Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

MARY PAGE MARLOWE

Centrál Színház

Tracy Letts (1965, USA) darabjában 11 kép (jelenet) alapján kellene megértenünk egy asszony, Mary Page hosszú és kacskaringókkal teli életét, mi több, fejlődéstörténetét, 9 hónapos korától (!) 69 éves koráig, amikor kórházban éli utolsó napjait („haldoklik”), magányosan, egy idegen nővér (Borbás Gabi) társaságában.

Élete során volt három házassága, két gyereke, egyikük, a fia (Louise – Pálfi Dávid) 16 évesen „elveszett”, feltehetően drogok miatt meghalt; könyvelői munkáját nagyon szerette, de erről alig esik szó. Volt egy abortusza egyetemistaként, ami állítólag nem foglalkoztatja, csak éppen számon tartja, hány éves is lenne a gyerek. A férjekről nagyon keveset tudunk meg: az első talán alkoholista volt, a másodiknak csak az volt fontos, mit mondhat az ügyfeleknek, ha a feleségről kérdezik, de akit igazából nem ismer, a harmadik pedig, idős korukra, végre egy megértő és szerető férfi (Andy – Scherer Péter). Addigra Mary is lenyugodott. De Maryről sem tudunk meg olyan sokat. Hiszen ő maga sem ismeri saját magát, úgy érzi, csak sodródik, mindent kívülről mondanak meg neki – kivéve neve megváltoztatását, ami csak időlegesnek bizonyul. A történetet tovább kuszálja a sok időbeli előre-hátraugrás, az egyik tette nem következik a másikból – ám ha belegondolunk, saját életünk is ilyen, utólag szépen megmagyarázzuk, felépítünk egy narratívát. Tracy Letts darabja ezt kerüli el talán az időbeli logikátlan ugrásokkal: nem ad lehetőséget arra, hogy az előző történés alapján akarjuk megérteni a következőt, egyáltalában megérteni azt, amit nem lehet megérteni – de az emberi agy már csak olyan, hogy mindent meg akar érteni, megmagyarázni, összefüggéseket keres ott is, ahol nincs összefüggés. És valóban nem is tudjuk meg, miért kezdett inni Mary, és miért ült be részegen a kocsiba, amikor már jogosítványa sem volt. Nem akarják megmagyarázni, miért romlott meg a viszonya fiával, aki elvileg az apjához költözött, de vele sem jött ki; nem tudjuk meg, miért alakult kétértelműen viszonya a lányával (Wendi – Ágoston Katalin), aki feltehetően más utat választott, minden esetre nem iszik, önálló, magabiztos. Nem tudjuk meg, Mary miért lépett félre rendszeresen, mi késztette más férfiak társaságát keresni, akár új főnökével (Dan – Fehér Tibor) is viszonyt kezdeni, hogy aztán ne akarjon többet találkozni vele sem. Merthogy nincs rá ideje?! Meglehet. Hogyan találta meg önmagát – bizonyosan nem a pszichológusa (Magyar Attila) segítségével, ő kevés lett volna ehhez. Legalább a harmadik férje hiányzott neki, aki 5 évvel azelőtt halt meg, hogy a kórházban találkozunk Maryvel. Talán őt szerette, bár ez sem teljesen bizonyos. És vajon miért azt a takarót érzi fontosnak… amit nem is látunk, csak a mosodában mesél róla? Talán ő maga sem tudja. Foltokból összevarrt, mint az élete. Egyetlen minta fontos a számára az egészből… ám ez is valamiképpen elsikkad. Nem is biztos, hogy ki akarja tisztíttatni azt a takarót.

Mindez annak lenne a következménye, hogy anyja (Roberta – Pálfi Kata) abszolút hideg volt vele, természetesen régen elvált az apától, sokat ivott, leszólta a kislánya énektudását…? Igen is, meg nem is. Mert semmi sem annyira egyszerű, és nem igaz, hogy az életben értjük, mi és miért történik. Csak szeretnénk érteni és megmagyarázni azt, amit igazából nem lehet. Azt sem tudhatjuk meg már soha, hogyan alakult volna Mary élete, ha Ohio, majd Kentucky helyett Párizsban élt volna, ami az álma volt.

És mi az, ami tehető? – feleleveníteni – eljátszani – a meghatározó pillanatokat.

A most bemutatott előadásban a különböző korú Maryt más-más színésznő játssza a szerzői szándéknak megfelelően. (Básti Juli 59, 63, 69; Martinovics Dorina 40, 44, 50; Földes Eszter 27, 36; Gombó Viola Lotti 19 évesen, végül Hőnig Emma 12 évesen, természetesen időben más-más sorrendben.)

És valóban, mintha különböző nőket látnánk, annyira más-más Mary áll előttünk élete különböző időszakában. Bizonyos nézetek szerint folyamatosan változik személyiségünk (bár a magja azonos marad). Ennyiben mindenképpen különbözik ez az előadás a 2020 évi bemutatótól, amit a Covid akasztott meg. A férfiszerepek rövidek, de tömörek, fontosak. Önzésük, elnyomásuk csak pillanatokban nyilvánulhat meg. Mary sodródása azonban nem csak éppen e férfiak „bűne”, amit talán ő maga sem érzékel. Talán megnyugvásakor, utolsó férjével, aki valóban törődik vele, akinek ő valóban fontos, ráeszmél egy normális emberi kapcsolat lehetőségére, létezésére. Amikor már Mary egyedül is megoldja, amit kell, és ezt ő maga is érzi. Az előadás egésze arra is rávilágít, hogy ha nem döntünk, akkor is döntünk. Hiszen Mary feltehetően maga döntött mindhárom férjhez menéséről, az abortuszról, a másik két gyerek megszüléséről, a főnökével is ő kezdett viszont, amit aztán ő nem akart folytatni. Nyilván ő döntött úgy, hogy pszichológushoz jár, miközben mindig úgy élte meg, hogy mindez csak megtörtént vele. Halála előtt pedig úgy érezte – a nővér kérdésére válaszolva –, hogy nem bánt meg semmit, úgy volt jó, ahogy volt, bár talán néhány dolgot másképpen tett volna, de hát ki nem?

További szereplők:

Connie, kollégiumi szobatársnő – Cseke Brigitta, Loma, a kollégiumi jóslással foglalkozó szobatársnő – Mészáros Piroska, Ed (Mary apja) – Ódor Kristóf, Ben (Mary második férje) – Rada Bálint, Ray (mosodás) – Schmied Zoltán.

11 pillanat, 11 helyszín. Koronként is különböznek egymástól, hiszen csaknem 70 év telik el. Korabeli nappali, talán cukrászda, kollégiumi szoba, későbbi nappali, konyha, előszoba, pszichológus szobája, kórházi szoba – felsorolni is lehetetlen. Tág tere volt a díszlettervezőnek, bár minden jelenet előtt a függönyön pontosan jelezték, mikor, sőt melyik napon (!) játszódik az adott jelenet és pontosan hol: kinek a lakásán, annak melyik helyiségében – amivel a dokumentum-jelleget kívánhatták aláhúzni –, a kor szemléltetésében pedig fontos a pontos díszlet is. A bútorzat stílusa még nagyobb hangsúlyt adott mindennek. A forgószínpad lehetővé tette, hogy kevés időt fordítsanak a váltásokra. Díszlettervező: Bagossy Levente. Hasonló okokból tág tere volt a jelmeztervezőnek is, Kárpáti Enikőnek, az adott korra jellemző jelmezek ugyanígy végigvezettek minket a közel 70 éven. Fordította: Puskás Samu. Zene: Puskás Dávid. Szcenikus: Barkovics Zoltán.

Rendezte Puskás Tamás.

Az előadás mintegy másfél óra, szünet nélkül.

Bemutató: 2022. szeptember 24.

Megtekintett előadás: 2022. szeptember 23.

Budapest, 2022. szeptember 25.

Megjelent a Kláris 23/1. számában.

Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©