Minek is „A
vége”? Több
mindené lehet, de ahogy a felkavaró három
és fél órára (egy szünettel) a
magyarázatokat nem szabad, vagy nem érdemes
keresnünk, magyaráznunk (a „nem
tudom, de megmagyarázom”-elv itt is szigorúan
tilos), hát a címét se magyarázgassuk.
Három
és fél órában egy
fotográfus vívódásai
gyermekkorától 52 éves koráig, és
még egy kicsi. Miközben
külön nagyregény lehetne a főhős, Szabad András
anyjának (Anya – Kováts Adél)
élete az örökölt igen
értékes zongorával és hirtelen
halála férjének (László
Zsolt) kiszabadulása előtti éjszakán; apja
háromévi börtöne
(1956 után), majd kálváriája,
szervezkedései, amik nem vittek sehova,
haldoklása rákban a kórházi ágyon; a
házbeli (Szív utca 8., természetesen már
Budapesten) grófnő (szintén Kováts Adél)
tanulságos élete, majd vidékre
költözése; a Lukács fürdőben kezdődő
és sok éven át tartó előbb szerelem, majd
csak ismeretség a nála jóval idősebb nővel
(Keresztes Dalma – szintén Kováts
Adél); a tanárnő (Selyem Adél – Bata
Éva)
élete, akibe gimnazistaként szeretett bele, és
részben emiatt otthagyta a
gimnáziumot, későbbi véletlen
találkozása vele mint fiatal anyával a
csecsemővel a karján. Nóra (szintén Bata
Éva) rejtélye, aki a fő
„témának”,
Évának a barátnője, életének
tanúja. És maga Éva (Lovas Rozi),
akivel hét évig éltek együtt, és
akinek életét,
személyét nem képes megérteni. Mert
nyilvánvalóban nem is lehet. Éva tragikus
családi háttere a soproni nem épelméjű
anyjával és fivérével, mégis a
Zeneakadémián ad zongorahangversenyt – itt
fontossá válhatna a főhős
zongora-öröksége, Éva gyakorlását
a férfi azonban ki nem állhatja...
Ha mindez
szép kronológiában
kerülne elénk, az sem volna önmagában
érdektelen; de legalább három időbeli
síkon szinte követhetetlenül mozgatva, inkább
már felkavaró. Ámde éppen ebben rejlik
bonyolultsága is: pontosan azt akarja megmutatni, hogy nem
ismerhetjük az
okokat, a miértekre – amik az események olykori
gyors váltakozása miatt meg sem
fogalmazódhatnak akkor – nem is jöhet válasz,
az események csak látszatra
következnének egymásból, az idősíkok
önkényesnek tűnő váltakozása ezt
kizárja.
Vehetjük
úgy is, hogy az 52
éves, magát most rákosnak hívő (volt)
fotográfus, Éva halála után két
évvel
elutazik két hónapra Krétára a
filmtekercseivel – ez a 90-es évek közepe
táján
történik, amiből sok történés időpontja
visszaszámolható –, hogy az
Éváról
készült rengeteg felvételét
feldolgozza-szortírozza? – és eközben gondolja
végig addigi életét úgy, ahogyan az emberi
agy működik: képekben, időrendet
félretéve, mondhatni, így időben
„összevissza” – miközben mégis
lenyugszik
valamelyest, „feldolgoz”. Talán utána
ismét itthon van, egyrészt mert – szinte
mellékesen – kiderül, hogy mégsem
rákos, másrészt, mert szintén mintegy
mellékesen kap egy fotót egy ismeretlen fiatal
lánytól, Apámnak felirattal
– ő csak Évával közös lányuk
lehet, mert Éva,
már Amerikában, egy homoszexuális férfihoz
ment feleségül, vele pedig egy
utolsó szenvedélyes éjszakát (vagy csak
órát) töltött – és most izgul,
milyen
lesz találkozásuk a Gellért
Szállóban. De, ismétlem, éppen úgy
csak mellékesen,
mint a rengeteg sikeres fotókiállítás
megemlítése a világ fővárosaiban az előző
15 év
alatt, Éva nélkül. Sikerének legelső
állomását az őt már elhagyott Éva
szervezte meg tudta nélkül, Amerikában (most ne
firtassuk a szerzői jogokat),
és amelyre végül is kijutott.
A
történet egésze annyira
követhetetlen időben, hogy olykor mindhárom
színész – tehát a főhős mindhárom
életkorában (52 évesen –
László Zsolt, 30-as éveiben – Porogi
Ádám, gimnazistaként – Katona
Péter Dániel) – egyszerre van jelen, olykor
két alakban is, legtöbbször
természetesen csak egy-egy korszakában látjuk.
Tudjuk,
hogy
nem lehet
mindent megírni még 600 oldalon sem (Bartis
Attila eredeti regénye, 2015), eljátszani pedig
még sokkal kevesebbet
lehetséges (hacsak nem több napig, vagy még
úgy sem). Sok mozzanat szinte csak
ráutaló, mint pl. anyja fivérének
zsidó feleségével, újszülött
gyermekével
együtt való lelövése (nyilas rémuralom).
Vagy
kiragadva
az a jelenet,
amikor a sorozása alóli felmentését
elérik.
Számos
eseményt ő maga
szeretne megtudni a családról, de apjával anyja
halála után alig beszélnek,
apja halálos ágyán pedig már nem
kérdezheti meg.
Egész
addigi életében, 52
éve alatt mintha csak sodródna, és nem tudhatja,
miért lett éppen fotográfus,
vagy hogy van-e Isten...
Az
előadás egésze akkora
színészi teljesítmény a folytonos
kavarodással, szembesüléssel,
találkozással a
legkülönbözőbb színhelyeken, ami bravúros.
Ehhez jó díszlet kell (lényegében szinte
nincs is), hiszen nincs
átrendezés, váltás, semmi – minden
folyik olyan iramban, hogy a nézők székükbe
beleragadva
igyekeznek követni a beszédet, mozgást,
villanásszerű vagy éppen hosszabb
történeteket.
További
szereplők:
Rusznák
András –
Kornél, Berényi
Nóra Blanka –
Imolka, Szentiváni Klári, Johanna, Lilla, Pál András
– Kőszegi János, Broch, Bálint András – Reisz, Dr. Zenta, Lovas Antal.
Bartis
Attila
regényéből Mikó Csaba
írta, rendezte: Nagy Péter István,
dramaturg: Sándor Júlia.
Díszlettervező: Schnábel Zita, jelmeztervező: Pattantyús
Dóra.
LED design: Wurk Ilona, Zene: Dargay Marcell,
Csizmás András.
A rendező
munkatársa: Ari Zsófi.
A nagy
sikeren
nem is
csodálkozhatunk.
Bemutató:
2023. március 5.
Megtekintett
előadás: 2023. május 15.
Budapest,
2023. május 16.
Györgypál
Katalin
