August Strindberg, a svédek
leghíresebb drámaírója (1849–1912)
nem kevesebb,
mint 58 drámát írt élete során,
és magánélete is elég viharos volt, sokan
nőgyűlölőként tartják számon, valamint
híres arról is, hogy ateistából ötven
évesen „damaszkuszi” megtérővé lett.
Számos drámája közül mára
mindössze két
naturalistának mondott művét tűzik műsorra –
legalább is hazai színházaink –,
egyik a Júlia kisasszony, a másik a Haláltánc.
1907-ben megnyitotta
kísérleti kamaraszínházként az Intim
Színházat, amely azonban csak 1910-ig állt
fenn. E színháznak írta A
pelikán c.
négyszereplős drámáját, amely olyannyira
ismeretlen, hogy még a lexikonok,
életrajzok sem említik. Magyarra Kúnos
László fordította, a Radnóti
Színház számára Ördög
Tamás rendezte, aki
a Dollár Papa Gyermekei színházi műhely egyik
alapítója.
Strindberget
valószínűleg kudarcos magánélete
késztette arra, hogy az egyén legfőbb
problémájaként a családban való
élésnek kizárólag a negatív
oldalát ábrázolja,
a házasságot pedig földi pokolnak tüntesse fel.
Ez utóbbinak magas színvonalú
drámai megjelenítése a Haláltánc
c.
színműve, A pelikán azonban
jócskán
elmarad tőle.
Elise, az Anya a
központi figurája A pelikánnak (Tóth Ildikó). Amikor a darab elején
megjelenik a színpad elülső oldalán, sokáig
csak szemlézi a közönséget, nem
mozdul, nem beszél. Pár perc múlva azonban elkezd
mesélni meghalt férjéről, két
gyerekéről és vejéről, Axelről. Úgy
mesél, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne, csak a férj utáni adósság vagy
örökség nem ismert mindeddig. Fokról
fokra, a három másik szereplő egyenkénti
megjelenésével értesülünk Elise
borzalmas tetteiről, gyerekei iránti
közömbösségéről, hallatlan
önzéséről.
Kiderül volt férje iránti gyűlölete,
fösvénysége, anyai kötelességeinek
elmulasztása, és nagy megdöbbenésünkre
az a tény, hogy veje, Axel, egyben az ő
volt szeretője. Hozzáadta a lányához,
férjének örökségét
ígérve a férfinak.
Fredrik, Elise fia (Major Erik) már régen világosan
látja
anyja gonoszságait, mindig is apja pártján
állt, az apjának hitt, aki
szenvedett felesége szeretetlenségétől,
gyakorlatilag az asszony kergette
férjét a halálba. A fiú, látva a
szülei közti antagonisztikus ellentétet, az
anya kegyetlen bánásmódját,
élvhajhászását, az évek óta
tartó éhezést és fázást
a rideg lakásban, nem akar megnősülni, távol tartja
magát a lányoktól, hisz
mindegyikben saját anyját véli felfedezni.
Gerda, Elise lánya
(Sodró Eliza) nincsen tisztában a
család
valós viszonyaival, kezdetben anyjának ad igazat
mindenben. A nászútról
hazatérve kezd mindinkább rájönni,
férje nem szereti, csak kényszerből vette
feleségül, ráadásul nem őt, a
feleséget szereti, hanem az anyját, akivel még
mindig szerelmi kapcsolatban áll. Gerda most közeledik
bátyjához, akivel eddig
rossz viszonyban volt. Az egyetértés megteremtődik, de
kiutat nem látnak
helyzetükből.
Axel, Elise veje
és
egyben Elise szeretője (Bányai Kelemen
Barna m.v.) egyívásúak, utalások
hangzanak el arra vonatkozóan, hogy Axel
és az elhunyt férj rossz viszonyban voltak. Sőt, mintha
együtt tervelték volna
ki Elise férjének idő előtti halálát,
ám ezt a szöveg csak sejteti, nem mondja
ki egyértelműen. Axel számító és
gonosz, amikor kiderül, hogy nincs a beígért
örökség, elmenekül a lakásból, az
ottmaradottakra rázárja az ajtót.
A történet
tragédiával
végződik, de ez nem katartikus befejezés, inkább
kétségbeejtő és deprimáló a
nézők számára. Anya és a vő
gonoszságának igazi áldozatai Fredrik és
Gerda,
akik a fojtó füstben készülve a halálra
is jobban érzik magukat, mintha tovább
kellene tűrniük anyjuk gonoszságát. Nincs más
kiút e sötét világból, ezért
nyomasztó mindaz, amit a színpadon látunk.
A rendezés a
berendezetlen üres tér díszletével jelzi az
idegen, rideg környezetet. A
nappali szoba mindössze egy disznót formázó
óriás kanapét állít a
középpontba,
amely tükröződik a fényes padlóban. A
két nő ezen ülve, vagy rá támaszkodva
fejti ki mondandóit, míg a férfiak állnak,
a két testvér végül ezen a kanapén
várja be közelgő végzetét. A díszlet
része még a hatalmas bejárati ajtó, amely
végül örökre bezárul (tervező: Izsák
Lili). A jelmezzel is a szereplők karakterét
próbálták felszínre hozni. Az
Anya halvány bordó délutáni ruhát
visel, polgári öltözete nem kihívó,
pusztán
annyit jelez, hogy viselője nem gyászolja férjét,
és még szerelmet vár az
élettől. Gerda zöldszínű
kötényruhája nőietlenné teszi
viselőjét, amit még csak
fokoz a vastag harisnya és ízléstelen drapp
szandál. A legfurcsább Fredrik
kinézete, aki kopaszodik, ám hátul hosszú a
haja, atlétatrikót, és az utolsó
jelenetben alsónadrágot visel. Egyik felnőtt gyerek sem
hasonlít saját
korosztálya átlagos öltözetéhez,
magatartásához. Axel öltözete jellegtelen
nadrág, zakó (tervező: Ignjatovic
Kristina).
Tóth Ildikó Elise szerepében mindvégig küzd,
hogy
olyan gonosz legyen, ahogy Strindberg megírta jellemét, a
„pelikánt”, mely nem
táplálja vérrel fiait, hanem szívja
vérüket. Ám jóságos
arckifejezése, szelíd
lénye ellentmond ennek a karakternek. Mint szerep, a
pszichológiában
megtestesíti a kognitív disszonancia esetét:
képtelen magát kívülről látni,
és
saját tetteivel szembenézni. Major Erik a
fiú szerepében jól ráérzett a
szerepre, meglepő koravén figurát játszik
jelezve, már most fiatalon elérkezett a sztoikus
bölcsességhez, hangját soha
nem emeli fel. Sodró Eliza legtöbbször
felemelt hanggal, anyját túlordítva hozza a
csalódott fiatalasszonyt. Bányai
Kelemen Barna (m.v.) kellően gonosz eszközökkel,
durvasággal, iróniával alakítja
Axelt.
A kamaradráma
dramaturgja: Hárs Anna. A rendező
munkatársa: Perényi Luca.
Bemutató
előadás: 2024. május 10.
Megtekintett
előadás: 2024. május 15.
Budapest, 2024.
május 19.
Földesdy
Gabriella