Mondhatni, már
1961-es
bemutatója idején klasszikussá vált. Mintha
keletkezésekor segítő angyalok
bábáskodtak volna fölötte: szülessen meg
az első magyar musical! A háborús
alaptörténet Radnóti Miklós „erőltetett
menet”-beli halálából nőtt ki: Hubay
Miklós, Vas István megírta, Ránki
György pedig jó zenéket szerzett hozzá.
Mozifilm és tv-film készült belőle
még a múlt évezred végén,
kamaraszínházak is sűrűn előveszik. A Pesti
Színház
mostani előadását ifj. Vidnyánszky
Attila
rendezte, aki az „irodalmi munkatárssal”, Kovács
Krisztinával a zenés dráma műfaji
megjelölést adta a darabnak.
Mivel a rendezőnek
fiatalsága és határon túli
származása okán semmiféle
kapcsolódása sincs a mű
keletkezéséhez, eddigi bemutatóihoz, ezért
egy sajátos kiindulópont alapján
született meg a rendezés. Így vall erről: „A
darabot olvasni különös, mulatságos volt, majd
később megéreztem, hogy a mélyén
van valami titokzatos, fájdalmas vízió az időről.
Fiatalok beszélnek az
elmúlásról. A célom megérteni
és az eredeti alkotókhoz hasonlóan úgy
felöltöztetni a darabot, hogy pimaszul a mából
szülessen meg”.
Pimaszul született
meg
a mából, sok filmes eszközzel,
átértelmezéssel, áthallással, mai
szóhasználattal, sokatmondó, képkerethez
hasonlatos díszlettel, ami egyszer
kitágul, máskor bezáródik,
mögötte egy polgári lakás lepusztult falai,
ablak a
kertre (látvány: ifj. Vidnyánszky
Attila, szcenikus: Juhász Zoltán, installáció:
Csapó Attila). A szereplők folytonos
átgázolásai a színen a nézőt arra
késztetik, hogy a történet alappilléreit
próbálja felfedezni, miközben a szereplőket
szeretné azonosítani. Bálint, a
költő (Ertl Zsombor) és Júlia, a
feleség (Varga-Járó Sára e.h.)
mindvégig véd- és dacszövetségben
szeretik, féltik és menteni akarják
egymást, ám nem tudják kikerülni a
háború borzalmait.
A két fiatal egy
budai
lakásban húzza meg magát, ahol sokan megfordulnak,
barátok és ellenségek
jönnek-mennek, mindenki hajszol valamit, ám a költő
életét nem tudja egyik sem
megmenteni. Eredetileg a hóban, menekülés
közben meghalt Bálintot az előadásban
géppisztollyal lövik le, ahogy a valóságban
Radnóti Miklóst Abdán. Utolsó
versét a három királyok már nem
tudják felidézni, hogy Júliának
elmondják.
Gáspár, Menyhért, Boldizsár, a három
királyok, erősen megfosztva eredeti
jelentőségüktől, szerepelnek a darabban. A rossz
hírt nem merik elmondani
Júliának (Bálint halálát), az
utolsó versüzenetet pedig elfelejtették.
Jelmezük
is sokatmondó, minapi hajléktalan embertársainkat
idézi rongyos, szakadt
ruhájuk, gondozatlan hajuk, plusz Boldizsár
aranypapíros koronája már-már
vicces. Díszletté
váltak egy káoszos új
világban, ahol háború és
igazságtalanság dúl.
Az Egy
szerelem … furcsasága mindmáig
extrém szereplőiben rejlik. A három királyok
szimbolikus szereplők, a budai
lakás lakói valóságosak ugyan, de csak
„alibiből” vannak jelen. Különben mit
keres itt a virágáruslány, a légós,
a százados, a katona, a két költő, a
bíró
és felesége, az életunt Melitta?
Jelenlétüket tudatunk befogadja, mivel ők is a
szétzilált világ szerves részesei,
és korlátolt tudatuk, ösztöneik alapján
állnak a jó, vagy rossz oldalra. Azért
szeretjük őket, mert hangulatossá teszik
ezt a szép szerelmes történetet, amelyben az igaz
szerelmet megélő fiatal pár
elszakad egymástól, egyik a halálba, másik
magányba hull.
Kiszolgáltatottság,
létbizonytalanság, a közelünkben
dúló háború! Mennyire ismerősek a mai
nézőnek
ezek a tartalmak! Beleborzongunk az ismerős szituációkba,
és csak akkor
engedünk fel, amikor meghalljuk a zenés mű
slágerré lett dalait (Planta; Az etikett;
Isten veled Budapest, te édes; A
bíróné dala; Jöjj
Itáliába): borúra derű és
fordítva. A rendezés merészen nyúl a hatvan
éve
bemutatott musicalhez, amikor imitt-amott ki- és
beszólásokkal tűzdeli meg a
párbeszédeket, idézőjelbe téve annak
irodalmi nyelvét. Sőt, idegen zenéket is
behoz a darabba szinte csak villanásnyira (Bartók:
Allegro barbaro), miközben Bartók átfut a
színen.
A felgyorsult
tempó
nagyobb fizikai teljesítményre sarkallja a benne szereplő
színészeket. Egyes
jeleneteket többször egymás után
játszanak el (az elhagyott lakás bejárása),
egyre gyorsabb futást produkálva a színpad
elülső és hátsó felén.
Sötét és
világos színek, régi beidegződés és
új formanyelv váltakozására
épül a mostani
előadás.
Jóleső
összhang
uralkodik a színészi játék terén.
Ertl Zsombor (Bálint) és Varga-Járó
Sára
(e.h.) (Júlia) szelíd, idealizált
játéka mellett a többiek jórészt
ironikus
alakokat testesítenek meg, játékuk így az
összekacsintásra, humorra épül. Ilyen
a lerongyolt királyok szereplése (Hegedűs
D. Géza, Lukács Sándor,
és a Kern
András helyett beugró Rudolf Péter),
Orosz Ákos (Viktor) már-már
bohócfigurává alakított költője, Hirtling
István kackiás bajuszos, morc tekintetű
bírója (dr. Szegilongi Lajos), Kútvölgyi
Erzsébet szinte szótlan
virágárus öregasszonya, Gyöngyösi
Zoltán
és Horváth Szabolcs énekes
koldushoz
hasonlatos két költője. Nagy-Kálózy
Eszter a szokásosnál frivolabb Melittát hoz
színre, Dengyel Iván (katona), Zoltán
Áron (légós), Csapó Attila
(Henker százados) jól
egészítik ki a többieket.
Zenei vezető: Mester Dávid,
világításterv: Hlinka Móni,
rendezőasszisztens: Patkós Gergő.
Bemutató
előadás:
2022. december 17.
Megtekintett
előadás:
2022. december 18.
Budapest, 2022.
december 25.
Földesdy Gabriella
