Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

A REVIZOR

Nemzeti Színház 

Kevés színdarab lehet aktuálisabb, kortalanabb Gogol 1842-ben véglegesített művénél, A revizornál. Groteszk eszközökkel eleveníti meg kicsinyes, megvesztegethető figuráit, akik már megjelenésükkor nevetségesek, hogy közelebb hozva gyengeségeiket, egyenesen sajnálatraméltó alakoknak lássuk őket. Gogol szatírája nem évül el, míg emberi társadalmak léteznek. Ezúttal a grúz rendező, Avtandil Varszimasvili színpadi változatában és rendezői elképzelésében láthatjuk a szatírát, amit Kozma András dramaturg fordított magyarra.

Varszimasvili – mondhatni – szertartásszerűen vitte színpadra Gogolt, sőt, a díszletet is ő tervezte, vagyis a teljes koncepció, a látvány, tartalom, mondanivaló együtt született meg a fejében. Nem most, hanem korábban, Grúziában, ahol azóta is játsszák, hozzánk átültetésre került most a Nemzetibe. Mégsem lett ugyanaz – mondja ő –, mert más országban, más színészekkel egy rendezés sem lehet ugyanaz. A díszlet szabad teret imitál, nem épületet, kopasz nyírfák állnak szétszórtan, köztük egy jókora tócsa, amibe mindenki belelép, elöl két csőbunker (csatorna?), amibe időnként bemenekülnek a szereplők. A zsinórpadlásról pedig hat vödör lóg madzagon, ezek lifteznek le s fel, időnként le is locsolnak valakit a benne lévő vízzel. Az eső kétszer is elered, megtölti a mélyedést, alatta ázik egy Thonet szék.

Bibliai keretbe ágyazták a történetet, miszerint Isten elküldte két angyalát Szodomába, keressen igaz embereket, de csak egy családot talált (Lót), A revizor orosz kisvárosában egy sem akadt, a végén rá is dől az erdő a szereplőkre. A bibliai kereten belül a játék másképp folyik, mint egy megszokott realista szatírában. Az az érzésünk, hogy a két részben előadott, bő három órás előadás nem egy orosz kisvárosban történik, hanem a Lipótmezőn, vagy valamelyik egészségügyi intézmény elmekórtani osztályán. Gogolt így is lehet rendezni, a történet elbírja azt, hogy eszelősként futkosnak a szereplők keresztül-kasul a színpadon, hogy szinte mindenki ordítja a szöveget, egyesek vihognak, danásznak, mások hadarnak, dadognak, hebegnek-habognak, és sok szöveget nem is lehet érteni. És amikor már unnánk a furcsa mozgásokat, a csőbe bújást, a kigúvadt szemeket, a térdemeléses futást, akkor mindenki táncra perdül egy oroszos muzsikára (zene: Josef Bardanasvili).

Ez esetben miről szól Gogol szatírája? Nem arról, hogy az emberek engedték becsapni magukat egy álrevizortól, s megdöbbennek, amikor majd jön az igazi. Varszimasvili szerint a darab szereplői megnyomorított emberek, nem működik a közösség, az egyénnek nagyon kicsi a mozgástere, kénytelen az elvárásoknak megfelelni, és ráadásul közeleg a háború (ez nagyon aktuális, már lassan két éve tart!). Szomorúság árad belőlük, mert nem lehetnek önmaguk, kénytelenek megalkuvók, korruptak lenni, ezt is muszáj. De vajon az álrevizor is ezért enged a csábításnak? Hisz ő tud mindent, választhat. És ő az ördögit választja. Hlesztakov és szolgája nemcsak lenézik, hanem kihasználják a szerencsétlen embereket, majd lelépnek a pénzzel. Vagyis nem Isten küldöttei, hanem a sátánéi, más szóval: két szélhámos. A városi elöljárók magabiztosságát az a levél töri le, amelyből tudomást szereznek csúnya átverésükről. A postamester olvassa fel az érintetteknek, jó szokása ez, hogy ő minden, kezén átmenő levelet felbont, és puszta kíváncsiságból elolvas. Hlesztakov a levélben gúnyos elégedettséggel ír megkopasztott áldozatairól, főként a buta és korlátolt polgármesterről, kacér feleségéről, szerelembolond lányáról.

Az életben vannak nyertesek és vesztesek. Amikor elhangzik a kétségbeesett felkiáltás, amely a nézőkhöz szól: „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!”, akkor a vesztesek ismerhetnek magukra, ezek vagyunk mi nézők, és inkább sajnálni lehet bennünket, nem elítélni. Az élet művészei valahogy mindig megússzák, az igazság meg odaát van, tudjuk…

A jelmeztervező (Teo Kukhianidze, Gyöngyösi Renáta) törekedett arra, hogy kortalanul öltöztesse a szereplőket, annyira, hogy jellegtelenek lettek. Az álrevizor fehér pólójának kinyúlt az ujja, mindenkin használt ruhaüzletből való göncök vannak, a polgármester lányának kabátujjához varrták az egyujjas kesztyűt, két copfja nagyra nőtt óvodást sejtet a lányban. Posljopkina (Nagy Mari), Gogolnál egy lakatos felesége, ám itt csak néma szereplő, aki a második rész hét „kölcsönkérési” jeleneténél keresztülfut a hátsó színpadon. Mindez komikus és egy rendezői koncepció része, amelyet a színészek maradéktalanul magukévá tettek. Főként Trill Zsolt, aki kiváló a magát dörzsöltnek gondoló, de alaposan átvert polgármester szerepében. Katona Kinga (Marja) a felismerhetetlenségig megváltozott külsővel játssza az anyjának kiszolgáltatott, gátlásos leányzót, Szűcs Nellinek kevesebb a lehetősége, de minden lehetségest kihoz a kacér feleségből. Meglepő az álrevizort alakító Herczegh Péter, szintén gyerekes vonásokat mutat, hol vihorászik, hol kacarászik, vetkőzik kicsit, majd futkos, táncol, nem egy szélhámos típus. Bordás Roland Oszipként (szolga) mindig a helyén van. Üdítő jelenség Mészáros Martin a postamester szerepében, figyelemreméltó Kristán Attila mint kórházi főgondnok. Schnell Ádám, Berettyán Sándor jól komédiázik a két kripli földesúr groteszk jeleneteiben, viszont a darabban nem létező Iván pópa (Rubold Ödön      ) csak azért lett beiktatva, hogy a vonatkozó bibliai szöveget beolvassa.

A rendezővel készített interjúban olvashatjuk, hogy ebben az előadásban A revizor csak egy Varszimasvili féle misztifikáció, és az általa megélt valóságot tükrözi, amit ő így él meg. Ez korrekt megfogalmazás, hisz képtelenség a valóság minden oldalát kibontani egyszerre.

Bemutató előadás: 2023. december 2.

Megtekintett előadás: 2023. december 29.

Budapest, 2024. január 1.  

Megjelent a Kláris 24/3. számában                          

 

                Földesdy Gabriella

 

 

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©