Tracy Letts
(1965, USA) darabjában 11 kép (jelenet) alapján
kellene megértenünk egy asszony,
Mary Page hosszú és kacskaringókkal teli
életét, mi több,
fejlődéstörténetét, 9
hónapos korától (!) 69 éves koráig,
amikor kórházban éli utolsó napjait
(„haldoklik”), magányosan, egy idegen nővér (Borbás
Gabi) társaságában.
Élete
során volt három
házassága, két gyereke, egyikük, a fia
(Louise – Pálfi Dávid) 16
évesen „elveszett”, feltehetően drogok miatt
meghalt; könyvelői munkáját nagyon
szerette, de erről alig esik szó. Volt egy abortusza
egyetemistaként, ami
állítólag nem foglalkoztatja, csak éppen
számon tartja, hány éves is lenne a
gyerek. A férjekről nagyon keveset tudunk meg: az első
talán alkoholista volt,
a másodiknak csak az volt fontos, mit mondhat az
ügyfeleknek, ha a feleségről kérdezik,
de akit igazából nem ismer, a harmadik pedig, idős
korukra, végre egy megértő
és szerető férfi (Andy – Scherer Péter).
Addigra Mary is
lenyugodott. De Maryről sem tudunk meg olyan sokat. Hiszen ő maga sem
ismeri
saját magát, úgy érzi, csak
sodródik, mindent kívülről mondanak meg neki –
kivéve
neve megváltoztatását, ami csak időlegesnek
bizonyul. A történetet tovább kuszálja
a sok időbeli előre-hátraugrás, az egyik tette nem
következik a másikból – ám
ha belegondolunk, saját életünk is ilyen,
utólag szépen megmagyarázzuk,
felépítünk egy narratívát. Tracy Letts
darabja ezt kerüli el talán az időbeli logikátlan
ugrásokkal: nem ad lehetőséget arra, hogy az előző
történés alapján akarjuk
megérteni a következőt, egyáltalában
megérteni azt, amit nem lehet megérteni –
de az emberi agy már csak olyan, hogy mindent meg akar
érteni, megmagyarázni,
összefüggéseket keres ott is, ahol nincs
összefüggés. És valóban nem is tudjuk
meg,
miért kezdett inni Mary, és miért ült be
részegen a kocsiba, amikor már
jogosítványa sem volt. Nem akarják
megmagyarázni, miért romlott meg a viszonya
fiával, aki elvileg az apjához költözött,
de vele sem jött ki; nem tudjuk meg,
miért alakult kétértelműen viszonya a
lányával (Wendi – Ágoston Katalin),
aki feltehetően más utat választott, minden esetre nem
iszik, önálló,
magabiztos. Nem tudjuk meg, Mary miért lépett
félre rendszeresen, mi késztette
más férfiak társaságát keresni,
akár új főnökével (Dan – Fehér
Tibor)
is viszonyt kezdeni, hogy aztán ne akarjon többet
találkozni vele sem. Merthogy
nincs rá ideje?! Meglehet. Hogyan találta meg
önmagát – bizonyosan nem a
pszichológusa (Magyar Attila)
segítségével, ő kevés lett volna
ehhez. Legalább a harmadik férje hiányzott neki,
aki 5 évvel azelőtt halt meg,
hogy a kórházban találkozunk Maryvel. Talán
őt szerette, bár ez sem teljesen
bizonyos. És vajon miért azt a takarót érzi
fontosnak… amit nem is látunk, csak
a mosodában mesél róla? Talán ő maga sem
tudja. Foltokból összevarrt, mint az
élete. Egyetlen minta fontos a számára az
egészből… ám ez is valamiképpen
elsikkad. Nem is biztos, hogy ki akarja tisztíttatni azt a
takarót.
Mindez
annak lenne
a következménye, hogy anyja (Roberta – Pálfi
Kata) abszolút hideg
volt vele, természetesen régen elvált az
apától, sokat ivott, leszólta a kislánya
énektudását…? Igen is, meg nem is. Mert
semmi sem annyira egyszerű, és nem igaz,
hogy az életben értjük, mi és miért
történik. Csak szeretnénk érteni és
megmagyarázni azt, amit igazából nem lehet. Azt
sem tudhatjuk meg már soha,
hogyan alakult volna Mary élete, ha Ohio, majd Kentucky helyett
Párizsban élt
volna, ami az álma volt.
És
mi az, ami
tehető? – feleleveníteni – eljátszani –
a meghatározó pillanatokat.
A most
bemutatott
előadásban a különböző korú Maryt
más-más színésznő játssza a szerzői
szándéknak megfelelően. (Básti Juli
59, 63, 69; Martinovics Dorina 40, 44, 50; Földes
Eszter 27, 36; Gombó Viola Lotti
19 évesen, végül Hőnig Emma
12 évesen, természetesen
időben más-más sorrendben.)
És
valóban, mintha
különböző nőket látnánk, annyira
más-más Mary áll előttünk élete
különböző
időszakában. Bizonyos nézetek szerint folyamatosan
változik személyiségünk (bár
a magja azonos marad). Ennyiben mindenképpen
különbözik ez az előadás a 2020
évi bemutatótól, amit a Covid akasztott meg. A
férfiszerepek rövidek, de
tömörek, fontosak. Önzésük,
elnyomásuk csak pillanatokban nyilvánulhat meg.
Mary sodródása azonban nem csak éppen e
férfiak „bűne”, amit talán ő maga sem
érzékel. Talán megnyugvásakor,
utolsó férjével, aki valóban törődik
vele,
akinek ő valóban fontos, ráeszmél egy
normális emberi kapcsolat lehetőségére,
létezésére. Amikor már Mary egyedül is
megoldja, amit kell, és ezt ő maga is érzi.
Az előadás egésze arra is rávilágít,
hogy ha nem döntünk, akkor is döntünk.
Hiszen Mary feltehetően maga döntött mindhárom
férjhez menéséről, az
abortuszról, a másik két gyerek
megszüléséről, a főnökével is ő kezdett
viszont, amit aztán ő nem akart folytatni. Nyilván ő
döntött úgy, hogy
pszichológushoz jár, miközben mindig úgy
élte meg, hogy mindez csak megtörtént
vele. Halála előtt pedig úgy érezte – a
nővér kérdésére válaszolva –,
hogy nem
bánt meg semmit, úgy volt jó, ahogy volt,
bár talán néhány dolgot
másképpen
tett volna, de hát ki nem?
További
szereplők:
Connie,
kollégiumi
szobatársnő – Cseke Brigitta, Loma, a
kollégiumi jóslással
foglalkozó szobatársnő – Mészáros
Piroska, Ed (Mary apja) – Ódor Kristóf,
Ben (Mary második férje) – Rada
Bálint, Ray (mosodás) – Schmied Zoltán.
11
pillanat, 11
helyszín. Koronként is különböznek
egymástól, hiszen csaknem 70 év telik el.
Korabeli nappali, talán cukrászda, kollégiumi
szoba, későbbi nappali, konyha,
előszoba, pszichológus szobája, kórházi
szoba – felsorolni is lehetetlen. Tág
tere volt a díszlettervezőnek, bár minden jelenet előtt a
függönyön pontosan
jelezték, mikor, sőt melyik napon (!) játszódik az
adott jelenet és pontosan
hol: kinek a lakásán, annak melyik
helyiségében – amivel a dokumentum-jelleget
kívánhatták aláhúzni –, a kor
szemléltetésében pedig fontos a pontos
díszlet
is. A bútorzat stílusa még nagyobb
hangsúlyt adott mindennek. A forgószínpad
lehetővé
tette, hogy kevés időt fordítsanak a
váltásokra. Díszlettervező: Bagossy Levente.
Hasonló okokból tág tere volt a
jelmeztervezőnek is, Kárpáti Enikőnek, az
adott korra jellemző jelmezek ugyanígy
végigvezettek minket
a közel 70 éven. Fordította: Puskás
Samu.
Zene: Puskás Dávid. Szcenikus: Barkovics
Zoltán.
Rendezte
Puskás Tamás.
Az
előadás mintegy
másfél óra, szünet nélkül.
Bemutató:
2022. szeptember 24.
Megtekintett
előadás: 2022. szeptember 23.
Budapest,
2022. szeptember 25.
Megjelent
a Kláris
23/1. számában.