Az imposztor, Spiró György
drámája, mint tudjuk, Major Tamás
számára készült (és bizonyos
értelemben róla szól), de ezt ma
már egyre kevesebben tudják értékelni.
A bemutató időpontja 1983. október 28. volt. Azóta sok
idő eltelt, most a József Attila
Színházban kis változtatásokkal
láthatjuk.
A
szinte teljesen üres színpadra
észrevétlenül betéved egy idősebb
férfi városi
öltözékben, utazótáskával (Benedek
Miklós). Nézelődik, beszélget a
díszletezővel
(Chajnóczki Balázs, honlapon Lukács
Dániel), a
kellékessel (Kiss Gábor):
igen, ez a vilnai lengyel színház, a városban csak
itt beszélnek lengyelül, de
már a csőd szélén áll. Tőlük tudunk
meg szinte a legtöbbet a színház
állapotról. A színházban – 1810-es
évek második fele – premierre
készülnek: aznap
estére a nagy lengyel színészt, Bogusławskit
várják, aki a Tartuffe
főszerepét fogja játszani – ha eljön.
Bogusławskit
azonban két napja várják hiába, az
igazgató (Nemcsák Károly) csak iszik
bánatában,
mint mondják.
A társulat közben
nagy felhajtással próbálni kezd. Egyelőre
a szövegüket sem
tudják még, nem állt össze az
előadás, ráadásul főszereplőjük sincs. Ekkor
tudják meg, hogy a nagy
színész mégis eljött, bár nehezen
hiszik ezt el. Ismerni csak egy színésznő
ismeri vagy 30, akár 50 évvel azelőttről. (Hrehorowiczówna:
Vándor
Éva.)
A
színészek mégis lelkesednek, de a nagyra
tartott Mester kiábrándítóan viselkedik, az
opera helyett a Tartuffe-öt csak
hatalmas sztárgázsiért hajlandó
eljátszani. Igaz, hogy ő fordította, de sohasem
játszotta. Elkezdi tanulni szerepét, de folyton jön
hozzá valaki, így feltárul
előtte a társulat tagjainak élete. Rybak (Lábodi
Ádám) drámaíró szeretne
lenni, de tudja, hogy darabjait sohasem adnák elő. Kaminska, a
„vilnai csillag”
(Pikali Gerda) Varsóba menne az idős
színésszel, de már nincs színháza Bogusławskinak. A
színészek mind kiábrándultak:
nincs Lengyelország, nincs miért játszani.
Kiderül, hogy Bogusławski elszegényedett,
vidéki vendégjátékokból él.
Végül
elkezdődik a Tartuffe próbája,
megismerjük a szereposztást, miközben Bogusławski a
kapott pénzt számolja gondosan, oda sem figyelve.
A rövid idő
ellenére Bogusławski
folyton leállítja a próbát, és a
jelenetek igen sajátos, de megalapozott
értelmezésébe
kezd. Eszerint Tartuffe és néma szolgája –
akit az igazgató kihúzott – a
titkosrendőrség emberei, Elmira nem szereti
férjét, és Orgon a szeretethiány
miatt hisz olyan vakon Tartuffe-ben. A Tartuffe-ből hallunk
részleteket,
ahogyan Bogusławski kéri, olykor az
igazgató is beleszól. A társulat fellelkesedik,
megérzik a
valódi művészet mélységét,
lényegét – de rögtön lelohad a
lelkesedés, hiszen
itt nem ez kell, nem így kell…úgy sem
értik, így nem lesz sikerük. Az igazgató
–
és a színház – számára sokkal
fontosabb a gubernátor (Kaszás Géza)
szimpátiája,
a dotáció, hogy anyagilag talpra állhasson a
színház. Ezért az előadásban a
királyi
kegyelmet meghozó rendőrtiszt – akit éppen Rybak
játszik – mögött a cár
életnagyságú portréja fog megjelenni. Bogusławski nem szól semmit,
csak jól megnézi a képet… szinte
hátra hőköl
észrevétlenül. Változtatni a szövegen
amúgy sem lehet, minden szót ellenőrizni
fognak. A fiatalember kedvetlensége is feltűnik Bogusławskinak. A
beállított jelenet szerint a hajbókolás a
kép
előtt már teljesen ironikus. Bogusławski újra
nyomatékosan követeli, hogy az előadás után
azonnal elhajthasson,
mert máshol van sürgős dolga… Erről
készségesen biztosítják is.
Az utolsó
felvonás előtt fogadás van
a gubernátor páholyában. Tetszik neki az
előadás, Bogusławski, és a hőn
áhított nagyobb összegű dotációt is
felajánlja a színháznak.
A színészek
azonban maguk között felháborodottan
állapítják meg, hogy Bogusławski semmit sem
úgy játszik, ahogy a délelőtti
próbán mutatta: Tartuffe-öt hagyományosan,
egysíkú, gonosz képmutatónak
ábrázolja, ezért jogosan hazug csalónak,
imposztornak tartják a Mestert. A
gubernátor is gyenge embernek gondolja Bogusławskit,
ráadásul a színész
nyomatékosan beárulja Rybakot, akinél, mint
állítja, hosszú pengéjű kés van a
ruhája alatt. A gubernátor természetesen azonnal
utasítja a rendőrt, hogy „feltűnés
nélkül” fogja el Rybakot.
Az előadás
folytatódik, beállnak a
jelenethez, hogy „imádhassák” a cárt,
a követ azonban nem jelenik meg. A cár
arcképe befordul, kínos csend – pánik
tör ki a színpadon, Bogusławski azonban
egy – egyébként rövid, és
számunkra ma már nem is túl hatásos –
zárómonológot
„rögtönöz”: ebben magára
büntetést, a házra a cár
áldását kéri. A lengyel
közönség a darab szerint azonban érzi az
iróniát, mint utalnak rá, érezhető
volt a nézőtérről a szimpátiájuk.
A
színészek most félnek a
megtorlástól, de ez nem következik be.
Még a dotációt is megkapja a
színház, Rybakot azonban, miután véres,
összeszabdalt ingben kiengedték, egy messzi
kisvárosba helyezik írnoknak. Ő
azonban nem is bánja, örül, hogy nem kellett
hajbókolnia a képmás előtt.
Keresik Bogusławskit, de ő már messze
jár. A színészek lassanként
rájönnek, mit is tett az előadás
„megmentésével” – és a
„haza színészének”
legendája újjászületik.
Nem játssza
túl senki a szerepét, Bogusławski alakja
így is kimagaslik – kivéve az „igazi”
előadást, már amennyit látunk abból a Tartuffe-ből.
A szünetben, a páholyban ő is hajlong a gubernátor
előtt, de messze nem
annyira, mint a szerencsétlen igazgató. (Hiszen
komédiáról van szó!) Úgy tűnik,
semmit nem tervelt ki előre, nem is tehette, hiszen ő is ott
szembesült, pár
órával az előadás előtt a cár –
egyébként rémes –
képmásával. De a napközben innen-onnan
összeszedett információkból
összeállhatott benne a terv: az ajándékba
kapott
tőr is ötletet adatott neki, és az, hogy elég
besúgni, 1–2 napra bárkit
bevisznek. A fiú ugyan berzenkedett a szerepétől, hogy a
cárt kellene
éljenezni, de ahhoz, hogy Bogusławski ennyire
átfordítsa az előadás végét, a
cár iránti saját mély ellenszenve, a
másik oldalról
szabadságszeretete is kellett. No és
többszörösen biztosította magának, hogy
előadás után azonnal elutazhasson, a gázsit
már amúgy is előre felvette.
Az igazgató, mint
megjegyzik róla, közepes
tehetségű színész, igazgatónak sem
kiváló, és ezt ő tudja is magáról,
de
mindenáron dotációra van
szükségük – el is éri
szívós hajlongással a gubernátor
előtt.
Sok jó
színésznő és színész
játékát
látjuk mint önálló karaktereket sok
komikummal – összesen 20 szereplő jelenik
meg az előadásban.
Érdekes lehet,
hogy Rybak jóval
csendesebb, mint Spirónál előírtan, nem akar
cárképet vagdosni, nem akar
semmit, csak utálja a szerepét. A mai viszonyok
között talán nem annyira átütő
a színész „monológja” a
cárról, az egész helyzet a cár
képével, mint akkor
lehetett a lengyeleknél. Ezt hozzá kell
képzelnünk. A fiú nem is bánja, hogy el
kell mennie állásba, valahová messze –
annyira nem köti le a színjátszás. Ugyanakkor
el tudjuk képzelni, mekkora színész volt
fénykorában Bogusławski, az addig szürke
ember kiragyog, amikor fellelkesül. Este is valamennyire
– ott, Vilniusban még ez is nagyszerű a jelek szerint,
hiszen nagy a sikere –
de már úgy játszik, ahogyan ez a
közönség szereti. Lenézés lenne? Nem
biztos,
inkább a siker megszolgálása… Az azonban
bizonyos, hogy a legtöbb (vagy
valamennyi?) értékes darabnak többféle
olvasata lehetséges/van. Így Az
imposztornak is, hiszen kicsit máshol vannak itt a
hangsúlyok, mint akár
valamikor a Katonában, akár pl. a Jászai Mari
Színház előadásában (Tatabánya).
Itt nincs kirívó hangsúlya sem a művészet
fontosságának, vagy a besúgásnak –
mindez az élet szerves része… a vodkával
együtt.
Az előadás 3
óra 10 perc körüli két
szünettel, ahogy kell. Sok színész, teljes
társulat – színház a
színházban.
Most is kérdés marad, ki kit ver át – a
gubernátort a színész, de talán a
társulat egészét is?
Amikor Bogusławski felragyog,
megsejthetünk valamit: az érték mindenhol és
mindig érték,
kisvárosban éppúgy, mint a nagyobb helyeken. Pedig
ezt gyakran elfelejtjük. A
szabadságszeretet megmaradt, ha másban nem, abban, hogy
nem kellett a cárt
magasztalniuk, és a színház is fennmarad Vilniusban* a
lengyel nyelv őrzőjeként.
Emellett
sok drámai szál van: a házaspár, Skibińska
(Szabó
Gabi)
és férje, Skibiński
(Ujréti
László),
aki már nem
tud lelkesedni semmiért, és a leginkább azt
sajnálja, hogy nem lesz már
gyermekük. Chodżko
kritikus (Quintus
Konrád)
szintén nem
találja helyét, igyekszik kiszolgálni az oroszokat
– de végül őt is lefogják.
További
szereplők: Rogowski – Zöld Csaba,
Kamiński
– Horváth Sebestyén Sándor,
Pięknowska – Kovalik
Ágnes,
Niedzielski
– Újvári Zoltán,
Damse
– Fekete Gábor,
Ügyelő
– Fila Balázs,
Súgónő
– Molnár Zsuzsanna,
aki egyben Rybakovot pátyolgatná, Titkárnő – Jónás
Andrea,
Adjutáns
– Brunczlík
Péter.
Díszlet-jelmez:
Vereckei
Rita,
természetesen nagy mértékben eltér a vilnai
színház színészeinek szokásos
öltözete
az esti előadás jelmezes szereplői öltözetétől.
Dramaturg:
Szokolai
Brigitta.
Rendezőasszisztens:
Jámpa
Kriszta.
Rendezte:
Bagó
Bertalan.
–––
*1795-ben Lengyelország
harmadik felosztásakor Vilnius az Orosz
Birodalom
részévé vált és a Vilnai
kormányzóság központja lett.
Megtekintett előadás:
2022. április 7.
Bemutató: 2022.
április 9.
Budapest,
2022. április 9.
Megjelent a Kláris 22/4.
számában
Györgypál Katalin