Színdarab a
két
világhíres magyar zeneszerző életéről,
barátságáról? Vagy oktató
előadás a
hamisítatlan magyar népdal 20. század eleji
felfedezéséről a végeken? Hisz
annyi mindent tudunk róluk, hallgatjuk zenéjüket,
nemzeti ikonná vált mind
Bartók, mind Kodály. Iskolában, koncerten, az
Operaház repertoárján
szerepelnek, versenyek szólnak
munkásságukról, sőt, az életünk
részévé váltak.
Amit most Ifjú barbárok címen
láthatunk, az néhány rendhagyó jelenetben
– és három órán át –
közel hozza azt
a hatalmas küzdelmet, amit ők ketten végigéltek,
küzdöttek a kulturális
kormányzattal, Zeneakadémiával, hogy
megismertessék közönségükkel az
általuk
megnemesített, igazi magyar gyökerű népzenét.
Az alkotás
összetett
erővel jött létre. Szövegét Vecsei
H.
Miklós írta, a zenét a Tokos
zenekar
adja élőben, hol színpadon, hol a színpad alatti
pici térben, öt táncos
illusztrálja az idézett népdalokat
(koreográfus: Berecz István), az
előadás rendezője: ifj. Vidnyánszky Attila.
Közben mindenki énekel, hiszen az egésznek
a gerincét az 1900-as évek elején lezajlott
ország- és külföldjáráson
megismert
népdalok bemutatása alkotja. Népdalgyűjtőink
nemcsak az ismeretlen népdalokat
fedezik fel, hanem az ott élők tájnyelvét,
betlehemezését, ünnepeit, táncait,
életmódját.
Mindaz, aminek
részesei vagyunk a három óra keretében:
rendhagyó. Bartók és Kodály
szereplései
nem követik az időrendet, cikáznak egyik eseménytől
a másikig. Bartók alakja
szürreális módon jelenik meg. Szerepét Imre
Éva játssza roggyant testtartással, két
számmal nagyobb férfiöltönyben,
öreges mozgással, de fiatalos lelkesedéssel. Az első
részben Bartók néma
szereplő, helyette a narrátor (Bodolai
Balázs) mondja el szövegét. Bartók
megjelenítése a védelemre szoruló,
kiszolgáltatott zseni kálváriáját,
vesszőfutását próbálja
érzékeltetni. A
második részben már ő maga beszél,
kissé felszabadultabb, de végig az
ellehetetlenített
áldozatot testesíti meg. Kodályt Szűcs
Ervin alakítja sportos alkattal, erőteljesen áll ki
igazáért, ez a teljes
egyetértést, közös akaratot jelenti, sőt
időnként önfeláldozó módon
többször is
karjában viszi, hátára véve védi
barátját, a színpadon ez szó szerint
megtörténik, valójában a szavak, tettek
szintjén történt meg.
Az előadás telis
tele
van verbális és zenei forgácsokkal,
humorbombákkal, amik azonnal hatnak, és
jeleneteken átívelő filmszerű humorfogásokkal,
amik minden korosztályt elérnek
szellemességükkel. Ízelítőül
Kodály bemutatásakor a kézzel mutatott
szolmizációs jelek árulják el
kilétét, vagy Bartók esetében az elveszett
selyemhernyó és bogárgyűjtemény feletti
bánat válik humorforrássá, míg az
erdélyi körútnál a székely humor
és ízes beszéd lesz karakterépítő
momentum. De
szólhatunk a káprázatos költői
jelenlétekről, megjelenik pár mondat erejéig Ady
Endre, Csáth Géza (itt orvosi, illetve zenekritikusi
mivoltában) Kosztolányi
Dezső, Balázs Béla, Babitstól egy versszak, Lajta
Lászlótól egy levélrészlet.
Ellenszenves
szerepben látjuk Hubay Jenőt, Klebelsberg Kunót (!). A
verbális humor, a gegek,
az átvitt értelem szó szerinti
megjelenítése ötletté formálva
kimeríthetetlen
komikus hatásokat varázsol elénk (bár
néha kabarészintre süllyed a mindenáron
való humor cunami).
Ha nem az
életrajz,
nem a barátság és a gyűjtés
története, akkor mi is a lényeg? Talán az,
hogy a
korszakos zseni sosem kapja meg az őt megillető kutatási
szabadságot,
elismerést, kitüntetést, legfeljebb halála
után. A kulturális kormányzat minden
érában a korlátolt és maradi
álláspontról támadja az igazi
nagyságot. Súlyos
bírálat éri a korszak miniszterét és
minisztériumát, a konzervatív
Zeneakadémiát, a korlátolt képviselőket,
akik itt soviniszta színben tűnnek
fel, pedig a helyzet a kérdéses időben igencsak
válságos (I. világháború,
békediktátum, Magyarország elleni kisantant
támadásai), a területünket
megcsonkító országok acsarkodtak ellenünk,
és mi még megvédeni sem tudtuk
magunkat. A két zeneszerző közben a népek
önzetlen barátságáért
„harcolt” a
zene nyelvén, csakhogy ők maguk is belátták, hogy
bármennyire csodás gyógyír a
nemzetek közötti közös népdalok
éneklése, megosztása, kicserélése,
máig nem
valósította meg a békés egymás
melletti létezést.
Miután a hazai
politikusok
jól megkapják a kemény bírálatot a
szerzőtől és a rendezőtől, Bartók egészen
Észak-Amerikáig
menekül. A „szabad világ” óriási
csalódást hoz számára. Nem
méltányolják
tudását, nincs jövedelme, még
zongoráját is rekvirálják. Ezen
túlmenően
elszakad attól az éltető, zenéjét
tápláló talajtól, amelyből vétetett:
a
hazától. És akármilyen is a haza,
Bartóknak sokat jelent. Hiába vágyik
elementáris erővel hazajönni, a háború,
később a betegsége megakadályozza.
Honvágyát az 1944-ben írt Concertóban
sírja el, sajnos ez utóbbi részletet az
előadás nem idézi fel semmilyen módon,
holott minden más jelenetet egy-egy odavaló zenei
motívummal kísér.
A szereplők mély
elhivatottsággal játszanak, többen több
szerepet alakítanak: Vata Lóránd,
Albert Csilla, Tőtszegi Zsuzsa, Gedő Zsolt, Farkas Loránd.
Imre Éva átszellemült, érzékeny
módon jeleníti meg
Bartókot, törékenységében,
szürreális mozgásában sem akar nőies lenni.
Szűcs
Ervin Kodályként éppen az erőt sugallja, testileg
Bartók ellenpontja. Bodolai
Balázs karakteres hangja kiváló a narrátor
szerepében. Táncosok: András
Katalin-Bíborka, Lakatos Ágnes,
Kacsó Nimród-Károly,
Vincze-Pistuka Hunor. Zenészek: Tókos
Csongor Attila, Vajas Albert, Szép
Gyula Bálint, Szakács Kristóf, Bálint
Zsombor.
A színpadi
„átjáró”szobát képező
díszletet sok jópofa elemet hordozó
bútorzattal
(tojástartó térelválasztó) Csíki Csaba,
a frappáns jelmezeket Cs. Kiss Zsuzsanna
tervezte. Zene: Mester Dávid,
koreográfus: Berecz István,
rendezőasszisztens: Veres Emőke.
Megtekintett
előadás: 2023. április 19.
Budapest, 2023.
április 21.
Megjelent a Kláris 23/6.
számában.
Földesdy
Gabriella
