad be menekülteket és menedékkérőket.

 Ujhelyi István szerint a kormány a helyzetet katasztrofálisan kezeli, politikai haszonszerzésre használja. Mint mondta, a többi uniós tagállam igyekszik valamit hozzátenni a közöshöz, ezért számíthat majd a nemzetközi közösség szolidaritására, ha később veszélyhelyzetbe kerül. Magyarország ebből a nemzetközi szolidaritási közösségből iratkozott ki – tette hozzá. (MTI)

Július 22., Kossuth Rádió, Ütköző:

 Ellentét van a jövő lehetséges alakulása és a napi humanitárius képek között. EU döntés nincs, de azt sem akarják, hogy a tagállamok önállóan döntsenek. EU, kvóta: ez sem megoldás, mert folyton jönnek migránsok, ki tudja, hány ember lesz végül, a mérték nagy kérdés. Ma Európában kb. 3 millió ilyen ember él. Az USA szerepéről, a kiváltó okokról pedig alig esik szó.

 Kutatók körében már 2008-ban felmerült, hogy tartsák otthon az embereket. Van, ahol ez sikerült (gazdasági segítség egyes országoknak), erről tanulmány készült. Szerintük ez a hullám (is) le fog csengeni, a nagy kérdés, hogy hosszú távon Európa megmaradjon, ehhez népesedéspolitika is kell Európa szerte (a bevándoroltak termékenyebbek) – és van, akik szerint ez nem baj, sőt, ez jelenti majd a megoldást. (Európa nem marad a mai Európa).

2015. július 25. Tusványos, Orbán-beszéd (mivel jórészt a menekültügyről szólt, itt tárgyaljuk.)

 (Ha közvetíti a TV, az a baj, mert minek, „senki sem kíváncsi rá”, ha pedig nem közvetíti, akkor meg „titkolódznak”.)

 Jellemző megállapításai tömören:

Európa nem tudja megvédeni saját határait az illegális bevándorlóktól.

Az iszlám vallás erősödik Franciaországban.

Magyarország a 2. leggyorsabban növekvő ország Európában.

Megismerhető-e a jövő? – az ismeretlent fürkésszük, mintha már létezne, holott nem létezik, majd csak megtörténni fog; tehát a múltból (a múlt megértéséből) kell kiindulni, a jelent látva. „A múlt megértésének versenye” a jövőlátás, a tervezés kiindulópontja. Szerinte ehhez ész kell főleg, mindenki önmagát gondolja okosnak.

 A tét ma Európa egésze, az európai értékek és nemzetek megmaradása.

 Az EU léte önmagában siker, 1990 óta saját sikere a béke.

Ma a karakter: újkori népvándorlás felerősödése, ezen keresztül kell látnunk magunkat is.

Igazi fenyegetés Afrika mélységeiből jön. Észak-Afrika nem tudja felfogni a tömegeket.

A mai szám csak a kezdet, 25 év alatti az ottani lakosok fele, nincs víz, nincs élelem és lakhely. Tehát el fognak indulni valamerre.

Európa egésze van veszélyben, és felmerül a kérdés: ilyen marad-e Európa, mint ma?!

 Amit akarhatunk: megőrizni a magyar Magyarországot.

 Mások másképpen vélekednek erről, azok, akik lehetőséget látnak a bevándorlásban, mert felszámolhatja a nemzeti kereteket, eltűnhetnek a nemzetek (magyarok is köztük).

 Vannak (=hazai baloldal), akik nem szeretik a magyarokat. (Ez verte ki igazán a biztosítékot aztán egyeseknél.) Szerinte ha a baloldal győzött volna a választásokon, Magyarország egyetlen nagy menekülttáborrá vált volna.

(De: az ellenzék egyértelműen arra számít, hogy a migránsok úgy is azonnal továbbmennek.)

 Egyre többen vállalják a törvénytelen bevándorlást, és ettől Európa nem tudja megvédeni az országokat. Az EU nem szuverén erő, de erre nem is képes. Régebben jól működött, ma már nem: ideológia csak, zárt eszmerendszer, és nem gyakorlat. Sikeres nemzeti szuverenitás az EU számára „kárhoztatandó”, és nem ad gyakorlati megoldásokat (pl. Görögország).

Az EU eleve a természeténél fogva nem lehet olyan, mint az USA. Sikeres európai megoldások 2008 óta nincsenek.

 2016 elején az EU támogatás utolsó részét is visszafizetjük; és a GDP is növekedett (külső és belső egyensúlyi mutatók egyaránt javultak, és egyben növekedett a gazdaság is).

 
Négy fontos kérdés EU-szerte is, így számunkra is:

 1.) a nemzeti önazonosság problémája (a multikulturálisból nem kérünk, és ehhez jogunk van);

 2.) összefüggés a törvénytelen bevándorlók és a terrorizmus térnyerése között, az összefüggést csak az angolszászok ismerik el (de ők elismerik), nem tudjuk kiszűrni a tömegből a terroristákat (és azokat, akik a várható nagy csalódások miatt egyszer azokká válhatnak), meg kell állítani őket már az elején;

 3.) gazdasági téren hozzájárulnak a munkanélküliség növekedéséhez, az új embertömegek érkezése gondot jelent;

 4.) növekszik körükben a bűnözés mértéke (ENSZ adatok erről, nemi erőszak Svédországban, vagy a brit börtönökben a muszlimok száma megháromszorozódott).

 A déli kerítés már augusztus 31-ig kész lesz, célja: a migránsok menjenek másfelé! A menekültügyben a józan ész és az erkölcs, illetve a szív és agy egyszerre van jelen

 A témában végzett nemzeti konzultáció adatai:

8 millió kérdőívből több mint 1 milliót küldtek vissza, ami önmagában fontos adat, és a kormány felhatalmazást kap ezzel a szigorításokra. Így „kemény, határozott álláspont” lesz. A visszaküldött kérdőíveken 95 % inkább a magyar családok és a születendő gyermekek segítését tartják fontosnak.

 Összességében: biztos és stabil ország, egységes és kiegyensúlyozott nemzet akarunk maradni a bizonytalan világban.

 
*

 Nézzük meg, mit emeltek ki még aznap a beszédből:

 A baloldal nem szereti a magyarokat, mást igazából nem (ellenzék);

vagy:

teljes bírálat, Orbánnak nincs célja, csak visszafelé néz; és „piti” gyűlölet sugárzik a beszédből.

 A Jobbik szerint a tettek döntsenek (mert ezek csak szavak), „szűklátókörű”;

 mások szerint: „őrült beszéd”, és ő akarja megmondani, ki a magyar (=aki vele egyetért),

vagy eleve nem is kíváncsiak arra, mit mond;

„provokátor”;

nem beszélt pl. a korrupcióról, ami fontosabb, mint a bevándorlás;

van, aki politikai hisztériakeltésként értékeli.

 Egyszerűen most sincs más építő gondolat.

 A Nézőpont Intézet véleménye: Orbán a migráció megállítása mellett elkötelezett, és Európában ezzel nincs egyedül.

Két nap múlva, Egyenes beszéd (07. 27.):

 Gőgös (MSZP): „nincs ilyen”, ez kirekesztés (szeret-nem szeret), O. V. „alkalmatlan”.

 Schiffer András: O. V. „infantilis”, őt ez nem érdekli, túl kell lépni, „van élet O. V. után”.

 Török Gábor (politológus): O. V. még mindig „oda tudja tenni”; „bejött neki a bevándorlás téma”; van „sztori”, és ezt csak ő tudja, a magyar politikában még mindig nincs más, ezt mutatják az ellenzéki pártok „buta” reakciói.

 Véleménye szerint lehet:

 – szembeállítani vele, de jól, egy témát,

– vagy hasonló, erős értelmezést adni (mert most nem ez történt).

 Nincs ellenzéki keretrendszer.

 A déli kerítés

„politikai termék” is (de nem csak az),

a „pillanat uralása” is, és

nincs vele szemben „versenyképes politikai árucikk”.

 O. V. a nem létező baloldalt szidta, hogy versenyben maradjon a baloldal, és ne a Jobbik.

A Jobbik is kimaradt a beszédből, témából, bár a párt éve óta ezt mondogatta a menekültügyről.

 (Aztán július 30, 180 perc, Jobbik: ők igenis támogatják a kerítés építést, de kell határőrség is, mert ugyan ki fogja őrizni a kerítést?)

 A hazai menekültügy alakulása természetesen nem választható el az Európai Unió jövőjétől sem.

Például 2015. 07. 27. Ütköző, Kossuth Rádió, Magas István, Corvinus Egyetem és Kovács István, kutató:

 Kérdés, hogy az európai integrációt szorosabbra kell-e húzni, vagy sem, vagy csak a belső körben (euró övezeti országok); kétsebességes EU, vagy akár többsebességes lehetséges-e.

 Régi álom az Európai Egyesült Államok, Victor Hugo más néven említette, vagy Churchill. A mai súlyos nyomás miatt megint előtérbe került ez a téma, de ma sem aktuális: bár erős gazdasági együttműködés van, de egységes nemzetként nem működik.

 A jövőben várhatóan újra kell majd definiálni az EU-t (régóta felmerül már); a nemzetek feletti közösség majd egyszer talán, de a gazdasági fejlettség ehhez kevés.

 
*

  
És egy újabb cikk:

Theresa May brit és Bernard Cazeneuve francia belügyminiszter közös cikke

a brit The Telegraph és a francia Journal du Dimanche lapokban

MTI, 2015. 08. 02. (közölték 08. 04-én):

 Franciaország, Nagy-Britannia és egész Európa globális migrációs válsággal áll szemben, amit hosszú távon csak az Afrikából Európába érkezők számának csökkentésével lehet megoldani. A két belügyminiszter közölte, hogy országaik prioritásként kezelik a francia Calais kikötővárosban kialakult migránshelyzetet, és elkötelezettek a kérdés közös megoldásában. Egyúttal hangsúlyozták, hogy a calais-i helyzet egy tágabb, globális válság eredménye, ez utóbbit pedig nem tudja két ország megoldani.

 May és Cazeneuve azt írták, hogy Európa országai mindig is védelmet fognak nyújtani azoknak, akik valóban konfliktusok és üldöztetés elől menekülnek, ugyanakkor meg kell bontani a kapcsot a Földközi-tenger átlépése és az Európában gazdasági okokból való letelepedés között.

 Arra is emlékeztettek, hogy országaik havonta 200 olyan embert toloncolnak haza, akik nem jogosultak menekültstátusra. Úgy vélik, végső, hosszú távú megoldást csak az Afrikából Európába tartók számának csökkenése jelenthet.

 http://www.origo.hu/nagyvilag/20150802-globalis-migracios-valsagra-figyelmeztetett-a-francia-es-a-brit-belugyminiszter.html

Mindezt már végképp nehéz lenne Orbán „számlájára” írni, vagy a FIDESZ „politikai árucikkeként” értelmezni.

 De messzebbről tekintve óhatatlanul a félelmek erősödnek: hány % menekülttől magyar még Magyarország? Integrálhatók-e egyáltalán? Érthető, ha ők együtt akarnak maradni, de egymás ellen is harcolnának egyesek, és vannak, akik mindent” akarnak, mint ahogy a magyarok egy része is „mindent” akar és lehetőleg azonnal.

VÉGÜL: ÉS (RÉSZBEN) A CIVILEK

 A már eddig felvetett szinte-káoszban a korábbinál is nehezebb az „egyes” emberek, a civilek eligazodása, kételyeik, javaslataik, reális (?) céljaik megfogalmazása. Néhány konkrét területet mutatunk meg.

 2015. április:

„Miskolcnak hangja van” civil szervezet ételosztó rendezvénye („balhéval”), gyermekétkeztetés, de az önkormányzat nem támogatta, szervezetlen volt. Ezt írják magukról:

 „Az Egyesület azzal a határozott céllal alakult, hogy a civil lakosságot, civil közösségeket, érdekvédelmi, jogvédelmi, esélyegyenlőségi közösségeket érő sérelmekre, jelenléttel, megmozdulásokkal reagáljon. Ezzel tükröt mutatva, egyfajta társadalmi féket képviselve, figyelmeztetést adjon az aktuálisan regnáló testületek felé.

 Az egyesület továbbá célkitűzései közé sorolja a szegények, elesettek, a társadalom perifériájára sodródottak segítését.

Jótékonysági és segélyszervezetekkel való együttműködésekre törekedve, növelhetjük a segítségek hatékonyságát.

Segítenünk kell a civileknek azokban az esetekben, amikor buktatók elé kényszerülnek, és ki kell állni a szabad jogaikért.

Továbbá határozott célunk az átlátható vezetés melletti határozott kiállás, politikai platformokkal történő szövetség, együttműködés, közös munka.”.

 Hasonló leírásokat találunk Nyíregyházán, Pécsett.

 http://demosz.org/resztvevo-civil-szervezetek-csoportok-es-aktivistak/miskolcnak-hangja-van-civil-egyesulet/

2015. június 13., Balatonszárszó: ATV 3 részes műsora június 20-21-22-én:

 A találkozón résztvevők (egy része) tovább finomították a feltétel nélküli alapjövedelem-elképzelést, differenciáltabban nézték, mindez a költségvetés jelentősebb átalakításával lehetne.

 Vendég volt (többek közt) a „sztár” cigány polgármester, Bogdán László, akinek tevékenységét több szempontból is fontosnak tartom, ezért itt kitérek rá, előbb egy korábbi hír idézésével:

 „A Baranya megyei, 426 fős, többségében cigányok lakta Cserdi település polgármestere szerint nincs szükség ma Magyarországon cigány önkormányzatokra, mert a ’mutyizós világuk’ csak rossz fényt vet a cigányságra.

 Bogdán László erről magyar újságíróknak beszélt kedden (2015. február 24.) Brüsszelben, ahová Ujhelyi István, az MSZP európai parlamenti képviselője hívta meg, hogy az uniós intézmények romaügyekkel foglalkozó szakilletékeseit tájékoztassa az általa vezetett település gyakorlatáról, eredményeiről.

 A polgármester a ’cserdi csoda’ megalapozójaként hívta fel magára az elmúlt években a magyar média egy részének figyelmét. Mint most Brüsszelben elmondta, a korábban 98 százalékos munkanélküliséggel sújtott településen mára 5–6 százalékra sikerült leszorítani az állástalanok arányát. A település lakosainak 70 százaléka cigány, maga a polgármester is.

 Ujhelyi István a brüsszeli újságíróknak megjegyezte: Bogdán László időnként egészen sajátos módszereket alkalmazott, de az egész Európai Unió számára izgalmas programot dolgozott ki és működtet.

 Korábbi sajtóbeszámolók szerint a településvezető megszervezte például a cserdi családok számára, hogy fiatalkorúak, illetve felnőttek látogatást tegyenek büntetés-végrehajtási intézményekben, és megtapasztalhassák, milyenek is valójában a börtönkörülmények. A községben időközben gyakorlatilag megszűnt a bűnözés. Ebben – szintén médiabeszámolók szerint – segített az organikus kertészeti közmunka lehetősége is.

 ’A cserdi csoda nem csoda. Ne tessenek azon csodálkozni, hogy képesek vagyunk megfogni a lapátot és a kapát’ – mondta most a polgármester, aki az Európai Bizottság szociális, foglalkoztatási, oktatási ügyekkel foglalkozó tisztségviselőit kívánja tájékoztatni saját helyi kezdeményezéseik eredményeiről. Bogdán László szerint nem kellene félni a cigánykérdéstől. ’Amíg ezt problémának látjuk, és nem feladatnak, addig a jelenség nem fog változni’ – jelentette ki.

 Az általa képviselt álláspont szerint el kell hitetni az emberekkel, hogy a cigányok semmivel sem alacsonyabb rendű, ugyanakkor semmivel sem magasabb rendű lények másoknál. Ennek jegyében szerinte az úgynevezett pozitív diszkriminációra sincs valójában szükség, mert a kedvezményezettjeit ellenérzés veszi körül.

 Ujhelyi István bejelentette, hogy EP-képviselőként irodát nyit Cserdiben, és Bogdán Lászlót tanácsadójának kéri fel az európai roma-keretstratégia megvalósításával, a felzárkóztatással kapcsolatos kérdésekben.”

 http://mno.hu/belfold/cserdi-polgarmestere-megszuntetne-a-cigany-onkormanyzatokat-1274390

 (Mindez azt támasztja alá, „mennyire emberfüggő” minden ilyen kezdeményezés, akár civil, akár nem. Bogdán László pedig különös személyiségű ember. Többek között Friderikusz korábbi műsorából is erről győződhettünk meg. Sajnos, ahogy mondják, az ilyen ember „nem terem minden bokorban.”)

Menekültügy terén (július 20.): egymással szemben áll a krízishelyzet bővítése (FIDESZ – kerítés) és a krízishelyzet megoldása, kezelése (természetesen MSZP és civilek részéről merült így fel).

 Munkamegosztás a megoldásban-kezelésben:

– vannak állami feladatok, és

– vannak a civil+ökumenikus feladatok.

 Az egyházi segítő szervezetek szerint az MSZP „hülyeséget” csinál (civileknek helyadás a párt székházban). 20–25 éves fiatal férfiak jönnek, egymással kommunikálnak, naponta 1000 fő (július elején), a civilek étel-adományait kidobják (különösen, ha sertéshúst adnak nekik).

 Szerintük szakember kell ide, nem pedig „jólelkű civilek” kellenek, akik nem tudják, mit kell tenni.

 Karitatív humanitárius ellátást csak a nők, gyermekek, betegek igényelnek. (Biztos, hogy mások nem?)

De azért jól jön a pályaudvaroknál (Keleti, Nyugati, vagy éppen Szeged) a tisztaságcsomag, mentő-hívás fertőzöttekhez, némi útbaigazítás, tolmácsolás.

 A helyzet azonban legalább is kétértelmű: a migránsok nem a kijelölt befogadó táborba igyekeznek, hanem nyugatra, ahova nem mehetnének. A civilek (és más segítők, ha tennék) tehát nem a jog szerinti cselekményben segítenék/segítik őket ilyen esetekben. Arról pedig legfeljebb csak suttogunk, hogy ha mind oda igyekezne, ahova jogilag kellene, nem férnének be, így is túlzsúfoltak a mi befogadó helyeink is.

 A mai európai „menekültügy” azonban valóban egyre inkább világproblémaként definiálódik, a hazai civilek helyét ebben a folyamatban nehéz megtalálni.

 [Csak zárójelben merem felvetni például a magyar nyelv ápolását, melynek egyik picike pontja a Kláris irodalmi-kulturális folyóirat és az évente megjelenő Kláris antológia, melyekhez némi közöm van, de általában is még inkább felértékelődhet a magyar irodalom és kultúra. Demagóg célként is értékelhető népdalkincsünk életben tartása, az iskolai kórusok tevékenysége, hogy „naponta énekeljenek” népdalokat (mivel az éneklés gondolata most Balog Zoltán miniszter nevéhez fűződik, sokan azonnal lesöpörnék magát a témát is). A kormány egyáltalán nem kíván befogadni „menekülteket” ugyan, de feltehetően – kisebb számban – mégiscsak várható letelepedésük a jövőben.]

 Nézzünk szelídebb témákat:

 A Szentimrevárosi Egyesület (SZIE) 1991-ben alakult civil szervezet. (Szentimre város Újbuda része, a Feneketlen-tó környéke). Célja, hogy tagsága számára keretet biztosítson a különféle közösségi tevékenységek adta örömteli együttlétnek, hogy az egymásra való odafigyelés erősítse a tagok elköteleződését a közösség önkéntes szolgálatára. A SZIE mindenekelőtt a keresztény/keresztyén értékeket elfogadó és valló szentimrevárosiakat kívánja szolgálni, lehetőségeket kínálva tagjainak ahhoz, hogy gondolkodásukban és tetteikben felelős polgárokként legyenek egy élő közösség aktív tagjai.

 Egyesületük kezdeményezéseinek széles skálája a kisgyermekes családoknak szánt közös rendezvényektől kezdve a fiatalok dinamikusabb igényeit kielégítő alkalmakon át a minden korosztály által látogatható eseményekig terjed. Vannak kifejezetten mozgás-, látás- és hallássérülteknek szánt programjaik is. Lehetőséget kínálnak szellemi-lelki töltődésre, játékra, kirándulásra, sportra egyaránt.

 Az Arcvonások c. műsorban (Kossuth Rádió, 2015. július 27-én) riportot hallhattunk Márialigetiné Makhult Katalin póttaggal, aki az alapítók egyike, ma is aktív az Egyesületben, egyébként iparművész, 6 gyermekes édesanya. 200–300 embert – vallásos családokat – is össze tudnak hívni rendezvényekre egy-egy érték köré. Szakosztályokkal rendelkeznek, közösségi műfaj a szellemi lelki hétvégék tartása előadókkal. Mindez rengeteg háttérmunkával jár, helyszín keresése, étel-ital, virág, kiállítások – méltó környezet megteremtése, saját kiadványaik. 17 ezer főt mozgatnak meg évente.

 Most 40 négyzetméteres kiállító helyiségük van klubélethez (maguk hozták rendbe), nyitottak a programjaik.

 Honlapjukon ezt olvashatjuk:

„A SZIE tevékenységét többek között a XI. kerületi Önkormányzat, a Fővárosi Önkormányzat, a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány, a Humanitas Civitas Alapítvány, a Fogyatékosok Esélye Közalapítvány, a Gyermek és Ifjúsági Alapprogram, az Országépítő Alapítvány segíti, de a saját kezdeményezésű Szentimrevárosi Alapítvány közreműködésével néha maga is támogat programokat (Irodalmi estek a Szent Imre házban, Szent Gellért Óvoda, Hangversenyek a ciszterci Szent Imre templomban).”

 http://szie.org.hu/node/25

A „Jót s Jól” elnevezésű Alapítványra is vessünk legalább egy pillantást, amely ma is működik:

A „Jót s Jól” a Szatmári Kistérségben Egyesület a Svájci- Magyar Civil Alap pályázat keretében 2013. május 01–2014. október 31. időszak között biztosított tanácsadás-jellegű szakmai segítségnyújtást a pszichiátriai beteg számára. A projekt időszaka alatt 50 fő pszichiátriai beteg valamint családtagjaik került bevonásra a Mátészalkai kistérség területéről.

A projekt célcsoportja olyan személyek voltak, akik valamilyen pszichiátriai problémával küzdenek, akik pszichiátriai betegségük ellenére nem részesülnek kezelésben helyi szinten; olyan családok, ahol egy vagy több személy küzd valamilyen pszichiátriai problémával és a családtagok a barátok, ismerősök, akik érzékelik és megpróbálnak segíteni a közvetlen célcsoportba tartozó személyt.

A kistérség lakosságának megközelítőleg 10 %-a küzd valamilyen pszichiátriai problémával mindenféle segítség nélkül. Egyrészt nincs megfelelő szakember és elérhető szolgáltatás a lakóhelyének közelében, másrészt pedig nem ismerik fel a pszichiátriai betegség tüneteit.

A projekt keretében Géberjénben, mindenki számára jól megközelíthető helyen pszichiátriai tanácsadó iroda került kialakításra, ahol személyesen havonta kétszer 4–4 órában lehetett szakemberrel konzultálni (pszichológus, pszichiáter, szociális munkás). Kialakításra került egy honlap, ahol a nap 24 órájában lehet kérdést intézni a szakemberekhez, valamint számos – a pszichiátria kérdéskörébe tartozó – szakmai anyag is megtalálható. A szakemberek képesek voltak a hozzájuk forduló személyek részére problémáik leküzdéséhez megfelelő segítséget nyújtani, mind személyesen, mint a honlapon keresztül. A szakemberek beszámolói szerint a tanácsadásban részt vevők esetében leginkább életvezetéssel valamint párkapcsolati problémák merültek fel leginkább.”

http://www.jotsjol.com/index.php/palyazatok/25meltosaggal

 2015 nyarán folyamatosan felmerült a család, gyermek és nyugdíj téma – egyes kutatók 2030-ra már csak 8 millió magyart jósolnak, ráadásul a külföldre ment fiatalok már nem itt szülnek, nem itt fognak járulékot fizetni sem (biztos?) – nem lesz nyugdíj, addig pedig csökkenthetik a már megállapított nyugdíjakat is (biztos?).

 Családi adókedvezmény 2016-tól kétgyerekeseknek + 5.000 Ft/hó, tovább növekszik 2019-ig. (3 gyerekeseknél nagy ugrás van, ennek aránya csökken majd, hiszen „a 3. gyerekhez a 2. gyereknek is meg kell születnie”). Ehhez kapcsolódik a riport dr. Szabó Endrével, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége elnökével (július 27., Kossuth Rádió, 180 perc): családbarát légkör kell az egész „régi” Európában, különben (el)iszlámosodunk, bár valószínűleg így is fennáll ez a veszély. A civilek feladata megteremteni azt a légkört, hogy minél több gyermek szülessen. Ehhez a törvény önmagában kevés.

Itt tárgyaljuk az ún. népszavazás-háború ingoványos területét is: az „Új Magyar Köztársaság” Egyesület 19 népszavazási kezdeményezéséből 4-re lehet aláírásokat gyűjteni. „Rendszerbontó népszavazás” kampány címen „fut”. Tartalmukat tekintve ez túlzásnak tűnik ugyan, de maga a népszavazás kezdeményezése ténye fontos lehet. Nem súlyponti kérdések. Civil aláírásgyűjtés kampány lesz. (2015. július 18.)

 (Dull Szabolcs cikkéből, 2015. június 10.:

A tüntetések, a népszavazások kezdeményezése után újabb lépcsőfokot léptek az Orbán-kormány ellen tüntető civilek. Új Magyar Köztársaság néven civil egyesületbe tömörültek. Az alapító tagok között találjuk a március 15-i tüntetés szervező, aztán népszavazásokat kezdeményező Gulyás Balázst (Százezren az internetadó ellen Facebook-csoport), Vajda Zoltánt (60 ezren a Magánnyugdíjunkért Facebook-csoport) és Lattmann Tamás nemzetközi jogászt. Mellettük több ismert közéleti személy is szerepel még az alapítói listán: Fullajtár Andrea színész, Fülöp Sándor jogász, korábban a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa, Hammer Ferenc szociológus, Király László György közgazdász, Kincses Gyula orvos, volt egészségügyi államtitkár, Kozák Márton szociológus, Spányik András orvos, Turi Tamás joghallgató, Várhegyi Éva közgazdász, Wittinghof Tamás, Budaörs polgármestere.)

 http://index.hu/belfold/2015/06/10/egyesuletet_alapitottak_az_orban-ellenes_civilek)

 
Ugyanerről a népszavazásról így írt az MTI:

 „Elindította ’rendszerbontó népszavazásának’ aláírás-gyűjtési kampányát az Új Magyar Köztársaság egyesület szombaton (2015. július 18.). Az Együtt, a Magyar Liberális Párt, a Modern Magyarországért Mozgalom és a PM is részt vesz a kezdeményezésben, amit az MSZP is támogatásáról biztosított.

 Hivatalosan is elindította ’rendszerbontó népszavazásának’ aláírás-gyűjtési kampányát az Új Magyar Köztársaság egyesület szombaton; a szervezők arra számítanak, hogy a jelenlegi négy mellett hamarosan további két kérdésben gyűjthetik a referendum kiírásához szükséges támogatásokat.

 A most indított akció során arról nyilatkozhatnak a polgárok, támogatják-e a tankötelezettség korhatárának 18 évre emelését, a gyermekvédelemre szorulók ingyenes iskolai étkeztetését, a kötelező kamarai tagság eltörlését, valamint azt, hogy mandátumuk idejére ne kapjanak nyugdíjat az országgyűlési képviselők.”

 „Eljött az ideje annak, hogy a Magyarországon egyébként már csúcsra járatott panaszkultúra helyére végre egyfajta cselekvési kultúra kerüljön” – fogalmazott az ügyvivő, aki erre tökéletes alkalomnak nevezte akciójukat.

 Lattmann Tamás arról beszélt: az elmúlt hetek, hónapok történései „már-már bohózatba hajló jelenségekkel” mutatták meg a népszavazással kapcsolatos új törvényi szabályozás gyenge pontjait, utat mutatva a rendszer jövőbeni reformja felé, hiszen jelenleg „a törvényi szabályozás sokkal inkább támogatja az olyan kezdeményezéseket, amelyek az emberek tényleges megkérdezése helyett egyfajta ál-konzultációkat és egyebeket tesznek lehetővé, mindezt csupán politikai célokból”.

 Az eseményen elhangzott: civil szervezetek (köztük a Magyar Szolidaritás Mozgalom) és szakszervezetek mellett pártok is részt vesznek a kezdeményezésben. Vajda Zoltán, az egyik szervező közlése szerint köztük van az Együtt, a Magyar Liberális Párt, a Modern Magyarországért Mozgalom és a PM, az LMP válaszát még várják. Az MSZP támogatásáról biztosította a kezdeményezést, ennek módjáról napokon belül egyeztetnek, míg a Demokratikus Koalíció elvi támogatásáról biztosította a megmozdulást.

 (Úgy tűnik ma, 2015. augusztus elején, hogy kissé túlzottak a várakozások. A kötelező oktatás korhatárának a felemelését többen támogatják.)

 http://mandiner.hu/cikk/20150718_rendszerbonto_nepszavazast_tartana_az_uj_magyar_koztarsasag:

Összességében: a „rendszerbontó népszavazást” sorban elemzik, melyik párt miért támogatja/nem támogatja a (már, vagy csak még) 4 kérdést. Támogatják, hogy legyen, de a tartalom nem súlyponti. Fontos a 18 év korhatár visszaemelése a kötelező oktatásban, de nem alapvető, nem súlyponti kérdések.

 A „versenyző népszavazás” problémái (Egyenes beszéd, 2015. július 27.):

„Kit szolgál ki a Nemzeti Választási Iroda?” – Pálfy Ilona szerint (is) változás kell a szabályozásban, a mai helyzet tarthatatlan. Javaslata: az a kérdés nyerjen, amire a leghamarabb begyűjtik a 200 ezer aláírást. Ehhez tv. módosítás kellene. (Lesz?)

Hosszú távú világ-téma: a klímaváltozás. Hazánkban is a köztársasági elnök személyéhez fűződik

(2015. május 5., kedd, MTI/hvg.hu):

 „Csütörtöktől (2015. május 7.) egy új honlapot indítanak, az itt regisztrálók csatlakoznak az Al Gore volt amerikai alelnök által indított kezdeményezéshez, amelynek célja, hogy egymilliárd támogatót szerezzen a párizsi klímacsúcs előtt – jelentette be kedden (május 5.) a magyar államfő.

Ha felemeljük a szavunkat az éghajlatváltozást okozó környezetszennyezés ellen, arra ösztönözhetjük a párizsi klímacsúcs résztvevőit, hogy ambiciózusabb, elkötelezettebb megállapodást kössenek meg – mondta Áder János köztársasági elnök keddi, budapesti sajtótájékoztatóján.

 A köztársasági elnök hozzátette: ennek érdekében csütörtöktől egy új honlapot indítanak, www.elobolygonk.hu címen. Az itt regisztrálók csatlakoznak az Al Gore volt amerikai alelnök által indított kezdeményezéshez, amelynek célja, hogy egymilliárd támogatót szerezzen a párizsi klímacsúcs előtt.”

 A honlap szövege:

Áder János: A párizsi klímacsúcs sikeréért

„Az ipari forradalom óta civilizációnk fejlődése egyre nagyobb mértékű károsanyag-kibocsátáshoz vezetett. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a 20. század második felében drámai fordulat következett be a környezetszennyezésben. Az elmúlt 50 évben megsokszorozódott az emberi tevékenységgel összefüggő szén-dioxid és más, a légköri folyamatokat kedvezőtlenül befolyásoló káros anyagok légkörbe jutása. Vízválasztóhoz érkeztünk. Klímánk védelme a 21. század legfontosabb kérdésévé lépett elő.”

 Válasz az aláírónak – részlet:

„…világméretű akció… motorja a jó szándék, az együttműködés és a felelősség. Csatlakozásával mindazok összefogását erősíti, akiknek hangja a decemberi párizsi klímacsúcson nyomatékot ad annak az elvárásnak, hogy a világ vezetői haladéktalanul cselekedjenek az éghajlatváltozást okozó környezetszennyezés ellen.

 A 24. órában vagyunk, ezért kell most felemelni a hangunkat!

 Ha mi nem változtatunk, unokáinknak már nem lesz módjuk a beavatkozásra. A veszéllyel való szembenézés azonban vissza nem térő lehetőséget is tartogat számunkra. Lehetőséget arra, hogy közösen cselekedjünk, és gátat vessünk az üvegházhatású gázok kibocsátásának. De lehetőséget arra is, hogy olyan technológiákra alapozzuk a jövőnket, amelyek alkalmazásával elháríthatjuk az emberi civilizációt fenyegető klímakatasztrófát.

 Fontos tudnunk és másokban is tudatosítanunk, hogy nem a klímavédelem és a fejlődés között kell választanunk. A kettő csak együtt valósítható meg. A jól átgondolt fejlődés egyik eredménye a klímaváltozásból fakadó veszélyek elhárítása.

 Mindennek felismerése és megalapozása a párizsi klímacsúcs legfontosabb tétje…”

 
Másik, (kevésbé) hosszabb távú téma a 2024-es olimpia rendezésére jelentkezés – erre való készülés során is viták várhatók. A szándékot az ellenzéki pártok támogatják ugyan, de a megvalósításában nem bíznak, az ország gazdasági erejét keveslik. Egyik fő érvük, hogy amikor 4 millió ember létminimum alatt él (tudjuk, ez nem pontos adat), akkor luxus ilyesmire költeni a pénzt, azaz nem bíznak az előnyökben, a fejlődés felgyorsulásában.

 Részlet Bita Dániel–Pető Péter cikkéből, 2015. július 25.:

 „Kimerítő elemzés készült a várható gazdasági hatásokról. A részletesség indokolt, miután az olimpiával összefüggő beruházások értéke 3113 milliárd forint lehet. Ebből 1043 milliárd a szűken vett olimpiai költség, 421 milliárd az előre hozott beruházások értéke, 1649 milliárd forintot pedig „alapesetben" – olimpia nélkül – is elköltene az ország.

 A kockázatok között az egyik legnagyobb a pénzügyi alultervezés. A sportlétesítmény-beruházások szinte mindenhol a tervezettnél több kiadást okoztak, ám Athénban a költségek a tervezési és kivitelezési problémák miatt a várt összeg tízszeresére is rúghattak. A hatástanulmány szerzői viszont optimisták, gazdasági hasznot várnak. Évi 3 százalékos gazdasági növekedési lehetőséggel számolnak hosszú távon. Az analízis szerint az sem okozna gondot, hogy az államháztartási hiány a ’csúcsidőszakban’ 0,3-0,5 százalékkal nőne.”

 http://nol.hu/belfold/megdobbento-mivel-szamolnak-a-budapesti-olimpian-1553679

 2017-ig versenyben maradhatunk a rendezés jogáért, addig még sok vitára van idő.

 
*

 
Kicsi ország – rengeteg problémával, vagy más oldalról tekintve: fontos feladattal. Aki dolgozni akar – bármilyen értelemben –, nem kell unatkoznia…! – ha tud választani a hosszú távú és a millió, napi (rész)feladat közül. Belehallgatva például az atv Fórum c. műsorába, a betelefonálók egy része (is) nehezen igazodik el a közéletben, egyébként érthető módon sokszor leegyszerűsíti az egyes területeket, vagy saját problémáit sem mindig képes átlátni.

 Ennél is nagyobb gond talán az, amit már sok elődünk és kortársunk is megfogalmazott és megfogalmaz: „a magyarok nem összetartók”. Ebben jelentős kivétel volt az árvízi védekezés, ami közvetlen veszélyt jelentett az ország egészére. Ilyen közös nagy cél (lehetne) a „demográfiai adataink javítása” (azaz több gyermek vállalása), és természetesen a klímaváltozás lassítása; már ma változtatni szükséges egyes mezőgazdasági technológiákon. De közös nagy és szép cél lehetne a sportélet tényleges fellendítése, olimpia rendezése is. Mind a menekültügy alakulása-alakítása, mind az olimpia rendezésének kérdése – sok más témával együtt – túlzottan is megoszthatja a lakosságot. Az összefogás – még ha igazán lenne is – „valami ellen” azonban ma sem igazi kiút az ország számára eredendően negatív felhangja miatt, bármiről is legyen szó. Ez azonban nem jelentheti például az országhatárok szélesre tárását felelőtlenül bárkik előtt, vagy lehetőségeinket meghaladó feladatok elvállalását.

 Az ország makrogazdasági mutatóinak javulása ma már egyre kevésbé vitatott. Az egyes emberek szintjére „levinni” a javulást azonban nem feltétlenül csak a „nagypolitika” feladata. A „minőségi élet” javítása részben az egyes embereken múlik, feltéve, ha nem az „akkor megyünk Németországba!” (örökre) megoldást választják. Látnunk kell azonban azt is, hogy a mindennapi aprómunka, a tanulás, a felkészülés, mások segítése (lásd a Jót s Jól Alap működését a sok közül), helyi konkrét és működő megoldások kigondolása és megvalósítása, mint tudjuk, igencsak fárasztó, többek között sok kitartást igényel(ne), amit nem mindenki akar vagy tud vállalni.

(Adatgyűjtés vége: 2015. augusztus 5.)

Budapest, 2015. szeptember 5.