Federico
García Lorca
(1898–1936) spanyol költő, drámaíró,
festő,
zeneszerző. A legnagyobb 20. századi
drámaírók egyike, a spanyol szellem
legkiválóbb megtestesítője volt. A legősibb
spanyol kultúrájú tájról,
Andalúziából származott. A szabad
gondolattársítások, az ellentétek
párosítása,
a váratlan fordulatok párosulnak nála a
hagyományos értékekkel. A népdalok
mellett a XVII. század spanyol klasszicizmusa is jól
érezhető verselése és
nyelvhasználata mögött. A népszerű zeneszerző,
sikeres festő-rajzolóművész,
néprajztudós neve egybeforrt a konzervatív spanyol
értékrend megújításának
vágyával, és ő vált a spanyol
polgárháború legismertebb
áldozatává.
Lorca
gyakran
hazalátogatott
szűkebb hazájába, Andalúziába, s nemcsak
azért, hogy családját meglátogassa.
Változatlanul elbűvölte az itteni népi
kultúra és a népdalkincs, melynek
tanulmányozására a szintúgy andalúz
Manuel de Fallával vállalkozott.
Szokolay
Sándor 1964-ben
mutatta be a Vérnászból komponált
operáját.
A
József Attila Színház Flamenco–Vérnász
címen mutatja be a
darabot: „játék és tánc Lorca
alapján. Mese száz percben az andalúz
szerelemről”. Avagy: „zenés színmű”.
Andalúzia
az ellentétek
világa: homokos tengerpart és köves hegyek. Mindez
szintén megjelenik az
előadásban, a szövegben. Illyés Gyula
fordításában látjuk, és az
előadás Hargitai
Iván értő rendezésében nagy vonalakban
követi Lorca drámáját (dramaturg: Szokolay
Brigitta), két részben. Szünet
azonban nincs, a rendező az előadás előtt pontosan meg is
indokolja, miért
különleges ebben is a rendezése: az előadás
első részét a nézőtéren ülve
láthatjuk, a további részhez fel kell mennünk
a színpadra, ahol körben székeken
ülhetünk, a játszótér a színpadon
belül a nézőtér felé nyitott. Az
előadás
elénk hozza, megeleveníti Lorca világát,
Andalúziát, a rejtelmes, sejtelmes,
népi-népmesei világot.
A
történet elvben egyszerű,
de nagyon nem az. A lány (Menyasszony – Kónya
Merlin Renáta) 15 évesen három évig
jegyben járt Leonardóval (Lukács
Dániel) – csak neki van neve! –,
de felbontotta a fiúval az eljegyzést, feltehetően
Leonardóék szegénysége
miatt. Leonardo két év múlva elvette a lány
egyik unokatestvérét (Horváth Csenge),
azóta újabb két év telt
el, már gyerekük is született, most pedig, amikor mi
megismerjük őket, a Menyasszony
22 éves, és férjhez fog menni egy módosabb
fiúhoz (Vőlegény – Fekete Gábor).
A vőlegény anyja (Anya – Molnár
Zsuzsanna) éppen fehér inget varr
egy kézzel hajtott varrógéppel,
mögöttük a függöny baljós-sejtelmes
lilás-kék…
A vőlegénynek csak anyja él, testvérét,
apját megölték már nagyon régen, anyja
nem ment férjhez, és nagyon félti ezt a
fiát: Andalúziában gyorsan gyilkol a
kés. Nem bízik fia választottjában, de
megbeszélik, hogy elmennek megkérni a
lányt.
A
másik
szálon Leonardo még
mindig a lányt szereti, rendszeresen ellovagol a messzi
házhoz, de nem
beszélnek egymással. Leonardo felesége, anyja
(Anyós – Fehér Anna) is tudja ezt,
féltik is…
Leonardo
is
hivatalos az
esküvőre – innen már felköltöztünk a
színpadra. Igazi andalúz lakodalmat látunk
élő zenével, autentikus spanyol dalokkal spanyolul,
gitárkísérettel és rengeteg
tánccal. (Zenészek: Geier
Attila/Járinka
Erik Máté gitár, Kéménczy
Antal
zongora, utóbbi a zenei vezető, karmester is.) A
flamencóról tudjuk, hogy
„gyűjtőnév a spanyolországi
Andalúziában élő cigányok által a
18–19. században
elterjesztett népzenei és
táncstílusokra”. Legősibb formája az
ének (cante),
amihez itt hangszeres kíséret (toque) és
tánc (baile) kapcsolódik. A flamenco a
teljes emberre hatást gyakorol: viselkedésében,
életfelfogásában,
öltözködésében, szerep-mintáiban,
teljes valójában érzékelhető hatása.
Ezt
érezhetjük mi is, a kifejező jelmezekben előadott
táncokban. Koreográfus Gyulai Júlia,
asszisztens: Horváth Ádám. A
vendégek mulatnak,
Leonardo azonban vívódik, zaklatott, a
cselédasszony (Pikali Gerda) (a menyasszonynak
csak apja van– Nemcsák Károly)
hiába küldené el, nem megy. A templomi
esketés után
a menyasszony egyre jobban kerüli leendő férjét,
eltaszítja magától, majd
eltűnik, de eltűnik Leonardo is. A násznép
természetesen utánuk ered, az ilyen
szökés megbocsáthatatlan. Az erdőben
favágókkal találkozunk (Zöld
Csaba, Blazsovszky Ákos), majd a
Holddal (Fehér Anna), azután A
halál
(mint koldusasszony, Pikali Gerda)
keríti körbe a vőlegényt. A lány és
Leonardo között valódi erős
hajókötél
feszül, nem is képesek elengedni egymást. Amikor a
vőlegény rájuk talál, utána
már hármukat fűzi egymáshoz a kötél, a
lány nem tudja őket szétválasztani –
mindkét férfi meghal, egymást ölik meg.
Leonardo felesége ott marad a házban,
egyedüllétre kárhoztatva, gyerekeit nevelve
(már a második gyereket várja); a
lány Menyasszony marad, az Anyához menne, de ő
elküldi magától.
Végül
a szereplők mai
ruházatban jelennek meg, zárják le az
előadást.
Gyönyörűek
a spanyol
jelmezek, a menyasszony ruhája, vőlegény
öltözéke különösen dúsan
díszített,
hímzett. Jelmeztervező: Papp Janó.
Díszlettervező:
Horesnyi Balázs. A templom részlete a
sok gyertyával nagyon kifejező, plasztikus. A
nézőtér ülései fölött
épített
palló legvégén tartják az esketést
is. A lakodalomhoz hosszú asztalokat
használnak (székekkel) gazdagon terítve,
más díszlet nincs is, így elég tér
marad a táncokhoz. A zenekar oldalt ül, de a
gitárosok részt vesznek egyes
táncokban is.
Rendezőasszisztens:
Czipó Gabriella.
Játszanak
még:
Szomszédasszony
– Szabó Emilia, Fiatal lány
– Kucskár Kamilla, Egy vendég/Pap
– Horváth Barnabás,
Nyoszolyólányok – Kékesi
Diána, Veres Dóra, Vianello Julia,
Falubeli férfiak – Horváth
Ádám, Málits
András, Mocsár Patrik.
Az
előadás valóban több
szempontból is különleges, egyedi, igen kifejező,
méltó Lorcához.
Bemutató:
2024. október 4.
Megtekintett
előadás: 2024. november 25.
Budapest,
2024. november 26.
Megjelent a Kláris
25/2.számában.
Györgypál
Katalin
