Ezúttal a Nemzeti
Színház
nagyszínpadán sajátos Moliére:
Don Juan
előadást láthattunk Illyés Gyula és Gáspár Endre
fordításában látványosan,
gondolatébresztően. Puskin Don Juan
kővendége-betét (Don Juan, a sevillai nemes – Bordás Roland – találkozása
Donna Annával) kicsit meghökkentő volt:
azt nem hihettük ugyan, hogy a színésznő (Katona
Kinga) valóban megállítani akarná az
előadást, de meglepődtünk. Érdekes e
rendezésben az is, hogy a kőszobor szerepe (Szép
Domán) bár kicsinyke, de megjelenésében
impozáns.
Sok és
kifejező a némajáték,
ilyen legelőször Donna Elvira (Szász
Júlia) elcsábítása, később pl. a
férfinak részben Donna Annával való
próbálkozása.
Fontos szerepe
van itt is a
szolgának (Sganarelle: Rácz József),
aki talán nem is annyira szolga, mint inkább
gondolkodó, vallási-erkölcsi
kérdésekben ellenvéleményét kifejező
társa, aki bár nem tanult, de mégis bölcs,
mint joggal állítja.
A rendező, Aleksandar Popovski (a Maribori Szlovén
Nemzeti Színház művészeti vezetője, akit a
darabban leginkább az éggel való
párbeszéd és a képmutatás
érdekelt) felfogásában Don Juan minden nőt
valóban
szeret, amíg az be nem hódol neki, utána
már mind idegen számára. Fellobbanása
másodpercek alatt végbemegy, életcélja,
hogy szeressen minden nőt a Földön (ami
persze lehetetlen), de házasságban élni
képtelen. Donna Elvira még menyasszonyi
ruhában megy utána, a nászéjszaka
tehát kizárva – akár
„szeplőtelenül”
visszamehetne a zárdába... Ugyanakkor olyan dühvel,
elszánással esik neki
hűtlen férjének -- aki igazából még
nem is a férje –, amit nem feltételeznénk
egy addig ájtatos, apácának készülő
nőtől, a szenvedély olyan magas fokát
látjuk. Ezért is nagy kontraszt a vége
felé, amikor feketében jelenik meg, a
szöveg szerint még aznap este (?), amikorra annyira
lecsendesült, hogy már csak
Don Juan pokolra jutása miatt aggódik.
A
férfiban kétszer ébred fel
még némi érzelem Donna Elvirával szemben,
természetesen a fent említett két
esetben.
Don Juan
egyszer öl, még a
történetünk előtt vagy fél évvel Donna
Anna férjét, a kapitányt, egy embert
viszont megment: véletlenül bár, de Donna Elvira
testvérbátyját (Don Carlos – Berettyán
Nándor), aki ezért őt nem öli
meg... Don Juant megmenti a vízbefulladástól egy
parasztlegény (Pierrot – Berettyán
Sándor), akinek menyasszonyát, a
szemrevaló Charlotte-ot (Barta Ágnes) is elszeretné Don Juan, a sokadik nő, akinek
könnyű szívvel ígér
házasságot... Követni is nehéz Don Juan
„szerelmi” életét, beleértve a
két nő
viaskodását őérte (Charlotte és Maturina
– Ács Eszter),
akik a férfit vágyódva tapogatják
végig.
Don Juan nem
Istennel, hanem
az éggel vitatkozik, de leginkább saját
útját járja, nem tekintve szentségnek a
családot, a házasságkötést –
szolgája szerint akár havonta, sőt hetente
házasodna. Végül egyértelműen a
képmutatás mint sajátos
„érték”, bűn mellett dönt,
aminek tökéletes „bemutatásával”
apja támogatását is elnyeri (Don Luis – Rubold Ödön): egyetlen monológgal,
és
igen hatásosan kifejti a képmutatás
társadalmi jelenségként való teljes
elfogadását. (Arra szerencsére nincs
utalás, mennyire lehet ez ma is érvényes...)
Moliére
komédiájától teljesen
eltérően, ráadásként ismerhetjük meg a
rendező (?) egyértelmű kiállását a
szerelem mellett „Egy titokzatos nő” (Udvaros
Dorottya) hosszas monológjában, aki fehérben,
a földön hátul fekve mondja
el ezt (a felette függő ferde óriási
tükörben láthatjuk), sőt mellé fekszik Don
Juan (pokolban vagy pokol nélkül), lényege:
abszolút szétválasztja a családot,
gyereket, vagyont és a szerelmet. A család és a
vagyon fontos, hogy működjön a
társadalom, de az élet édességét
csak a szerelem adja meg. Ezen vitatkozni nem
is érdemes, amit eddig senki nem tudott
végérvényesen megoldani, azt most sem
érdemes számon kérni egy előadástól.
A
díszlet érdekes a
különböző magasságba rézsútosan
felemelhető oszlopokkal, különböző, a színpad
szintjéből kiemelkedő különböző
magasságú emelvényekkel, ülni is lehet
rajtuk,
bújni alattuk, átmászni alattuk-felettük stb.
Az erkölcsi-filozófiai kérdések
taglalása fontos eleme az előadásnak, feloldani
némi monotonságukat nehéz még e
látványos díszletekkel is.
A jelmezek
igen különbözőek,
jórészt talán korhűek, sok a fekete. Fehér
természetesen a menyasszonyi ruha,
és a legvégén a titokzatos nő ruházata.
Az
előadást szünet nélkül
játsszák nagyjából 140 percben.
Tudjuk,
természetesen, hogy
eredetileg is két mű egybefűzése a darab, Don Juan
legendája és a kőszobor
megelevenedése. Bizonyára sok férfi
szeretné magához ölelni az egész
világot,
azaz minden nőt ismerni-szeretni – de Don Juan már nem
vágyik a beteljesülésre
(?), csupán maga a hódítás,
bókolás, „uralás” megszerzése
érdekli...?
Igen
hatásosak a
hangeffektusok, a világ megrendülése,
beleértve a kőszoborét. Zenében is a
sokféleség érvényesül, hallhatunk
részletet az Örömódából
épp úgy, mint a Carmina
Buranából.
Don Juan azt
állítja, hogy csak
abban hisz, hogy 2 x 2 = 4; ez vajon tényleg az életet
szolgálná? – nem hihető
igazán. A szolga Isten, a menny és pokol
létezésében hisz – de ha teheti, megszegi
e törvényeket, így orvosnak öltözve
orvosként viselkedik tudás nélkül, és
örömét találja benne. Don Juan
viselkedését, nézeteit azonban alapjaiban
elítéli,
ha tételesen nem is tudja megcáfolni, érzi, hogy
gazdájának nem lehet igaza.
Kérdéseket
felvethetünk,
végleges válaszok azonban aligha adhatóak.
Sok humor van
az előadásban,
részben pl. Ángyika
férfi-személyesítése (Kovács
S. József), ő egyben Don Alonso is, természetesen
ilyen a hitelező,
Dimanche úr (Tóth László)
túlzottan
is udvarias kidobása, vagy a sok szándékos
botladozás az egyenlőtlen talapzatú
színpadon.
Külön
nagyon látványos az
óriási tükör ferdén a színpad
felett, jól látni mindent, ami a színpad
hátrébb
lévő részein történik. Díszlettervező:
Numen/For
Use + Ivana Jonke, díszlettervező asszisztens: Riederauer
Dóra.
Koldus: Varga József.
Jelmeztervező:
Mia Popovska, zeneszerző: Marjan Nekjak.
Dramaturg: Verebes Ernő.
Rendezőasszisztens:
Vida Gábor.
Bemutató
előadás: 2023. február 8.
Megtekintett
előadás: 2023. február 7.
Budapest,
2023. február 10.
Györgypál
Katalin
