Mozart 1781-ben,
mindössze
25 évesen érkezett Bécsbe a letelepedés
szándékával, háta mögött igen
jelentős
európai sikerekkel. II. József ekkor éppen 40
éves, jelentős eredményekkel
uralkodóként; a Bécsben igazán nem
jelentéktelen Antonio Salieri pedig 31 éves. Peter
Shaffer drámájának
címe azonban
nem Mozart, hanem Salieri, műve egy
kivételes zsenihez képest magát csak
középszerűnek gondoló-érző,
egyébként
sikeres és tehetséges ember drámája. Mozart
neve önmagában fogalom is, (néhány más
művész nevével együtt) az abszolút
kiválóság, őstehetség, zseni stb. fogalma,
etalonja, amit tovább növel máig ismeretlen pontos
oka korai halálának.
A Pesti
Színházban Zöldi Gergely
fordítása alapján a Hegedűs D.
Géza és Hársing Hilda
által készített színházi
változatot láthatjuk két
részben, Hegedűs D. Géza rendezésében.
Mozart alakja (ifj. Vidnyánszky Attila),
magatartása, felfogása, kiszólásai oly
mértékben idegenek Bécstől, az udvar
felfogásától és szokásaitól,
ami
lehetetlenné teszi, hogy a fiatalember az udvarban
állást találjon, bármennyire
is tehetséges a zenében.
Öntörvényűsége új megoldásokra
ösztönzi a zeneszerető,
hegedűn játszó császár (Wunderlich
József)
és az udvar parancsai, előírásai, szokásai
ellenében. Salieri (Ötvös András)
az, aki azonnal felismeri
Mozart óriási tehetségét, és azonnal
szembeállítja a magáéval, amit addig
„isteninek”
vélt – de az isteni dallamokat Mozart
zenéjében hallja meg. Ha nem is azonnal,
de megesküszik, hogy Mozartot elpusztítja. Olykor
sikerül gátat szabnia Mozart
érvényesülésének, olykor nem,
még barátjának is tetteti magát, amit
Mozart
örömmel vesz. Constanzét, Mozart szeretett
feleségét (Constanze Weber – Szilágyi
Csenge, anyja, Frau Weber – Kútvölgyi
Erzsébet) végül nem
„csábítja
el” Mozart segítése fejében, de azt
megérti: nem a jósághoz, az erkölcsös
élethez kötött a zseniség. És ha
már ő úgysem zseni, akkor minek legyen
„jó”? –
nem támogatja tovább a szegényeket, és a
házastársi hűséget is megszegi,
boldogan lesz szeretője az addig áhított
énekesnőnek, Katherinának (Katherina
Cavalieri, Salieri sikeres tanítványa – Márkus
Luca).
Mozart
senki
társaságában
nem hazudtolja meg magát: egész lényét
átitatja szexuális túlfűtöttsége
Constanzéval (Intim koordinátor: Egyed
Bea), szinte túlvilági lelkesedése a zene,
saját munkái iránt a császárral
és az udvari emberekkel, már aki ezt hagyja. (Gottfried
van Swieten báró, a
Császári Könyvtár prefektusa – Telekes
Péter, Franz Orsini-Rosenberg gróf, a
Császári Opera igazgatója – Gados
Béla, Johann Kilian von Strack,
császári kamarás – Karácsonyi
Zoltán).
Ráadásul irritálóan öntelt,
ellentétben Salieri visszafogottságával,
vívódásával saját tehetsége
felől.
Mozart
szinte
gyermekien
viselkedik, mindenkit megsért, magatartása,
felfogása mindenkit elriaszt.
Komponálásért alig, vagy egyáltalán
nem fizetnek, tanítványai elfogynak, de
amúgy sem szeret tanítványokkal vesződni, egyre
inkább és hevesebben csak
zeneszerzéssel akar foglalkozni. Apja halála
megrendíti. (Leopold Mozart – Hegedűs D. Géza.)
Ugyanakkor
sokat költenek, ő
maga is dorbézol éjszakákon át,
később a gyerekeire is pénz kellene, egyre
inkább nyomorognak, miközben folyamatosan remekműveket hoz
létre. Salieri még
cselédlányt is fizet nekik név nélkül
(Lorl, szolgálólány – Bukovszky
Orsolya e.h.), csakhogy
megtudja, min dolgozik „vetélytársa”.
Közvetlenül azonban nem árt neki,
halálát
nyilván nem ő okozza, bár „gyűlöletével
mérgezi tíz éve” – mondja. Mozart
ebből
nem sokat érez meg, úgy tűnik, saját
külön világában él a leginkább, a
zene
bűvöletében, varázsában. Talán tudja,
talán nem, hogy a császár háborúzik
a
törökökkel, ami miatt csökkentik az udvari
zenészeknek adható fizetséget is.
1790-ben meghal II. József, az új császár
pedig másképpen gondolkodik, Mozart
ekkor már mind jobban betegeskedik. Halála
közeledtével egyre többet küzd éji
álomképével,
még attól is fél, hogy megőrül…
és mégis szinte folyamatosan komponál.
Ismeretes,
rendkívül
termékeny zeneszerző volt. Rövid élete alatt –
35 évet élt mindössze – több
mint hatszáz zeneművet hozott létre, korának
szinte minden zenei műfajában
jelentőset alkotott. Írt miséket, operákat,
oratóriumokat, kantátákat, orgona-
és zongoraműveket, versenyműveket és
szonátákat a legkülönfélébb
hangszerekre,
kamarazenei műveket, dalokat, balettet, színpadi
kísérőzenét. Utolsó művét már
nem fejezhette be, Salieri jegyezte le végül (Shaffer
drámája, amely Puskin
műve és nem történelmi tények alapján
készült, csak fikció Salieri és Mozart
viszonyát illetően.)
„A
varázsfuvola”
szabadkőműves tartalmát igazából csak Gottfried
van Swieten báró ismeri fel,
aki Mozartot bevezette a szabadkőművesek közé, és
most kitagadta mint árulót. A
bárót Salieri hívta meg a külvárosi
színházi bemutatóra.
Ha azt
kutatjuk, mitől zseni
valaki, vagy miként születik egy remekmű,
tévúton járunk. Salieri a darabban
szinte beleőrül a gondolatba, hogy ennyire
túlszárnyalta őt valaki, hogy éppen
Mozart, az csaknem mindegy. Középszerűvé
süllyed saját szemében, amit nem képes
elviselni. Mozart halála után még 34 évet
élt, és a darabban végül öngyilkos
lesz. Valójában cáfolja, hogy megölte volna
Mozartot, a darabban egy
félmondatos utalás is történik a Puskin
művében megírt legendára – de a tudat,
hogy nem ő a zseni, vagy másképpen: ő nem zseni, szinte
megöli. A középszerűek
pártfogója lesz igen keserűen – és
szemében mindenki csak középszerű, aki nem
Mozart, így megvetendő, lenézendő, talán
„haszontalan” is. Tehát értéktelen.
Mármint
Shaffer darabjában, és így az előadásban.
Pedig
Salieri
a maga korában
a legelismertebb operaszerzőnek számított: operáit
Bécsen kívül játszották
Drezdában, Münchenben, Firenzében,
Milánóban, Velencében, Rómában,
Nápolyban,
Párizsban, Prágában, Koppenhágában
és Stockholmban is. Korában sokkal híresebb
és jobban megbecsült komponista volt Mozartnál.
Salieri 1813-ban a bécsi
konzervatórium alapító tagja, majd 1817-től
igazgatója is lett. Tanítványa volt
Beethoven, Franz Schubert, Liszt Ferenc és Johann Nepomuk Hummel
is. Az azonban
elképzelhető, hogy Salieri zenéjét még
életében elfelejtették, ellentétben
Mozart zenéjével.
Az
előadásban Salieri
mellett találjuk a két hírhozót, Első
Venticellót (Csapó Attila) és
Második Venticellót (Ertl Zsombor), akik
külön színt adnak a történésekhez.
Giuseppe
Bonno – Dengyel Iván, Emanuel
Schikaneder – Nyomárkay Zsigmond e.h.
Játszanak
(táncolnak) még: Bálint Barna,
Dzsupin Ádám, Fehér Laura,
Tóth Brigitta, Szabó András, Vitárius
Orsolya. Koreográfus: Bodor Johanna.
A
díszlet igen jellegzetes,
rengeteg földig érő, óriási,
mozgatható aranyszínű függöny uralja a
színpadot.
Olykor egy kisebb méretű pianínót láthatunk
és székeket, kisasztalt, ha
szükséges. Díszlettervező: Pater Sparrow.
Sok
részletet hallunk
természetesen Mozart operáiból, egyiknek
részleteit mozdulataival maga Mozart
szinte eljátssza a császárnak. Zenei
munkatárs: Mester Dávid.
Mozart
alakja,
megformálása
ebben az előadásban is különleges, egyedi, és
igen jellegzetes a különbözősége
Salieri megjelenésétől, figurájától.
Ezt természetesen igen eltérő
öltözékük is
mutatja. A jelmezek mind korabeliek, kifejezőek, fényűzőek,
Mozart szinte
idegenül mozog az udvartól némileg eltérő
öltözékében. Jelmez: Pintér Anina.
Rendezőasszisztens:
Szládek Kata.
Bemutató:
2023. november 25.
Megtekintett
előadás: 2023. december 5.
Budapest,
2023. december 6.
Györgypál
Katalin
