Dosztojevszkij nagyregényei
színpadra kívánkoznak, számos
adaptációt láthattunk már eddig is magyar
színpadokon, ráadásul a
világszínház érdeklődésének
középpontjában mintha egyre
nagyobb teret kapnának az író által a
regényben feltett társadalmi, etikai,
filozófiai és vallási kérdések.
A mintegy
kilencszáz oldalnyi
regényt a darab rendezője, Szabó K.
István adaptálta színpadra. A rendezés
nagyjából megtartotta a 19. századi
kereteket, nem helyezte a történetet a mi korunkba,
mégsem hagyományőrző.
Többek között a szereplők egyike, másika
mikrofont vesz a kezébe, és abba
énekel vagy mond valami fontosat. Ennél meglepőbb
jelenség, hogy az apa és a
Sztarec haláluk után is élő figuraként
jelennek meg lényegre törő szerepben,
Szmergyakov pedig a hatalmas csillárba fészkelve mondja
el vallomását apjának
meggyilkolásáról.
Horesnyi
Balázs díszlete
tiszteletet parancsolóan komoly. Mindkét rész az
ortodox
templombelső tereit mutatja, az elsőben szerényebb
berendezéssel, a Sztarecnek
külön fülkével, míg a másodikban
káprázatos látvány tárul
elénk, a díszlet
falai ortodox szent iratok szövegeit tartalmazzák arany
háttérrel. A ruhák, a
kellékek oroszosak, korabeli viseleteket imitálnak
(jelmez: Rátkai Erzsébet).
Amikor
még el sem kezdődik az
előadás, a Sztarec (Verebes István mv.)
már bent ül a „fülkéjében”,
Aljosa (Törő
Gergely Zsolt) térdeplőn imádkozik, majd lassan
beszivárognak a többiek, az
inkvizítor (Hunyadkürti György),
Iván
(Fándly Csaba), az apa (Szalma Tamás),
Szmergyakov (Benedek Dániel), végül
Dmitrij (Mészáros Tibor)
megérkezésével megkezdődik az előadás.
A tét
óriási, mivel Dosztojevszkij
komplex társadalomképet ábrázol a
regényben, meseszerű, ahogy a három törvényes
fiúban az orosz jövő három lehetséges
útját vázolja, a törvénytelenben pedig
a
nyers ösztönlényt, aki gonosz, a jóra
képtelen, bosszút áll, majd magát
pusztítja. Az önző apa képviseli a
tékozló országot, amely nem képes
pozitív
jövőképet adni bizakodásra termett fiataljainak.
Szinte hihetetlen, hogy az író
negyven évvel a bolsevikok uralomra jutása előtt,
és több mint száz évvel a
klasszikus családmodell szétesése előtt pontosan
jelzi a szomorú látleletet.
Éppen a megtartó közösségek és a
szerető családi környezet lenne az, amely
biztos hátteret adhat az egyre súlyosbodó belső
és külső konfliktusok
kezelésére. De nem nyújt segítséget
a kolostor hűvös magánya, sem a lezüllött
morál,
az erősödő ateista világkép, amely csak az anyagi
javakban képes a boldogulást
elképzelni. A regényben vázolt
szétesést kellene a színpadra átvinni.
Mondhatjuk, a
lehetetlen
megkísértéséről van szó. Ezt a
regényt úgy érdemes megálmodni, hogy a
néző ne
csak a „ki ölte meg Fjodor Karamazovot?”
kérdésre kapjon választ, hanem
katarzis által élje át a szereplők lelkiismereti
vívódásait, választott
életútjukat. Sajnos, a katarzis ezúttal elmaradt,
ahogy 2015-ben a Radnóti
Színház előadásában (rend. Valló
Péter)
sem volt benne részünk. A kaposvári előadás
eljuthatott volna az áhított
megtisztulásig, ha jobban koncentrál a lényegre.
A rendezői
elképzelés nem világos a
néző számára. A családi
viszonyulások sem egyértelműek, nehéz kibogozni
Dmitrijnek és apjának Grusenykához (Szvetnyik
Kata mv.) fűződő viszonyát, és Katyerina Ivanovna (Varga Zsuzsa) iránti érzelmeit. Nem
világos, mi a szerepe a
darabban az inkvizítornak, aki céltalanul jár fel
és alá, miért énekelnek
időnként a szituációhoz nem illő dalokat a
mikrofonba, Iván Karamazov ördöggel
való vitáját miért önmagával
folytatja le, nem egy külső lénnyel. Persze ezt is
lehet, ám nézőként nehéz mindezt
követni, de leginkább felfogni a szöveget,
mert a halk, és kevéssé artikulált
beszéd nem jut el a nézőtér közepéig
sem.
Ezt éljük át a nagyjelenetté
összpontosuló apagyilkos monológja alatt, amikor a
törvénytelen fiú Ivánt vádolja
felbujtóként, és nehezen érteni a Sztarecet
játszó Verebes István beszédét is.
Másrészt felemelő jelenet a Sztarec halála,
megjelenésekor hosszú fehér ingben mondja el
nekünk, nézőknek szóló
mondanivalóját az ártatlanság
elvesztéséről, bűnbeesésről, korunk
romlottságáról. A mellette álló
gyermek közben beleharap egy almába. Az
alma-szimbólum az előadás felemelő,
látványos (és érthető) szimbóluma.
Aljosa
kezében szintén megjelenik az alma, ő nem harap
belé, míg Dmitrij habzsolja,
homlokán széttrancsírozza a nála
lévő almát. Ezek az est lírai
szépségű
pillanatai.
Az
előadás központi alakja az öreg
Karamazov élveteg, önző, fiait megnyomorító
figurája. Szalma Tamás hitelesen
hozza elénk, orgánuma is jó, de zavaró
jelenség, hogy halála után
bíróként tér
vissza a darabban, mintha szelleme ítélkezne saját
bíróság elé citált fián,
Dmitrijen, akiben mindvégig megvolt az indulat a tettre,
mégsem ő követte el.
Mészáros Tibor nagy szenvedéllyel alakítja
a robosztus, legtöbb sérelemmel bíró
fiút. Törő Gergely Zsolt alkatra megfelel a szelíd,
tisztalelkű Aljosának,
színészileg még nem tudja megformálni,
ahogy Benedek Dániel is adós marad a
fattyú mivolt lelki összetevőinek árnyalt
ábrázolásával. Fándly Csaba
túl józan
és közömbös Ivánként, nem
hisszük el ördögi lelkivilágát,
lázadását az isteni
teremtett lét és világ ellen. Varga Zsuzsa az
elhagyott menyasszony, és
Szvetnyik Kata, a férfifaló Grusenyka szerepében
inkább csak az impozáns
díszlet egy-egy elemét jelenítik meg
díszes, földig érő ruháikban. A
színészi
teljesítmény hiányossága a legtöbb
esetben a darab színpadra adaptálásának
statikusságából fakad, ezért sem tudnak
élő figurákká válni.
A
kaposvári Karamazov testvérek
felemásra sikeredett, a rendkívül esztétikus
előadás nem vált olyan megrázó
eseménnyé, amilyen lehetett volna.
Dramaturg: Lőkös Ildikó, zeneszerző: Ovidiu
Iloc, világítástervező: Memlaur
Imre,
szcenikai vezető: Szalai József,
segédrendező: Bereczki Csilla.
Bemutató:
2022. február 25.
Megtekintett
előadás: 2022. március 23.
Budapest,
2022. március 29.
Megjelent a Kláris
22/5. számában.
Földesdy Gabriella
