A
világszínpad egyik
kedvenc figurája, a nőhódító spanyol nemes,
a sevillai Don Juan. Alakja számos
híres írót megihletett, nem szólva a zenei
feldolgozásokról. Sören Kierkegaard
saját filozófiai
rendszerébe is beillesztette a Don Juan-témát,
és kifejezetten Mozart
operájában találta meg a téma
tökéletes megvalósulását. Szerinte
Mozart zenéje
annyira kifejező, hogy a színpadi cselekmény már
szinte felesleges. De számos a
prózai feldolgozás, ezek mind más oldalról
közelítenek a figurához. A Nemzeti
Színház ezúttal Moliere
művét (1665)
vitte színre Alekszandar Popovszki rendezésében.
Fordító: Illyés Gyula és Gáspár Endre.
Minden attól
függ,
hogy a rendező mit akar kihozni a témából, kit
vagy mit hív segítségül saját
elképzelése megvalósításához.
Popovszki két idegen szövegrészt is beilleszt az
előadásba. Puskin egyfelvonásosából (Don
Juan kővendége) felhasznál egy jelenetet,
másrészt a „titokzatos nő”
szerepeltetésével (Udvaros Dorottya)
új figurát iktat be, aki az eredeti művektől
független mondanivaló kimondásával
egy más irányba tereli a színdarabot.
Az előadás
koncepciójának
megismerése a díszlettel kezdődik. A függöny
felhúzása után a néző egy
illúziót
keltő színpadképpel találkozik. Hatalmas,
vörösesbarna színben játszó oszlopok
között néhány fekvő hasáb,
néhány freskó imitáció
látható, s mindez a plafonba
épített tükör segítségével
tükröződik, mintegy mennyet alkotva. Föld és
ég
egybejátszik (tervező: Sven Jonke),
menet közben az oszlopok hol állnak, hol fekszenek,
időnként félárbóc formát
öltenek. A díszlet első megpillantása
gyönyörűséges élmény. Mia
Popovszka jelmezei kellemesen
keverik a stilizált régi ruhadivatot a mai anyagokkal
és minimál öltözetekkel.
Don Juan spanyol nemes
(Bordás Roland) és Sganarelle,
segítő
társa szolgai minőségben (Rácz
József)
sajátos céllal járják az utakat, vizeket. A
nemesúr házasságokat köt azokkal a
hölgyekkel, akik megtetszenek neki. Legutóbb Elvirát
(Szász Júlia) vette
feleségül, akit egyenesen az apácakolostorból
szöktetett meg. Hamar ráunt, mert megtetszett neki egy
parasztlány, Charlotte (Barta Ágnes), aki
ugyan Pierrot (Berettyán Sándor)
menyasszonya, ám
mindez nem számít. Neki is házasságot
ígér, de erre már sosem kerül sor,
megszökik, és megmenti Don Carlost (Berettyán
Nándor) a haramiák
támadásától, s ekkor még nem
tudják egymás kilétét.
Carlos Elvira bátyja, Don Juan pedig az, aki megszöktette,
majd elhagyta
Elvirát. Juan e konfliktusból is szerencsésen
kimenekül.
A
temetőben keresi fel és vacsorára hívja a
korábban általa megölt parancsnok kőszobrát.
Itt lép be a Puskin művéből ismert
találkozás Donna Annával (Katona Kinga),
a parancsnok özvegyével. A cél itt is a
hódítás, ám ezúttal nem jár
sikerrel,
az asszony elmenekül csábítója elől. A darab
befejeződhetne a híres képmutatást
magasztaló monológgal (ez még ma is
érvényes, pedig a 17. századi Franciaország
viszonyaira világít rá), majd Juanra lecsap a
mennykő, és elnyeli a föld. De az
ismert vég itt elmarad, mert Juant a titokzatos nő (kvázi
anyaszerepben) menti
meg, aki a szerelem mindenhatóságáról
beszél, miközben magához öleli a
keresztényi felfogás szerint sorozatos
becstelenséget elkövető csábítót.
Vajon szükség
volt-e a
rendező lényeget érintő változtatásaira? A
mondanivaló ismeretében muszáj volt
változtatni, hiszen az alapmű befejezésének teljes
átalakításáról van szó. A
főhős mindvégig perlekedik az égi hatalmakkal, dacol,
tagad, önkényesen
cselekszik, és nem bánja, hogy ellenállásba
ütközik néha. Csábít, mert őt is
csábítják, és a nők szinte
várják, hogy áldozatul essenek vágyainak.
Mindezért
nem az égiek büntetését kapja, hanem a
felmentést: a szerelem az egyetlen
értelmes, szép és felemelő dolog az
életben, amely megfér a házasság keretein
belül is. A házasság fontos alapja a
társadalomnak, de a szerelem szabad. A
mondanivaló relativizálja a házastársi
hűséget, és közelíti a mai
gondolkodáshoz, illetve a mára kialakult nemi
gyakorlathoz a - sokak szerint
elavult - Don Juan történetet.
(Moliere-nél az
epizódszereplő koldus nem hajlandó Juan
kérésére káromkodni, az
ajándékba
kapott aranypénzért sem. Popovszki
rendezésében a koldus hálából
mégis rebeg
egy káromkodás-kezdeményt. Ennyire távol
van a következetes erény a mai
embertől!)
Sganarelle
figurája
közelít leginkább az eredeti
elképzeléshez. Ő az, aki hol bírálja
urát, és
próbálja megtéríteni a maga
módján, hol részt vesz a
csínytevésekben,
legtöbbször gyáva, és nem vállalja
egyiket sem. Rácz József üdítő komikus
figurát alkotott belőle. A Don Juant játszó
Bordás Roland egy új színt hoz a
figura megteremtésében. Dörzsölt vagány,
vagy kéjenc alak helyett kisfiús
naivitással, magától értetődő
egyszerűséggel próbál Don Juan lenni. A nők
közül
Barta Ágnes (Charlotte) a legcserfesebb, sőt szemérmetlen
perszóna, Szász Júlia
(Elvira) komor és szemrehányó áldozat,
Katona Kinga (Anna) a megsértett női
szemérem képében jelenik meg. Ács
Eszter
(Maturina) egy áhítozó
szolgáló-féle, akinek esélye sincs
komolyabb szerepet
játszani a történetben. Berettyán
Sándor (Pierrot) szerepét színesíti a
tájszólással
való beszéd, Rubold Ödön (Juan
apja)
szavait a jogos felháborodás. További szereplők: Berettyán Nándor, Varga József,
Tóth László, Kovács S. József,
Szép
Domán. Dramaturg: Verebes Ernő,
díszlettervező-asszisztens: Riederauer
Dóra, zene: Marjan Nekjak,
rendezőasszisztens: Vida Gábor.
Bemutató
előadás: 2023. február 8.
Megtekintett
előadás: 2023. február 7.
Budapest, 2023.
február 10.
Megjelent a Kláris 23/4. számában.
Földesdy
Gabriella
