Karády
Katalin (1910–1990)
filmjei, dalai, majd személyiségének
„újrafelfedezése” óta
állandó érdeklődést
biztosít minden róla szóló
alkotásnak. Rövid karrier, majd néhány
év mellőzés
után 1951-ben emigrált és New Yorkban telepedett
le. Évekig hallgatás övezte
itthon mindazt, ami vele kapcsolatba hozható
egyáltalán. Az 1970-es években tört
meg a jég, amikor az akkori Filmmúzeum ismét
levetítette a Halálos tavasz című
(rendezte: Kalmár
László, 1939) legsikeresebb filmjét. 1979-ben
pedig megjelent egy hagyományos
lemez, amin Karády legjobb dalait hallgathattuk archív
felvételen. Film és lemez
óriási sikert arattak.
Azóta
születtek
életrajzok, filmtörténetek, sőt színdarabok
is szép számmal, most az Udvari
Kamaraszínház a Karády-jelenséget
ezúttal Újszászy Istvánnal való
kapcsolatában
próbálja megjeleníteni. (Rendezte: Andrási
Attila; dramaturg: Szőke Andrea).
A cselekmény szűk
hat
évet ölel fel, 1939 és 1945 közti
eseményeket láthatunk szelektív
válogatásban.
A magyar történelem néhány kiragadott
epizódját látjuk kissé színpadias
módon
megvilágítva. A szereplők egy részének
kilétéről halvány fogalma sincs a
nézőnek, de elfogadja mint a történet
részét (Lajos Iván a „szürke
könyv”
szerzője; Basil Davidson énektanár, kém; Rajk
Endre nyilas képviselő; Újszászy
tábornok névtelen ezredese; szovjet katonaruhás
rabbi), hiszen ez nem
dokumentumjáték, és ezek a szereplők
fokozzák a történet izgalmát, esetleg
hozzájárulnak a dolgok jobb
megvilágításához. (Talán kicsit
túlzásnak tűnt a Nessun
dorma, a Hazám, hazám, illetve a Gotterhalte illusztrációkénti
és
funkciótlan eléneklése). Magyarország
második világháborús
külpolitikájának
bonyolult viszonyairól illúziót keltő
jelenetsorból értesülhetünk. A
kétrészes
színdarab első részét megtekintve az az
érzésünk, hogy totálisan
elmerülhetünk
a háborús politikában, de Karády
személye, néhány dala mintegy
díszletként van
csupán jelen.
Apropó,
díszlet! Papp Janó tervező egy
íróasztallal, két
karosszék és egy kanapé
elhelyezésével, valamint négy ajtóval
megoldotta a
helyszíneket. Ráadásként a
színpadról egy kifutó vezet a
nézőtér sorai között a
háttérbe, amely Karády ki- és
bevonulásaira szolgál. Sőt, a plafonról
lelógó
kalapok megidézik a kalapszalont is. A jelmezeket is Papp
Janó tervezte,
Karádyt négy különböző, de egyaránt
elegáns ruhába öltözteti, széles
karimájú
kalapokat ad rá. Hitelesek a katonai egyenruhák, a
keretlegény, a két Rajk-fiú
ruháinak (és persze jellemük
különbözőségének)
megjelenítése, ahogy a masamód
Irma, illetve a szobalány Berta viseletei is
találóak. Megmosolyogtató viszont
a szovjet katonának öltöztetett rabbi és a
népviseletbe bújtatott Davidson
figura. A két komikus alak kicsit oldja a komor hangulatot.
Az előadás
második
részében a politikai események és
Karády lénye szervesen egymás mellett halad.
Az énekesnő Újszászyban megtalálja
élete párját, és megmutatkozik, hogy igaz
emberként tud cselekedni, ha kell, ékszereivel megment
egy csapat halálba
vezényelt gyereket. Személye túlzottan
összeforr a megszálló német hadsereg
által célba vett angolbarát politikusok
üldözésével, így lesz ő is
kiszolgáltatott. Ez a második felvonás
próbál választ keresni Magyarország
háborúból való
kilépésének lehetetlenségével. Az
egyre gyorsuló események
rávilágítanak, hiába volt több
próbálkozás, hogy megfordítsuk a
német
orientációt, sem a szövetségesek, sem az
oroszok felé nyitás nem sikerült. Az
előadás vallottan hangsúlyozza a háborús
politika kudarcos voltát, a totális
vereséget számunkra, amiben Karády alakja,
szenvedései és veszteségei
eltörpülnek az ország tragédiája mellett.
Az előadás
túlnyúl a
háborún, és érzékelteti, hogy a
sokat szenvedett, lebombázott ország
szenvedései a „szovjet felszabadítás”
után még csak növekedtek,
elviselhetetlenné váltak. Az angolbarát
Újszászy szovjet fogságban végezte, de
így járt a habókos Lajos Iván is, a nők
pedig a győztes hadseregtől a
megerőszakolást kapták, nem a várva várt
felszabadulást.
Összehangolt
színészi
játék részesei lehetünk. Orbán
Bori
ismét nagyszerű játékával
hódít meg bennünket. És nemcsak a dalok
hiteles
előadása kiemelkedő (ezeket a dalokat korábban is
hallhattuk tőle koncertszerű
előadásban), hanem azt a kevés színészi
feladatot, ami jutott neki a politika, mint a darab
főszereplője mellett,
remekül oldotta meg. Nem volt búgó mély hang,
semmi utánzás, egy új Karádyt
alkotott, aki közel áll hozzánk. Tokaji
Csaba (Újszászy) és Krizsik Alfonz
(ezredes) súlyuknak megfelelő méltóságot
tanúsítottak, végig éreztetve az
egymásra utaltságot, az ügyhöz való
hűséget. Szenvedélyes játékot
láttunk Juhász Károly (Canaris), Kákonyi Tibor (Egyed Zoltán) Pál
Péter (Lajos Iván), Hevesi-Tóth
Evelin (Berta)
alakításaiban. Részünk volt furcsa
figurákban is, elsősorban a Frank Irmát
bábfiguraként játszó Pethő
Kincső Nórára
és a Rajk-fivéreket kettős szerepben
formáló Illés Dánielre
gondolok, nekik a szokásosnál nehezebb feladatot
kellett megoldaniuk. Szőke Richárd a
nyilas keretlegényből kommunista verőlegénnyé
átalakult jellemtelen karaktert
mutatta be. Dóczy Péter álruhás
rabbijának alig jutott szerep, pedig főszerepekhez szokott.
Bár nem erre a
Karády
Katalinra számítottunk a darab címét
tekintve, az előadás végére
kibékültünk a
II. világháborús magyar sorstragédia fontos
epizódjait végigkövetve. A
zeneszerzők Farkas Gábor és Tóth
Róbert Károly voltak,
rendezőasszisztens: Remzső Szalóme,
és Pálfalvi Klaudia.
Bemutató
előadás: 2025. február 15.
Megtekintett
előadás: 2025. március 29.
Budapest, 2025.
április 1.
Megjelent
a Kláris 25/6.
számában.
Földesdy
Gabriella
