Műfaji
megjelölés: zenés magány
nyolc hangra. A színpadon látott jeleneteknek nincs
szerzője, szövege szinte
semmi, legfeljebb szövegfoszlányok, zenei betétek
jellemzik. És persze mozgás,
mozdulat-variációk, de az is módjával. Az
angol cím, a „búskomor
szobák” valójában azt
jelenti: magányos, fájdalmas
szobák. A
forgószínpad hat, egymástól független
fülkére van osztva, mindegyik egyetlen
magára maradt személyt rejt, bár az
elsőként megjelenő fülke (kisebb szoba)
váltakozó lakóval rendelkezik: egyszer egy
fiatalabb, máskor egy idősebb nő
magányával találkozunk. Ugyanarról a
személyről van szó egyszer idősebb, máskor
fiatalabb, emlékekből összerakott formájában.
A
fülkék berendezése változatos,
ablakos szoba papírdobozokkal és
mikrohullámú sütővel, ősz hajú nő
lakója talán
nemrég költözött be (Szirtes
Ági); a
következőben öltöző majd vetkőző férfi egy
gardróbban (Takátsy Péter), tele
férfi- ruhákkal; majd múzeumi
kiállító-terem,
közepén egy óriás tablóval, amin
két kéz átölel egy női hátat, a terem
őre
középkorú nő (Rezes Judit),
irigykedve néz az ölelő képre. Gitáros,
alkoholt fogyasztó fiú szobája, hőse
gitározik (Tasnádi Bence), női
ruhát
terít magára; szuterénlakás
terráriummal, benne tv-t néző férfi (Lengyel
Benjámin); majd fürdőszoba
guggoló csimpánzzal (Dankó
István),
fejére szerelt elektromos érzékelőkkel.
A
fülkék között a másfél óra
játékidő
alatt csak kivételes esetben történik
átjárás, de ez sem hoz megoldást az
elviselhetetlen magányérzésre.
Kísérlet történik valamiféle
közös produkció,
közös életérzés
létrehozására, amikor egy zenei dallam indul
útra az egyik
fülkében, ez bővül a további fülkék
lakóinak énekével, zenei
produkciójával,
végül kiteljesedik egy szép kódában,
amiben mindenki részt vesz, de
külön-külön. Ugyanez jelenik meg a magányos
fülkelakók egyéni
tánckezdeményeiben, végül ez is harmonikus
táncprodukcióvá fejlődik, bár
megmarad egyedi produkciónak, mivel a táncolók nem
együtt táncolnak. Végül van
egy kísérlet arra, hogy a szereplők
átlépjenek egymás fizikai terébe. A
szuterénban lakó férfi átszáguld a
többiek „intim” szférájába, de ez
annyira
meglepi a többieket, hogy nem is valóságnak
fogják fel.
Ha kevés
is a cselekmény,
változásokat rendszeresen észlelünk,
amelyeket pótcselekvésekként könyvelünk
el. A teremőr változó pózai, vagy a
gardróbban élő férfi
átöltözései női
estélyeibe, vagy meztelenre vetkőzve, végül
visszatérve a nyakkendők
próbálásához. Ennél bizarrabb
változás az emberszabású majomnak
„evolúciós”
átváltozása kutatóvá, aki az
eredményeket ismerteti. Az ősz hajú nő, aki
fiatalkori énjével (Pálmai Anna)
felváltva jelenik meg, az utolsó forgások
kapcsán már egyszerre mutatkoznak –
talán delíriumos állapotban. A gitáros
– feltehetően alkoholista - fiúnak van
lehetősége, hogy egy saját maga szerezte dalban
énekelje ki belső gyötrődéseit.
Szerző
híján azt feltételezzük, hogy
az előadást a dramaturg (Kukk Zsófia)
és a látvány tervezője (Giliga Ilka)
hozta létre a zenei szerkesztő, részben zeneszerző (Bencsik Levente és Hunyadi
Máté) segítségével. A
főként néma jelenetek felfogása és
nézői befogadása
időbe telik, színpadi szöveg és cselekmény
híján ez még nehezebb, mint
hagyományos színdaraboknál.
Kőszínházi produkció nem szokott bevállalni
ennyire
kockázatos témát, pláne ezzel a
rendhagyó megoldással. A Katona majdnem
teltházas közönsége nyitott szemmel és
füllel, néma csendben várja a
kibontakozást, a szobák újból és
újból való előbukkanását, szó
sincs
türelmetlenségről, vagy idegesítő
krákogásokról, papírzörgésről.
Egy pisszenés nélkül
ülik végig a másfél órát, majd
hosszú tapsolással köszöntik a
színészeket. A
színház törzsközönsége minden
kísérletet, újszerű megoldást, vagy
színházidegen
megnyilvánulást elfogad, sőt örömmel
köszönt.
A darab
rendezője Tarnóczi Jakab, aki három
éve végzett az
SZFE-n, és már megkapta a Legígéretesebb
pályakezdő díját a Színikritikusok
Céhétől. Azóta is a Katonában
tevékenykedik, és eddigi rendezéseit is
rendhagyónak lehet nevezni (Leláncolt
Prométheusz, a modernre átírt Bánk
bán, vagy az Isten, haza, család), a
Melancholy
Rooms azonban ezeknél is tovább megy. Egy olyan
jelenségről tájékoztat
bennünket, amit nap mint nap tapasztalunk saját
környezetünkben, ám a
színházban töményen kapjuk telibe. Az a
mesterséges, technikával a fejünk
búbjáig átitatott emberi környezet, amit mi,
emberek hoztunk létre, és azt
hittük, hogy ettől boldogabbak lettünk, lassan ellenünk
fordul, és elpusztít
bennünket. Nem látványosan, nem egyik percről a
másikra, hanem lassan,
módszeresen ölve meg egymás iránti
empátiánkat, szolidaritásunkat,
közösségeinket, a vallás évezredes
védőhálóját, a család
megtartó erejét, és
marad a természettől elszakított, őrjítően
sivár, depresszív életforma.
Kizárólag pótlékokkal tudjuk
helyettesíteni a régi hagyományos
életformát, így
válik a felnövő új nemzedék
önmegvalósítóvá,
alkoholistává, drogossá, és keresi
a hasonló neműt párnak, vagy változtatja meg
született nemét, és lesz
transznemű. Egyelőre nincs kiút.
Bodnár
Erika
az előadás végén jelenik csak meg, ő az
„átölelős” kompozíció
alkotója, ígéretes
művészként mutatkozik be, aki a jóra,
szépre vágyik, Orpheus és Euridiké
történetét próbálja mai szemmel
nézni, azt sugallva, hogy Orpheus a sikertelen
feltámasztás után újból meg kell,
hogy próbálja feleségét felhozni az
alvilágból. Ezt a hozzáragasztott monológot
felfoghatjuk egyfajta megoldási
kezdeménynek, bár ellentmond a mitológia bevett
megoldási rendjének (ezek
eseményei nem „boldog véggel” fejeződnek be).
A
színészi alakítások mindegyike
egy-egy önálló produkció, kidolgozva annak
minden részletével. A hét szereplő
közül Takátsy Péter előbb nővé, majd
ismét férfivá alakulása volt igazi
színészi kihívás.
A
sokféle zene közül örömmel
fedezhettük fel Monteverdi Orfeo c.
operájának rövid részletét, illetve
Purcell Dido
és Aeneas–ból Didó
búcsúját.
Bemutató: 2022.
március 5.
Megtekintett
előadás: 2022. április 15.
Budapest, 2022. április 18.
Megjelent a Kláris
22/6. számában.
Földesdy Gabriella
