Euripidész (Kr.e.
480–406) jelentős
színdarabjai közé tartozik a Bakkhánsnők,
a népszerűségi listán a Médeia és a
trójai mondakörbe tartozó drámái
előzik
meg (Élektra, Oresztész, Iphigénia
Auliszban). Ez az utolsó műve, amelyet
csak a szerző halála után mutattak be, sokak szerint a
legjelentősebb.
Minden
ránk maradt görög
tragédia közül az egyetlen, amely
Dionüszoszról, a bor és mámor
istenéről szól,
ő az ösztön, aki harcol ellenfele, az értelem ellen.
Ősi, mert közvetlenül őrzi
annak a szertartásnak, az emberáldozásnak,
széttépetésnek, megváltó
halálnak és
eksztázisban lévő vallási tombolásnak
emlékét, amely a többi ránk maradt
tragédiában kivétel nélkül
áttételesen jut csak kifejezéshez. De modern is,
mert a legmélyebbre nyúl az emberi lélek
kiszámíthatatlanságának rejtelmes, de
megfejthető szövevényébe. Egyén és
tömeg érzelmei gyakran saját
ellentétükbe
csapnak át, a látszólag logikátlan
kapcsolatnak keresve a látens, benne rejlő
logikáját. Mondhatnánk, ma is ez a harc folyik a
modern kori háborúkban.
Ezúttal
éppen görög
vendégrendező, Theodórosz Terzopulosz rendezésében
láthatjuk a tragédiát, egyben ő a darab
díszlet-, és jelmeztervezője is.
Munkásságát is a Bakkhánsnőkkel
kezdte, ekkor, negyven éve alapította meg Attis
nevű újító, kísérletező
színházát, életcélul tűzte ki az
ókori görög drámák mai
értelmezésének lehetőségeit, közelebb
hozását a mai közönséghez. Ennél
is
jelentősebb azonban az általa 1996-ban útjára
indított Színházi Olimpia,
amelynek jövőre, a 2023-as évben Magyarország lesz
az otthona.
Euripidész
remekműve a
rendező abszolút eredeti mozgástechnikai és
szövegmondási elképzelésében
kerül
színre. Két hónapos próbafolyamatban adta
át elképzelését a
színészeknek, hogy
magukévá tehessék a rendezői gondolat teljes
egészét, és hitelesek legyenek.
Mindez messze van a naturalista
színjátszástól, inkább egy, az
európai színészi
kultúrától már idegen pogány
vallási szertartásba való betekintés
részeseinek
érezzük magunkat, ami ezt kissé megzavarja, az az
alkalmanként bejátszott
modern zene, vagy a női fehérneműt viselő férfi főhős,
illetve a rúzsos
férfiszájak funkciójának
megtalálása.
Dionüszosz
(Bordás Roland) hiú isten (melyik nem
az?), Zeusz fia Szemelétől, megköveteli, hogy mindenki
tisztelje istenként, ne
gúnyolódjon származásán, ne
kérdőjelezze meg azt. Ám Pentheusz (Herczegh
Péter), thébai királyfi mégis
ezt teszi. Óvatlan és hiszékeny, emellett
túlzottan magabiztos is, ez lesz a
veszte. Dionüszosz tőrbe csalja áldozatát, női
ruhába öltöztetve felcsalja a
Kitherón hegyére, hogy saját szolgái, a
megtébolyított bakkhánsnők tépjék
szét,
szedjék ízekre a tiszteletlen királyt, így
állva bosszút a megsértett
istenségért. S mindez még nem elég, a
bosszúálló nők vezére éppen
Agaué (Szűcs Nelli), Pentheusz anyja.
Agaué a
rászabadított téboly áldozata, mivel
saját fiát nem ismeri fel, úgy gondolja,
hogy egy oroszlánt ejtett el a vadászaton, s annak
fejét tartja kezében. Az
anyát az iszonyat hullámai járják
át, amikor saját apjától, Kadmosztól
(Schnell Ádám) [ő Théba
királya] tudja
meg, hogy oroszlán feje helyett saját fiának
fejét tartja véres kezei között.
Az
ókori görög
tragédiákhoz hasonlóan a gyilkos jelenetek nem a
szemünk előtt zajlanak, hanem
hírnökök által szerzünk tudomást a
történtekről (Mészáros Martin,
Varga József),
másrészt Agaué számol be a
vadászatnak hitt parancsvégrehajtásról,
majd látnia
kell darabokban összeszedett fiának maradványait. A
rendezés ez utóbbit két
fekete nejlonzsákkal oldja meg, ami sem nem ötletes, sem
nem korhű, kényszer
szülte megoldásnak tűnik.
Euripidésznél
fontos a Kar
szerepe, sok információt tőlük tudunk meg.
Terzopulosz rendezésében szinte
eltűnik a szövegük, minimálisra
redukálódik, helyette az érzelmeket
felszínre
hozó testmozgás válik főszereplővé, illetve
a lihegések, sóhajok, nyögések
ritmikus ismétlései, amelyeket egy-egy görög
szó hangos kiabálása szakít meg.
Teiresziász (Szarvas József)
józansága és kedvezőtlen jóslata az
előadásban teljességgel elveszik, szinte
észre sem vesszük. Bár az ő szerepe
Szophoklész drámáiban is falra hányt
borsó
az érintettek számára, jelenléte ott
mégis hangsúlyosabb.
Szűcs
Nelli az
önkívületben gyilkoló anya szerepében
megrázó alakítást nyújt. Érzékelve az őt ért
tragédiát, szinte a
megfulladás határán van, nyelvének
forgása eltorlaszolja a gégéjét, csoda,
hogy
állva tud maradni. Herczeg Péter mozgása
(Pentheusz) minden mozdulatában
megkoreografált lépések sora, jelenléte nem
evilági lét, bűvöletben él,
öntudatlanul követi el tragikus
vétségét, az isten
kétségbevonását, majd
öntudatlanul esik bele a csapdába, beteljesítve a
végzetet. Bordás Roland egy
vidám, győzelmében biztos Dionüszoszt alakít,
az emberáldozat számára olyan,
mint vadásznak egy kapitális példány
elejtése. Szarvas József, Schnell Ádám,
Mészáros Martin, Varga József szervesen
illeszkedtek a vallási rítusként előadott
tragédia menetébe.
Szerepeltek
még a Szent István Egyetem
Rippl-Rónai Művészeti
karának színészhallgatói,
néhány
asszonyszereplő a palotából, ők egységes fekete
nadrágban és felsőben jelentek
meg, ahogy a fekete szín uralta minden szereplő
öltözetét, fehér három
mellékszereplőét, a piros a leölt áldozat
vérét.
Devecseri
Gábor
fordítása nyomán a szövegkönyvet Kozma András írta, aki egyben a dramaturg
is. (A
szövegváltoztatásnak egyik nyilvánvaló
példája az eredeti „zavar” szónak
„tébolyra” való átírása.
Valóban, a zavar már nem fedi le azt a jelenséget,
ami
a darabban történik az embervadászat
alkalmával) Zeneszerző: Panayiotisz Velianitisz,
a rendező
munkatársa:Szavvasz Sztrumposz,
rendezőasszisztens: Vida Gábor.
Bemutató
és megtekintett
előadás: 2022. május 14.
Budapest, 2022. május 17.
Földesdy Gabriella
