A modenai
Emilia Romagna Teatro
Fondazione előadásában láthattuk Samuel
Beckett mindeddig leghíresebb abszurd
drámájának legújabb
változatát,
amelyet a görög Theodórosz Terzopulosz
rendezett. Beckett abszurdja 1952-ben jelent meg, és 1953-ban
már színpadon
játszották Párizsban, az eltelt több mint
hetven év alatt semmit sem veszített
aktualitásából. Ennek oka –
valószínűleg – talányos nyelvezete
és
többértelműsége, amely újra és
újra elbűvöli közönségét, és
megfejtésre
készteti: kit rejt Godot személye, mit jelent az
örök várakozás, van-e értelme
a szenvedésnek, és egyáltalán, az emberi
életnek, ha nincs lehetősége a végső
titkok megfejtésére, és csak a puszta és
véges fizikai lét marad neki?
Minden
rendezés megalkotja az
elképzelt teret, ahol az öt szereplő mozog. A szerzői
utasítás csak a sivár
tájat és benne az egy szem kopár fát jelzi
díszletként, ezt általában minden
előadás kisebb-nagyobb eltéréssel megtartja. Terzopulosz
rendezésében teljesen
szakít ezzel a hagyománnyal. A színpad
közepén egy jókora mechanikus szerkezet
(installáció) áll, négy hatalmas
négyzet alakú fatábla alkotja, ennek
közepét
lehet fel-le, illetve oldalirányban nyitni, zárni.
Kinyitva kereszt
alakot ölt a nyílás. Először csak
felfelé nyílik a tábla annyi helyet hagyva,
hogy Vladimir és Estragon fekve elférjenek ebben a
résben. Ők a darab végéig
ebben a fekvő helyzetben, alig mozogva mondják végig a
szövegüket. Pozzo és
Lucky megjelenései alkalmával kinyílik a
fatábla oldalirányban is, a keletkező
résben felül Pozzo áll, mintha gyeplőt tartana
kezével, míg Lucky a földön
állva tölti be a lenti rést. Az üzenetet
hozó Fiú a díszletet kihagyva, előtte
pár méterrel jelenti be a soha meg nem érkező,
csak üzengető Godot újabb
halogatását érkezésére
vonatkozóan.
A
különös díszletmegoldás olyan,
mint egy rejtvény, meg akarjuk fejteni jelentését,
üzenetét, milyen rendezői/díszlettervezői
(a díszlet is Terzopulosz munkája) gondolat
húzódik meg mögötte? Beckett
darabja a jövőben játszódik, méghozzá
egy világégés vagy egy ismeretlen
pusztulás utáni világban, amikor alig van ember a
földön. Az azóta eltelt
hetven év azonban ráébreszthet bennünket,
hogy a Godot nemcsak egy valamikori
jövőkép, hanem éppúgy lehet az emberi
lélek kiüresedésének lenyomata akár a
mű megírásakor, akár az azóta eltelt
hetven évben bármikor, így most is.
Világégés és fizikai pusztulás
nélkül is
képes az emberi psziché leépülni,
elmagányosodni, emberi mivoltából kilépni,
s
az abszurd itt éppen a visszaépülés
lehetőségeit kutatja. Hogyan válhat az
ember megint emberré, s hogyan építheti fel
lelkét bizakodással s fordulhat
ismét embertársa felé, miközben léte
ugyanúgy reménytelen, és csak a Várakozás,
illetve a Semmi tölti ki. Ez független a
fizikai
környezet milyenségétől, a kopár
tájtól, mert befelé beszél,
önmagához szól.
Ha ezt a
lehetséges narratívát
tesszük a középpontba, akkor több, mint
szimbolikus a díszlet. A fatáblák között
hézagként kialakuló kereszt alak a jelenlegi ember
vagy emberiség sorsát
szimbolizálja: keresztre van feszítve, a
mozgástere annyira leszűkült, hogy nem
tud létezni a kereszten kívül. Vladimir és
Estragon az első részben lábtól
fekszenek, fejük egymástól távol esik, a
második részben már a fejük
középen találkozik,
végül a két fej egymáson nyugszik. A
másik páros (Pozzo és Lucky) függőleges
helyzete alig, vagy egyáltalán nem változik.
A
színpadi megvalósításhoz
maximálisan hozzájárul a színészek
játéka. Különösen a Vladimirt
játszó Stefano Randisi és az
Estragont alakító
Enzo Vetrano játéka volt jelentős. A
mozgás hiánya arra késztette őket, hogy hangjuk
többszöri változtatásával
érjenek el hatást. Kezdetben minden elhangzó
mondatuk alatt és után nevetnek,
majd egész halkan, suttogva beszélnek, hogy később
erőteljesen felerősítsék a
hangjukat, szinte kiabálnak, végül
nyugvópontra jut a beszéd, ismét halk lesz,
tagolt, komoly, jelentőségteljes. Pozzót Paolo
Musio szinte mozdulatlanul, kezét előretartva, monoton
szövegmondással
csinálja végig, a Luckyt játszó Giulio
Cervi pedig egyhelyben, de futólépésben,
zihálva teremti meg a figurát. A
Fiú néhány mondatos szerepét,
többségében a kérdésekre adott
tagadó válaszait
nem gyerek, hanem felnőtt színész, Rocco
Ancarola játssza.
A
játékidő 1 óra 40 perc volt szünet
nélkül, és teljes odafigyelést
igényelt. A különleges látvány, az olasz
nyelvű
beszéd hullámzása nagy élményt
jelentett az ott ülő nézőknek.
Beckett
művét Carlo Fruttero fordította olaszra,
rendezőasszisztens: Michalisz Traitszisz, zene: Panaiotisz Velianitisz. A
produkció az Emilia Romagna Teatro ERT / Teatro
Nazionale, Fondazione Teatro di Napoli – Teatro Bellini és
az Attisz Színházi
Társulat együttműködésében jött
létre.
Előadás
a MITEMEN:
2024. április 10.
Budapest, 2024.
április 12.
Földesdy
Gabriella
