A 20. század a
horvát
történelemnek is zivataros százada, annak
ellenére, hogy ők mindkét háborúból
győztesen kerültek ki. Tena Stivicic,
jelenleg Skóciában élő horvát
születésű drámaíró
színművében négy generáció
történetét kíséri végig egy
család sorsában, és nem tudja megkerülni a
jelenleg
uralkodó politikai állásfoglalást,
például Tito marsallról és az ő
partizánjairól,
akik a „támogatott”, győztes oldalon álltak.
Természetesen némi szó esik a gaz
fasiszta usztasákról is, akik Hitler mellé
álltak, és szerepük szégyenletes.
Mindez három
évszám
köré csoportosul és egymásba játszik a
darabban. 1945, a
háború vége, 1990,
Jugoszlávia szétesése és 2011,
Horvátország csatlakozása az EU-hoz adja meg az
események hátterét. A darab szerzője londoni
ösztöndíjas tanulmányai során
írta
meg részben saját családjának
némileg kibővített történetét, amivel Susan Smith Blackburn-díjat nyert,
színdarabját 2015-ben a londoni National
Theater is bemutatta. Stivicic egy interjúban
elmeséli, hogy a horvát
történelem eseményei ismeretlenek az angol
közönség számára, nekik mindaz,
amiről szó esik, merő egzotikum, ami nagy
érdeklődésre nem tart számot, hisz
Horvátországból csupán az adriai
tengerparti nyaralások kapcsán szoktak
beszélni.
A zágrábi
Kos
családban Vlado, az apa az egyedüli férfi,
felesége Mása, két lánya, Alisa és
Lucija, valamint sógornője Dunja alkotják a
családot, korábban még velük élt
Mása és Dunja anyja, Ruza, Alekszandr Kralj a
lányok apja, és a ház eredeti
tulajdonosa Karolina, akinek apja Argentínába
menekült a háború után. Ruza
nagymamáék 1945-ben költöztek be abba a
házba a kis Másával, ahol anyja
cselédként dolgozott valamikor, a lakást egy
kommunista funkcionárius utalta ki
hálából a fiatalasszony agitációs
mozgalmi munkájáért. Évekig együtt
élnek az
itthon maradt Karolinával, majd a föléjük,
alájuk költöző szomszéd családokkal.
1990-ben összegyűlik a család, amikor Ruza meghal, a
harmadik dátum esetén
2011-ben pedig a kisebbik lány, Lucija esküvője adja az
apropót a családi
találkozóhoz.
A családi
összejövetelek sosem zökkenőmentesek. Mosolyogva
indulnak, előbb-utóbb
előkerülnek a régi sérelmek,
életmódbeli különbségek, amire
még rájön az
állandóan változó politika. A II.
világháború után mesterségesen
létrehozott
Jugoszlávia Tito haláláig együtt maradt,
ám utána kirobbantak a lefojtott
indulatok, megindult a széthúzás, hiszen az
összekovácsolt, ám teljesen
különböző célú nemzetek mind
önállóak akartak lenni, és saját
akaratuk szerint
boldogulni. Tudjuk, az indulatok polgárháborúba
torkollottak, a balkáni lőporos
hordó – nem először – lángra kapott,
és évekig háborúztak szerbek,
horvátok,
bosnyákok (és a többiek is), csak a nemzetközi
katonai beavatkozás vetett véget
ennek, sok-sok áldozatot hagyva maga után. A Kos
családban a háború után Vlado
elvesztette tanári állását, Dunja pedig
elvált agresszív és erősen nacionalista
férjétől, Karloótól.
A darab
magánéleti
problémái legjobban a két
lánytestvér, Alisa és Lucija között
meglévő és
meg-megújuló ellentétben mutatkoznak meg. Alisa
Londonban tanul és dolgozik,
szingli jelenleg, de tervezi, hogy hazaköltözik a
közeljövőben. Szexuális
szabadosságáról (néger partner,
leszbikussággal kacérkodás) apjával
vitatkozik,
míg Lucija a hagyományos házasságot
választja egy gazdag vállalkozóval. A
konfliktus akkor durvul el, mikor Alisa Markótól, az
elköltöző szomszédjuktól
megtudja, hogy Lucija vőlegénye kényszerítette
őket arra, hogy kártérítés
ellenében költözzenek el a házból. A
két lány közti vita hangereje és
gyűlölködő jellege bennünket, nézőket is
letaglóz. A harag bent marad a
lányokban, nem békülnek meg egymással, nyitva
marad, melyiküknek van inkább igaza.
A darab utolsó
jelenetében a család ősanyjának, Monikának
(Ruza anyja) szelleme jelenik meg az
esküvőre készülő házban, és
elmeséli, hogy amikor cselédként kezdett dolgozni
az Amrus családnál, a tulajdonos fia titokban
belészeretett, bár nem hangzik
el, de valószínű, hogy tőle származik egyetlen
lánygyermeke, az a Ruza, akinek
leszármazottai egyedüli birtokosai lesznek a régi
polgári háznak.
Kálmán
Eszter
díszlet- és jelmeztervező nem épített
díszletet a
színpadra, egyetlen pohárszékkel és egy
nagy ovális asztallal bútorozta be a
teret, ahol a parázs veszekedések zajlanak. Mindezt
néhány kellék egészíti ki,
mint a háttérben egy virtuális
tv-készülék, amit időnként bekapcsolnak, de
látunk egy videót is, ahol Karloo beszél
hazája lehetséges jövőjéről. A ruhák a
20. századi trendet követik, Lucija esküvői
fehér csipkeruhája viszont
beszédesen túlméretezett:
álhagyomány, máz, hamis vallásosság.
A darabot Falcsik
Mari angolból fordította,
lektor: Lantos László, dramaturg: Kelemen Kristóf, ömlik a
trágár beszéd a színpadról,
felteszem az
eredetiben is így van ez, nem másképp. A
színészi alakítások közül Sodró Elizát (Lucija) kell elsőként
említeni, akinek színpadi ordítása
talán még az utcára is kihallatszik, annyira
szenvedélyes. Ezúttal a szerep neki való,
számos süteményt fogyaszt el, amivel
mindenféle falánkságát képes
érzékeltetni. Bata
Éva (m.v.) (Alisa) ugyancsak ordítva beszél a
darab súlypontján, testvére
ellenpontjaként ő is jól játszik. Az
ordítás helyett inkább befelé, fojtott
hangon kellene beszélniük, az legalább olyan
hatásos. További szereplők: László
Zsolt (Vlado), Tóth Ildikó
(Mása), Pálfi Kata (m.v.) (Dunja), Schneider
Zoltán (Karloo), Kováts Adél
(Karolina), Bodoky Márk (m.v.) (Mása
apja), Berényi Nóra Blanka (Ruza), Hay Anna (m.v.) (Monika), Nagy
Márk (Marko), Gazsó György
(Marinko).
Rendezte: Alföldi
Róbert, rendező munkatársa: Ari
Zsófi, világítás: Baumgartner
Sándor.
Bemutató
előadás: 2023.október 21.
Megtekintett
előadás: 2024. február 3.
Budapest, 2024.
február 5.
Földesdy Gabriella