Shakespeare
tragédiája híven követi
az ókori történetírók
beszámolóit a Kr. előtt I. sz. egyik leghíresebb
politikai gyilkosságáról, ám
újból és újból kiderül, a
„zsarnokgyilkosságok”-
az elnökök, királyok, miniszterelnökök
meggyilkolása - azóta is rendről rendre
bekövetkeznek, (akár megjósolják őket,
akár nem), óriási zűrzavart,
polgárháborút, vagy épp
évszázadra szóló titkosítást
hagyva maguk után.
A shakespeare-i
életműnek egyetlen
olyan drámája a Julius Caesar, ahol a szereplők két kivétellel férfiak,
nincs
benne szerelmi szál, a két feleségnek szinte
jelentéktelen szerepe van. A Bagó Bertalan által
rendezett előadás
ezen a tényen nem tudott változtatni, más
tekintetben azonban sok újszerű
megoldást láthatunk. Műfaji megjelölés
helyett alcímet kapott az előadás: Egy politikai
gyilkosság és annak tragikus következményei.
A
tragédiát Fekete Ádám
és Forgách András
fordította. Már megszoktuk, hogy nem Vörösmarty
fordításával halljuk, híres
sora azért itt is megmaradt (Temetni
jöttem Caesart, nem dicsérni),
egyébként élőbeszédszerű prózai
nyelven beszélnek a szereplők. Már nem lepődünk
meg azon, hogy 20. századi nadrág/zakót viselnek,
könnyített katonai öltözetet
a philippi csatába menet (jelmez, díszlet: Vereckei
Rita), sőt azon sem, hogy valódi díszlet helyett egy
üvegfalú belső térben
hátul tükörbéleléssel
játszódnak fontos háttéresemények.
Az igazi meglepetés a
ravatal helyett gurulószékbe helyezett Caesar-holttest,
amely egy szürke
kabáttal van letakarva, illetve az utca népének
néhány képviselője a nézőtér
néhány színpad-közeli helyszínről
kiabál be, éljenez, szitkozódik, mond
véleményt az eseményekről. Mai
népgyűléseink hangulatát idézik a
dühödt
beszólások, egymás lehurrogása
(látvány: Csontó
András). Időnként egy kb. hatéves
kislány hangja szólal meg narrátorként,
röviden összefoglalva a történelmi
szituáció valamelyik fontos részletét.
Bár a
meggyilkolt császár a tragédia
címszereplője, már a régebbiek is, de
főként a mostani rendezés a merénylet
után kialakult anarchia visszásságait
hangsúlyozza. Főhőse Brutus, a tisztakezű
és „feddhetetlen” római, aki igazsága
tudatában cselekszik, mert a szabadságot
már jobban szereti, mint Caesart, aki még nem rendelkezik
teljhatalommal, még
nem fogadta el a koronát, még nem „isten”, de
lehet, hogy az akar lenni. És ez
már elég ahhoz, hogy megöljék. Cassius
keserűen azt kifogásolja, hogy ő egy
senki maradt, Caesar viszont uralkodik, pedig korábban neki,
Cassiusnak kellett
kimenteni fuldokló hadvezérét a folyó
sodrásából. És őt ez dühíti.
Van-e joga a
„feddhetetlen” Brutusnak
és társainak orvul ledöfni Caesart, amire
egyébként semmi okuk nincs? Vajon nem
miattuk indult el a polgárháború, nem a
bosszú miatt jött létre a második
triumvirátus? Az ő egymás közti
csatározásuk dönti romba a Caesar által
létrehozott békét, nyugodt politikai
környezetet, hogy a résztvevők közül a
mellékszereplő jöjjön ki győztesen és
élve: Octavius, a majdani Augustus, aki
hamar lesz császár, és római isten is, csak
az ő hatalmát már senki nem
kérdőjelezi meg, sőt uralmát aranykornak tartja.
Bagó
rendezése arra világít rá, hogy
kétezer év óta nagyjából így
folynak a politikai merényletek, az ellenséges
felek hasonló módon gyilkolják le a másik
oldal potentátjait, de miért nem
tanulunk a múlt elhibázott lépéseiből? A
múlt ismerete és annak tüzetes elemzése
mai cselekedeteinket helyes irányba terelhetné.
Mégsem így van.
Muszáj
említést tenni az előadás két
rendkívül pozitív eleméről, az egyik a
mozgás, a másik a kísérőzene. Mindenki
egy előre kitervelt koreográfia szerint mozog a színpadon
(Krisztik Csaba
koreográfiája), ennek fontos szerepe van a
gyilkosság elkövetésekor: szaggatott
zenei kíséret mellett (zeneszerző: Kricsár
Kamill) tánclépésekben haladva, Caesart
dobálva szúrják belé késeiket. A
philippi csata, ugyancsak zenével és összehangolt
mozgással zajlik, aminek
végén a holttestek négy lépcsőt
töltenek meg. Mindez valami felkavaró, de az
újdonság varázsával ható
élményt tud nyújtani a nézőnek, és
nem érezni benne
erőltetettséget.
Gáspár
Sándor
egy jámbor, ellenségeinek
készülődéseiről mit sem sejtő Caesart alakít,
nem
zsarnok, sőt mintha bizonytalan lenne saját magában, a
jóst zavartan kineveti.
A közelmúlt merényleteiből a
Kennedy-gyilkosság juthat eszünkbe, némi
hasonlóság fedezhető fel. Sághy
Tamás kiváló
Brutus, kétkedéseit, aggodalmait hitelesen adja elő. Sarádi Zsolt (Antonius) jól
felépített, tendenciózus
védőbeszédekor
a legjobb, Krisztik Csaba örökmozgó
Cassius, Imre Krisztián (Octavius)
gyenge és jelentéktelen, minthogy szerepe szerint az. Varga Lili (Lucius) megható
gyengédséggel játssza Brutus
szolgáját, Kuna
Károly a költő Cinnát és Stratot.
További szereplők: Kádas József
(Lepidus), Kricsár
Kamill(Casca), Egyed Attila
(Decius Brutus/Messala), Derzsi János
(jós), Váradi Eszter Sára
(Calpurnia), Kerkay Rita (Portia), Juhász
Illés, Kozáry Ferenc, Keller
János,Kelemen István,Rovó Tamás, Ács
Tamás,Balogh Mihály, Szabó Miklós Bence.
Dramaturg: Tucsni András, produkciós asszisztens: Pásztor Richárd.
Közönségként
van min elgondolkodnunk
az előadás láttán. Még a nézőteret
betöltő nagyszámú középiskolás
diák is
pisszenés nélkül hallgatja-nézi végig
a mai politikai életre is hajazó játékot.
Már régen tudjuk: Shakespeare a kortársunk.
Bemutató
előadás: 2022. október 8.
Megtekintett
előadás: 2022. november 22.
Budapest,
2022. november 24.
Megjelent a Kláris 23/3. számában.
Földesdy Gabriella
