SZÍNHÁZ

A KELLÉKES

Belvárosi Színház

Ugyan, csak egy kellékes… Igen ritkán írják ki a színlapra a nevét. Nagyon-nagyon-nagyon sok kellék kell ehhez, de azért van ilyen.

Pedig kellékes nélkül sincs előadás. Mindennek a helyén kell lennie, mindennek működnie kell, lehetőleg olyan állapotban, amilyennek kell – például, hogy a tőrrel ne lehessen véletlenül leszúrni a főhőst hátulról (ilyet is láttunk már, de ott nem Bieder József – Kern András – volt a kellékes), a pisztoly viszont elsüljön, ha kell (olyat nem láttam, márhogy nem sül el)… de hogy ki is nyíljon az ajtó és abba az irányba, amelyikbe kell, az már a díszletezők „kompetenciája”. Ebben az előadásban pontosan megértjük, jelesül egy mozdítható vagy nem mozdítható, működő vagy nem működő állólámpa példáján, hogy mi a kompetenciája a kellékesnek és mi a díszletezőnek, mi kellék tehát és mi díszlet, ami olykor nem is eldönthető. De hogy egy ócska állólámpa hibás selyem (?) ernyőjéből balett táncosnő szoknyája, tütüje legyen, ahhoz éppen ez a kellékes kellett. Aki nem is tudja, szereti-e a színházat, mint ahogy nem tudjuk azt sem – amíg képesek vagyunk lélegezni –, hogy szeretjük-e a levegőt.

Az előadásban nem egy színpadi előadás után vagyunk, hanem szabadnapon, amikor csak azért jött be a kellékes, hogy másnapra előkészítse az előadást. És szembe találja magát a nézőkkel, nem is érti, mit keresünk mi ott, abszolút telt házzal (Kern személye garantálja ugyanis a telt házat bárhol az országban. Most nagy örömünkre a Belvárosi Színház színpadán.). Telefonál, ittasnak gondolják, kiabál, sehol senki, telefonon csak vitázik mindenkivel, Rózsikával, főnökével, de nem is hisznek neki. A fiatal lány, Zsanett sem jelenik meg, de ahogyan kellékesünk beszél róla, egészen jól megismerjük őt is.

A kellékes segédszínész volt, csak annyira lámpalázas lett a kicsi szerepektől is, hogy a legegyszerűbb szöveget sem tudta elmondani a színpadon. Kellékes véletlenül lett, az jobban ment neki, mint a szerep – de ennyi nem lett volna elég ahhoz, hogy több mint 40 évig kitegye a lelkét is a háttérben minden előadásért. Mert ő mindenes, mindenhez ért, és még ez sem elég: gyűjtőszenvedélye a legkülönbözőbb, érdekes tárgyak zsebre rakása, ahol csak megfordul. Kleptománia? Munkaszeretet? Nézhetjük így is, úgy is, a lényeg, hogy az előadásokhoz minden megtalálható a kellékraktárban.

Miközben ezer szerepet tud kívülről, ezer történet van az agyában előadásokról, bakikról, hazai és külföldi színészekről. És elkezdi nekünk mesélni, mintegy szórakoztatva bennünket, ha már nem vagyunk hajlandók felállni és eltávozni. Mert amíg mi ott vagyunk, ő sem mehet el, hiszen rajta kívül senki nincs a színházban a „személyzettől”.

Miközben ő sem szent, speciel az itallal gyűlt, gyűlik meg a baja, főként ezért mondtak fel neki – amit ő nem vett komolyan. De valahogy mégis úgy alakul, hogy valóban ez az utolsó estéje a színházban, másnap már nem fog bejönni. Már csak ezért is kibeszélheti – ám név nélkül – a magától elszállt ifjú színészt a motorral, vagy a joviális idős színészt, aki sohasem tudja a szerepét, de mindig a súgónőt szidja. Utánozhatja a külföldi vendégszereplőket. Nem beszélve a már említett balettművésznőről, éppen Pliszeckajáról, aki idős korában Budapesten vendégszerepelt és a kellékes is láthatta. (Megjegyzem, én Moszkvában láthattam őt élőben táncolni a 80-as évek közepén, tehát már idősen – valóban óvatosan mozgott, valóban, visszagondolva, egyetlen ugrása sem volt, de – ragyogó volt, egészen különleges.) De mindezt ennek a kellékesnek a látószögéből szemlélve, hát – megbocsátjuk, hogy kifigurázza a hattyú halálát (Pliszeckaja egyik híres száma volt). Neki ezt is szabad.

Miközben megismertet minket ezerféle kellékkel, elmagyarázza, mi mire jó, hogyan lesz üvegtörés illúziója a műanyagtárgy földhöz vágásából. Bor a meggyszörpből. Steak vagy nyeles nyalóka a banánból, amit megesznek a színészek a színpadon, ellentétben a csokoládéval, amit biztosan nem. (A Tóték pörköltje azonban – más színpadon – valódi volt, de hogy valóban ettek-e belőle, arra már nem szoktunk figyelni.)

Arról azonban nem esik szó, hogy a következő naptól mi lesz vele, ha már nem jár be a színházba, ami az élete…? Az nyilvánvalóan egy egészen más történet.

Az előadást egy ráadás énekszám zárja le – „A rivaldafény”-ről. Mert amikor tapsolnak a nézők, a taps nemcsak a színészeknek, hanem többek között a kellékeknek, rajtuk keresztül pedig a kellékesnek is szól – vallja Bieder József, a kellékes.

A szokottnál is nagyobb siker azonban egyértelmű, törvényszerű, megérdemelt. Szívesen megnéznénk még néhányszor, ami nem lenne könnyű, tekintve, hogy még a csilláron is ülnek.

A darab eredeti szerzője Eberhard Streul, aki Németországban született 1941-ben. A nyersfordítás Deres Péter munkája, ebből írta meg ezt a darabot Parti Nagy Lajos. Dramaturg: Radnóti Zsuzsa. Díszlet alig van, egy kellékes állványt látunk tele kellékekkel, valamint a már említett rozoga állólámpát. Látvány: Iványi Árpád. Rendezte Ilan Eldad (Lengyel Iván, született Szabadkán 1929-ben, ma Tel Avivban él) 2008-ban a Vígszínház számára. A rendező munkatársa: Putnoki Ilona.

Mi pedig elbűvölten nézzük másfél órán át a kellékest drapp, elhasznált munkaköpenyében, viseltes nadrágjában, aki csak mesél nekünk, szórakoztat bennünket, ha már ott vagyunk – és ha már számára úgy is ez az utolsó színházban, munkával töltött estéje.

Producer: Orlai Tibor.

A Vígszínház és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása.

Bemutató és megtekintett előadás: 2022. október 19.

Budapest, 2022. október 22.

 

Györgypál Katalin