Olivier Dutaillis darabja Albert
Einstein (Epres Attila) és Charlie Chaplin
(Pál András)
barátságáról szól,
helyesebben azokról a mondatokról, amiket ez a két
különböző és különös ember a
két világháború között és
a háború után mondhatott talán
egymásnak a világ
helyzetéről, az emberi cselekedetek
veszélyességéről, a háború
következményeiről a személyes életükben
és az emberiség életében.
A darab szerzője szerint
háromszor találkoztak, úgy, hogy Chaplin kereste
fel Einsteint. A Nagyvárosi fények
című film díszvendége volt Einstein Chaplin
meghívása alapján. Első személyes
találkozásuk során felidézték ezt az
eseményt. Einsteinnek megdöbbentő volt az
a hatalmas tömeg, amely a film bemutatására
összecsődült az utcán, ahogy
rajongtak, éljeneztek, hangoskodtak nemcsak a
filmbemutató, hanem az ő
jelenléte miatt is. Számára érthetetlen,
hogy az emberek tömegben képesek
egységesen viselkedni, ezt nem tekinti pozitív dolognak.
Chaplint ez nem rázta
meg, ő hozzászokott az amerikaiak viselkedéséhez.
Ebben az első részben
megismertük a szereplőket, elsősorban Chaplin regényes
életét, a művészt, a
kiváló üzletembert, aki londoni
életének nincstelenségéből menekülve,
Amerikában fiatal korára (29 éves volt)
saját filmstúdiót alapított, ahol sok
filmet készített. Megjelenik a színen Helene (Nagy Dóra), a gyömbéres
limonádé szakértője. Itt kell a nézőnek
ráébrednie, hogy bár a többi szereplő eredeti
nevén szerepel, Helene nem, tehát
a szerző nem ragaszkodik a szó szerinti hitelességhez.
Nincs ezzel semmi baj, a
művészet megrajzolja a saját területét, amely
arra szolgál, hogy (most éppen)
meséljen a humanizmusról, a felelősségről, az
életről. (Einstein utolsó
szerelme Johanna Fantova volt, egy meseszép prágai
könyvtáros hölgy, aki Einsteint
szolgálva szolgálta az egész emberiséget.)
A második
találkozásuk, a szerző szerint, a hirosimai
tragédia után
történt. Ebben a részben a fő
problémát az atombomba létrejötte és
várható
hatásainak megbeszélése jelentette. Való
igaz, hogy Einstein nem önálló
elhatározásából írta
elhíresült levelét az amerikai elnöknek,
figyelmeztetve,
hogy támogassa az atombomba
elkészítésén dolgozó fizikusokat a
munkájukban,
mert Hitler tudósai már nagyon közel járnak a
bomba megszerkesztéséhez, és a
háború kimenetele attól függ, hogy a bomba
gyártásának versenyében ki lesz az
első. Einstein Szilárd Leo tanácsára írta a
levelet. (A Christie’s-nél most
szeptemberben árverezik ezt a levelet, a
kikiáltási ár 4 millió dollár),
Szilárd Leo az utolsó lehetőséget
felhasználva jött át Európából,
pontosabban
Németországból Amerikába, ismerte az ottani
kutatásokat. Hirosima bombázása
után Einstein bevallja a darabban Chaplinnek, hogy már
úgy látja ő is, nem
kellett volna megírnia azt a levelet, de Einstein akkor
még nem tudott a gázkamrákról.
Kérdés, hogy hogyan nyilatkozott volna minden tény
ismeretében? (Megjelent egy
könyv 1946-ban: Egy világ vagy egy sem
címmel. Ebben az atombombát készítő
fizikusok írtak tanulmányokat, és Einstein,
aki figyelmeztette az emberiséget, hogy roppant veszélyes
helyzetbe került az
atombomba birtoklásával.)
A harmadik jelenet a
búcsúzás találkozója. Einstein
már egészségileg
gyenge, és ez valószínűleg
képességeire is hatással volt. Ebben az időben,
mint
mondta Chaplinnek, azzal foglalkozott, hogy megtudja, hogyan tervezte
meg Isten
a világot, milyen ismeretek szükségesek ehhez, pedig
neki kellett volna a
legjobban tudnia, hogy éppen ilyen kérdések
elkerülése érdekében Istent
megismerhetetlennek kiáltottuk ki. Chaplin,
családjával együtt, Svájcba
készült,
indulása előtti napon látogatta meg Einsteint, hogy
elbúcsúzzon. Őt az
Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló
Bizottság vette üldözőbe, ezért
kényszerült eladni stúdióját és
távozni az országból. Biztonsági
célból
1938-ban szervezett bizottság a háború után
a kommunista beszivárgástól félve
az egész filmipart megtámadta, hiszen itt sok
Európából származó ember
dolgozott. Chaplin is rákerült a listájukra,
és ezért elmenekült. Igaza volt,
hosszú börtön, egzisztenciális
ellehetetlenülés várt azokra, akiket akkoriban
megtámadott ez a bizottság.
A darab vitathatatlan
pozitívuma, hogy a második
világháború körüli
eseményeket felidézte. Már kezdjük
elfelejteni az atombomba keletkezésének
történelmi korát, a „csodafegyver”-ben
bízó, megvadult Hitler utolsó éveiben
rengeteg emberáldozatot és pénzt felőrlő
őrült elképzeléseit. Nagyon nem
szeretünk belegondolni, hogy mi lett volna, ha az ő
tudósainak sikerül
megtalálnia a „csodafegyvert”. A darab
kapcsán erre is gondolhatunk. Nem nagyon
ismertük az Amerika-ellenes Tevékenységet
Vizsgáló Bizottság munkáját
saját
korában sem, és így könnyű is elfelejteni.
Most erről is hallottunk, hiszen egy
igazán amerikai művészt, akinek anyagilag és
minden más szempontból is sokat
köszönhetnek az Államokban, szándékoztak
bebörtönözni, mint ahogy tíz
társával
meg is tették, ezzel erősen ártva az egyéneknek,
de az amerikai filmiparnak is.
Sajnálatos, hogy
ilyen sok vitát kiváltó történelmi
események
felhasználása nem tette lendületessé,
élőbbé, mozgalmassá a darabot, aminek
nemcsak mi nézők voltunk a vesztesei, de láthatóan
a színészek is. A színészek
korukat tekintve középkorúaknak
számítanak, így lehet, hogy ők nem tették
magukévá a megformált kor
tragédiáit, ezért mondataik erőtlenek voltak,
néhol
szárazak, érzéstelenek. Ez talán Nagy
Dóra szövegére volt a legkevésbé
jellemző.
A kosztümök (Cselényi Nóra) és
a díszlet (Enyvvári Péter)
megfelelőek voltak. Legszívesebben negatív
megjegyzéseket tennék a rendezővel (Ujj
Mészáros Károly) kapcsolatban, de
nem tudom, hogy mennyi és milyen lehetőségei voltak,
abban biztos vagyok, hogy
nem ez a rendezés teszi népszerűvé.
Bemutató:
Budapest, 2024.
október 2.
Megjelent a Kláris
25/1.számában.
Tóth
Attiláné
